Máris megosztja a közvéleményt Berlinben a napokban átadott „cigány holocaust” emlékmű. A berlini Freie Universität történésze, Wolfgang Wippermann szerint az a legfőbb hibája, hogy hatvan évet késett, de emellett az információs falon feltüntetett számokat is kifogásolja, ő úgy véli, többen estek áldozatul a „porrajmos-nak”. Az ügy egyik legelhivatottabb képviselője mindvégig a Német Romák és Szintik Központi Tanácsának elnöke Romani Rose volt, akit Orbán Viktor két héttel ezelőtti berlini látogatásakor tüntetett ki a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével.
(Valaczkay Gabriella írásából)
Németország 2005-re a fővárosa közepére megépíttetett egy 19 ezer négyzetmétert elfoglaló építményt a nácizmusban elpusztított európai zsidók emlékére s 2008 óta a homoszexuális áldozatokra is méltóképp emlékezik egy, a berlini Tiergartenben felavatott emlékművel. A népirtás roma és szinti áldozatainak emlékhelyét azonban csak most október 24-én adták át a fővárosban, noha létrehozását már húsz évvel ezelőtt elhatározták. Kerpel-Fronius Ádám, Berlinben élő történész és politológus szerint részben a kényes fogalmak miatt váratott magára két évtizedig a berlini roma emlékmű. Egyrészt sok technikai akadályt kellett elhárítani: a művész sokáig nem volt elégedett a kivitelezők munkájával. Másrészt jókora társadalmi vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy milyen formában kellene emlékezni a meggyilkolt romákra és szintikre. (A többesszámban szinti egyes számban szinto kifejezést idehaza jóval ritkábban hallani a cigánynál vagy a románál. Az eredetileg embertársat, sorstársat vagy útitársat jelentő szintó kifejezés az európai cigányok egyik legnagyobb, főként Európa nyugati felén élő csoportját jelenti.) A történész szerint nagy kérdés volt, hogy egyáltalán mit véssenek az emlékhely falára? Odakerülhet-e a holokauszt kifejezés? Mert az sokak szerint a zsidó nép maradéktalan kiirtására irányuló törekvést jelentette, ezért nem is említik más áldozati csoportokkal kapcsolatban. 
Kérdés volt „cigány” szó használata is, mert az – mondta Kerpel-Fronius – rendkívül pejoratív már a mai Németországban. Azt a több százezer embert viszont, akikre ezzel a művel emlékezni szeretnénk, mégiscsak cigányként pusztították el. Úgyhogy a konszenzus az lett, hogy ha ma ezekről az áldozatokról beszélünk, akkor „cigányként üldözötteket” emlegetünk . Az üldöztetés történetéről a Dani Karavan tervezte emlékművet szegélyező falon lehet olvasni. Az izraeli szobrászművész a tér közepére vízzel teli tartályt tervezett, hatalmas kelyhet, ahogy recenzensei írják: a könnyeknek. A 81 éves Karavan koncepciójában a „beláthatatlanul mély” fekete meder az átélt szörnyűségeket jelképezi, a közepén szárazon maradó szürke kőháromszög – amely naponta lesüllyed, és friss virággal a tetején kiemelkedik a sötét vízből – az életet. A tartály köré letett kövek a túlélőket. Ez a szokatlan kút, mint szinte minden ilyen témájú mű, máris megosztja a közvéleményt. A berlini Freie Universität történésze, Wolfgang Wippermann szerint a legfőbb hibája az, hogy hatvan évet késett. A kutató az információs falon feltüntetett számokat is kifogásolja, szerinte ugyanis jóval több roma és szinti halt meg a nemzetiszocializmusban. Tény, hogy a történettudományban (dokumentáció hiányában) a mai napig nincs egységes álláspont arról, hogy az 1940-es évek kétmilliós európai cigányságából hányan estek áldozatul a nácizmusnak. Van, aki 200 ezer emberről beszél – más 500, sőt 600 ezerről. A szerencsétlen „számháborút” az utóbbi években némiképp háttérbe szorította az a szemlélet, amely szerint a túlélőknek és a jövő generációinak is jobb, ha az emlékezést nem terhelik túl a statisztikák. Így a társadalom nem esik abba a hibába, hogy a különböző áldozati csoportok ellen elkövetett bűntetteket és magukat a traumákat is versenyeztetni kezdi egymással. Pláne nem számok tükrében. 
Mellesleg Wolfgang Wippermann az új emlékmű társadalmi hatását illetően is szkeptikus: szerinte az nem lesz képes csökkenteni a német polgárok romák és szintik iránti előítéletességét. Más a véleménye a budapesti Romédia Alapítványt vezető Bársony Katalinnak, aki a munkatársaival és európai partnereikkel együtt hisz abban: az Auschwitz Rekviem című kulturális programsorozat megváltoztathat valamit a fejekben. Két Hollandiában élő szintó közéleti személyiség, a zeneszerző Roger Moreno Rathgeb és a holokauszt-túlélő Zoni Weisz – az ugyancsak hollandiai Alfa Alapítvánnyal szövetkezve – indították el a több országon végigvonuló rendezvénysorozatot. A céljuk, hogy némi reflektorfényt irányítsanak a náci népirtás roma áldozataira. A reflektort itt szó szerint kell érteni, mert a figyelemfelhívás terepei koncerttermek, kiállítóterek és mozik lesznek. Az ötletgazdák feltehetően azért választották magyarországi partnernek a Romédia Alapítványt, mert ez a szervezet húsz éve kutatja a phorrajmost, vagyis a romák szenvedéstörténetét a nácizmus idején – ahogy Bársony Katalin fogalmaz. 
A legújabb kutatásaik egyébként célzottan szemtanú-túlélőkre irányulnak, például olyanokra, akik kénytelenek voltak végignézni az auschwitzi cigányláger 1944. augusztus 2-i megsemmisítését. Ennek a szemtanúk interjúin alapuló, úgynevezett oral history módszernek már jó néhány online elérhető, személyes történetet köszönhetnek az Auschwitz Rekviem szervezői. Ezekből született Az elfeledett népirtás című digitális kiállítás a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban, a már megkezdődött, s október 28-ig tartó Rekviem Dokumentumfilm Fesztivál keretén belül. Ahol a 20. század népirtásainak eddig kevéssé ismert nézőpontjaiból mutatnak néhányat. Például egy filmet a ruandai tömegmészárlásról, egy eléggé provokatív mozit az antiszemitizmusról és egy másikat arról a katolikus papról, aki felnőttként tudta meg, hogy zsidó szülei az örökbeadásával mentették meg az életét a II. világháborúban. Lesz kapcsolódó tárlat a budapesti Francia Intézetben is, november 5–23-ig, itt a nácik tiltólistáján szerepelt német expresszionista művész, Otto Pankok portréit, fa- és rézmetszeteit állítják ki, amelyek többségén üldözött roma és szinti családokkal kell szembenéznünk. Ezzel az anyaggal együtt szerepelnek az Ausztriában alkotó roma holokauszt-túlélő Ceija Stojka festményei is. Az Auschwitz Rekviem fő programja azonban a november 6-i koncert lesz Művészetek Palotájában. A hangversenyen az autodidakta szintó muzsikus, Roger Moreno Rathgeb művét játssza a Frankfurti Roma és Szintó Filharmonikus Zenekar, Riccardo M. Sahiti (képünkön) vezényletével. A Szent Efrém Kórus mellett négy magyar szólista: Polyák Valéria, Rajk Judit, Megyesi Zoltán és Rácz István is fellép majd. A Rekviemet – mielőtt továbbutazna Amszterdamba, Frankfurtba, Prágába, Varsóba és Bukarestbe – a Krétakör projektvezető-ügyvezető-rendezője, Gulyás Márton állítja a Művészetek Palotája színpadára. (Forrás: NOL)