A hófehér szakállú Pongrátz Ödön, / a Corvin közi parancsnok Pongrátz Gergely fivére, / aki most Boston mellett él és onnét látogatott haza, szinte minden évben. Amikor1993-at írtunk, a forradalom 37. évfordulóján hazahozta naplóját és nekem ajándékozta az öreg füzetet, amiben szinte percről-percre leírta ötvenhatos élményeit. Már a New York melletti katonai táborban elkezdte írni, a menekülteket gyűjtő-táborban.
Ödön bácsi, – mert így szólítottam a 70 éves férfit, aki már nincs közöttünk, szelíd ember volt, mosolygós erdélyi örmény, békés, lény és stabil karakter; mint például a nagy fák, erős gyökereikkel. A forradalmat 33 évesen harcolta végig azután menekülnie kellett.
A naplóval együtt fotókat is kaptam az egyik alkalommal a családi albumból és a forradalom addig nem ismert pillanatait. Csodálkozom a nyolc Pongrátz testvéren, ahogyan mint az orgonasípok sorakoznak egymás mögött; Gergely, / a Corvin-közi parancsnok alulról a harmadik olyan tíz éves forma kisfiú /; Ernő, aki a napló föl-fölbukkanó szereplője, valamivel nagyobbacska, Ödön után pedig már csak két nagyobb következik. Majd a fontos dokumentum értékű fotókat nézzük. Ismeretlen bajszos férfi, áll a Parlamentben Nagy Imre mögött, ő a kisebbik Pongrátz fiú, a bajszos Ernő és a magyar írók társaságában. Fölismerhető még Déry Tibor, Veres Péter is, a többieket csak ifjú voltuk miatt nehéz beazonosítani.
Részletek a naplóból:
1956 október 23-án este egy cserépkályhát építettem a soroksári házunkban, mivel a január 12-i földrengés következtében a ház megrongálódott. Hogy ugyanazzal a meleggel két szobát fűtsünk, kivájtam közöttük a vályogfalat, – a kémény mellett – és oda raktam szép sorjában a csempéket. Éppen az utolsó sornál tartottam, már délután, amikor Ernő öcsém hívott a Parlamentből: menjünk és mondjuk meg a feleségének, aki Pesterzsébeten lakott, hogy, nagyon későn megy haza, mert a parlamentben tárgyalnak.
Ő úgynevezett mezei jogász volt és mindenképpen el akarta végezni a jogot, mert édesapánknak jogi, államtudományi doktorátusa volt. Mivel azonban valamiből meg is kellett élnie, akkor a Villamos műveknél szerelőként dolgozott. Éppen a rádiót hallgatták, amikor Piros László betiltotta a felvonulást. Már 3 embernél többnek tilos volt egybegyűlni az utcán.
Mivel a barátaival állandóan figyelték a rádiót, a fontos esemény, a felvonulás előtt, felhívták a figyelmet, hogy mindenki tegye ki a rádióját az ablakba, bemondják: feloldják a gyülekezési tilalmat. Ő már vette is a kis elemózsiáját és indult a munkahelyéről, amikor a párttitkár eléje állt a kérdéssel; hová-hová!- Nem hallottad, a rádió bemondta, hogy lehet felvonulni. Hogy hová menjen, nem is kellett kérdezgetni, mert csak abba az egy irányba húztak el a villamosok. Ő így került először a Petőfi szoborhoz, onnét a Kossuth térre, a parlament elé. Már ott állt a lépcső tetején, ahol Déry Tibor és Veres Péter is és dörömbölni kezdtek a kapun, hogy bemehessenek. Hogyan került Ernő is oda a tömeggel? Ez jogos kérdés, de bennem föl sem merül, mert ő egész életében fontoskodó tudálékos gyerek volt, neki ott kellett lennie mindig ahol a fontosabb dolgok történtek. Dörömböltek, amíg bizonyos Kristóf István valamiféle fő kommunista korifeus kinyitotta a kaput. Kérdezte, hogy mit akartok? Mire persze Ernő felelt, hogy a miniszterelnök úrral akarunk beszélni. A miniszterelnök elvtárs nincs itt, felelte az illető, de Erdei elvtárs itt van és ő hajlandó két embert fogadni. Ernő odafordult az írókhoz; Önök mondják el, hogy mit akar a tömeg. Erre Veres Péter: – te csak menjél be fiam előre, és ha veled szóba állnak utánad megyünk. Akkor egy munkás is fölkiáltott hozzá: – Várjál szaki, én is megyek!
Kristóf István bevezette őket egy terembe ahol Erdei elvtárs kávézott egy asztal mellett, ahol még négy üres fotel volt. Megkérdezte, hogy mit akarnak. Először is; világítsák ki a parlament épületét, hogy az a húszezer ember, aki itt vár, lássa, mi történik. / Már erősen kezdett szürkülni. / Aztán, tegyenek ki egy magyar zászlót, de ne címereset! Mert akkor nem garantálható az ablakok épsége! Erdei odafordult a parlamenti alkalmazotthoz és kérdezte: Van-e címer nélküli zászló az épületben? Kiderült, hogy van a padláson, csak le kell hozni. Ekkor már úgy 5 és fél hat felé lehetett az idő és kiabálni kezdett kinn a tömeg, hogy oltsák el a vörös csillagot a parlament tetején. Kérdezi Ernő, hogy hol van a csillag kapcsolója. Azt feleli az alkalmazott, ő ugyan tudja, de neki gyerekei vannak, és nem kapcsolhatja le. Erre egy perc múlva valaki valahonnét hirtelen lekapcsolta. A tömeg éljenezni kezdett.” Éljen a független szabad Magyarország!” Erdei kétségbeesetten szaladgálni kezdett és azt kiabálta: Kapcsolják föl! Kapcsolják föl!
Az írók is lassan elszállingóztak, és kétségbeesetten szaladt Erdei felesége is. A tömeg közben kiabált, hogy Nagy Imrét akarjuk! Nagy Imrét akarjuk! Ernő kérte Erdeitől Nagy Imre telefonszámát, de ő azt mondta, nem tudja. Kikeresték valahonnét a számot és Ernő föltárcsázta. Nagy Imre vette föl személyesen a telefont és azt felelte indul. Mint tudjuk be is jött és szózatot intézet a néphez. Ez volt az a nevezetes beszéd, amit így kezdett: „Kedves elvtársak!” Ami nagy tiltakozást váltott ki.
– Miközben én a cserépkályhát raktam otthon, Ernő és András öcsém haza-haza telefonáltak és beszámoltak az eseményekről. Amikor a kályha utolsó sorát kezdtem rakni, Gerő elvtárs is elkezdte a rádióban nevezetes szózatát. Ilyen kifejezéseket intézett a magyar néphez: „fasiszta elemek”, „bitang ügynökök” akik „a néphatalom megdöntésére törnek”. Erre húztam le az agyagot a kezemről és odaszóltam Bandi öcsémhez, hogy akkor most már induljunk, mert ránk is szükség lesz.
A Soroksári úton befelé tartva, Ödönnek eszébe jutott, hogy a lámpagyár előtt a villamos kalauz úgy szokta bemondani a megálló nevét, hogy „lámpuska”. De tudták is a környékbeliek, hogy itt fegyvereket gyártanak, nem lámpákat. Most gyorsan megállította Ödön a teherautót, amire korábban stoppal jutottak föl és leszálltak.
– Eltelt már vagy egy óra, hogy eredménytelenül jártam a raktárakat, de közben azért sok karabély alkatrészt találtam. Az öreg portás váltig hangoztatta, hogy itt nincs fegyver, itt nem is gyártanak fegyvert. Már-már csüggedni kezdtem, hogy talán igaza lehet az öregnek, komoly fegyvergyártás itt nincs és örültem, hogy mind több kis kaliberű 62-es leventepuska került elő. Ráadásul minden puskához, két zseb töltény is jutott. Közben leintem a gyerekeket a lövöldözéstől, mert úgy látom, vagyunk vagy százötvenen, ha nem többen. Azt mondják, a Rádió épületétől jöttek, és ott már lőnek az ÁVH-sok. A kérdésemre, hogyan értek ide ilyen hamar, egy fiatal sofőr felel, aki most kanyarodik be a gyár területére: Mit gondol szakikám hát a 13-as TEFU mire való? Ezt hallva újult erővel láttam neki a kereséséhez. Nemsokára odajött egy csinos kis szőke ipari tanuló leányka és azt mondja: – Én gondolom, hol lesznek azok a nagy puskák. Talán a lezárt ládákban, amiket most készítettünk el szállításra. – Örömömben majd megcsókoltam a lánykát és magam mellé véve kalauznak, elindultunk. Pár perc múlva, az eltorlaszolt ajtón át, benn voltunk egy nagy teremben, ahol hamarjában meg sem tudtam számolni, hány óriási zöldre festett ládát találtam. A kurblit használva a legközelebbit már föl is feszítettem. Leírhatatlan volt az örömem, amikor megláttam a vadonatúj karabélyokat, szép sorban egymás mellett, lezsírozva. Az elsőt kezembe vettem és magasan tartva, hogy mindenki lássa, elordítottam magam: Itt a komoly fegyver, fiúk! Húsz kéz nyúlt utána és kivették a kezemből. A második ládát már éppen fölfeszítették, amikor odaértem és azt is szétosztottam közöttük, de a többihez már nem tudtam odaférni, mert akik az elsőket megkapták, kimentek az udvarra, megmutatták a többieknek, akik eldobálták a levente puskákat és rávetették magukat a fegyveres ládákra. Fantasztikus volt a zsivaj: Nekem adjad! Nekem! Én hamarabb itt voltam! Nekem, én katonaviselt ember vagyok! Én pedig szabadságharcos! Én mesterlövész! És ki tudja hány és hány érvet soroltak föl igazolásul. A karabélyhoz való lőszert már korábban megtaláltuk…Most már volt fegyver, volt lőszer, csak fej kellett, aki az egész helyzetet irányítsa. Tehát egész erőbedobással hozzáfogtam a szervezéshez. Az első autóra azok szálljanak föl, akik a Rádióhoz akarnak menni! De sürgősen, mert három perc múlva indul. Egymást taposta a sok ember; a nép, az igazi nép, akit senki nem kényszerített arra, hogy háborúzzék, hogy a halálba menjen, hogy megsebesüljön, hogy elszakadjon a családjától, menyasszonyától, szeretteitől…Olyan erővel, annyian ugráltak föl az autókra, hogy már azt kellett mondanom: elég! De, ha ilyen sok a jelentkező, a második autó is menjen oda! Az első kész! Indulhat! Isten veletek fiúk! Isten velünk, ki ellenünk! Jött a válasz mindenhonnét. Éljen a szabad és független Magyarország! – kiáltásokkal indult el az első komoly fegyverekkel fölszerelt forradalmi ifjúság 1956. október 23-án este, fél tíz felé. Nem tudnám leírni pontosan, hány volt közöttük egyetemista, munkás, diák vagy paraszt, de körülbelül így nézett ki az első három autó: 28-35 ember fért föl. Összetétel: két-három egyetemista, öt-hat diák, húsz ifjú munkás, / leginkább gyári munkások, és két-három idősebb szaki…/. Semmi esetre sem fasiszták, vagy horthysta tisztek. Környékbeli munkások, prolik, akik abból a kis fizetésből éltek, amit a normáik után kaptak. És végül a paraszt fiatalok; Soroksárról, Pestszentlőrincről, Csepelről. Az első három autó a Rádióhoz ment, utána kettő a Parlamenthez, egy a Széna térre és a Kálvin térre is. S amelyik Budára a Móricz Zsigmond körtérre, arra mi is fölmásztunk Bandival, Zsindely Jancsival és a lakójukkal, Gusztival. Jancsinak még meg tudtam menteni egy orosz karabélyt, de Gusztinak már csak egy levente puska jutott…
…A négy fekete autó a két sorozat után rátaposott a pedálra és eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna őket el. Utánuk rémület, sikoltozás, pánik. Az utcáról mindenki menekült a kapuk alá, az emberek egymást taposták, hogy ki-ki minél előbb biztos fedezékben legyen. Néhányan a bátrabbak, nem fedezékbe rohantunk, hanem a sebesültekért és a halottakért. Mire a sebesültekkel beértünk a Kilián laktanya kapualjába, őrszobájába, addigra a legtöbben a karjaink között meghaltak. Lett tíz-tizenkét halott és vagy húsz sebesült, amire mindenkit beszállítottunk. S amikor őket a laktanyában lévő katonák is meglátták, az egyik letépte magáról a zubbonyát, földhöz vágta a katonasapkáját és kiabált a többieknek: gyertek velem! Most láttam először ezt a halált megvető bátorságot, amivel ezek a katonák kirohantak és tudtam; most kezdődik a tánc! A bentiek a laktanya tetejére egy géppuskást és három-négy karabélyost állítottak. Mi Bandival /Kristóf öcsém /, visszamentünk a Tűzoltó utca sarkára, mert hallottuk, hogy jönnek vissza a tankok a Boráros térről, és utánuk vagy hét gumikerekű páncélautó. Ezeknek az elejére géppuskákat szereltek föl. Lassú menetben haladtak, láthatóan megfélemlítési szándékkal. Amikor elénk értek egy zöld préri sapkás, selyemsálas huszonöt év körüli pesti csibész újfajta orosz golyószóróval az ablakból, az utolsó páncélautónak kilőtte a jobb első kerekét. A páncélautó megállt és ekkor egy orosz katona kiemelkedett a kocsi jobb oldalából és a Kilián laktanya ablakai alatt sétáló civilek közé lőtt két rövid sorozatot. Két ember azonnal összeesett. Az egyik mindössze két golyót kapott az alsó lábszárába. Ekkor kezdődött el igazán a magyar-orosz, Dávid-Góliát harc. A járókelők pillanatok alatt eltűntek a kapualjakban, oszlopok, fák mögött. És mintha nem ment volna haza senki, mert szemtanúja akart lenni az eseményeknek. Nem mondok sokat, de legalább négy-öt ezer ember lehetett ott az Üllői út, Ferenc körút, Tűzoltó utca és a Corvin mozi környékén és mind több és több magyar kézben megszólalt a fegyver. Egyik orosz kiemelkedve az autóból megragadta a páncélautó elejére szerelt géppuskát és a laktanya felé fordította, de a préri kalapos a Tűzoltó utca sarkán lévő ablakból ismét jól célzott; az orosz holtan rogyott a géppuskájára. A közelebb állók nagy éljenzéssel ünnepelték. Az oroszok ezután már csak a tankok előnyílásain mertek géppisztolyozni körbe-körbe..
Most következik a magyar forradalom talán egyik legszebb pillanata, a szinte még gyerek és egy öregember összjátéka.
Az első orosz halott Budapesten ennek a páncélautónak a géppuskása volt, amit az imént leírtam. Október 24-én körülbelül 8 óra 14 perckor történt. Közben kilőtték a többi kerekét is amikor észrevettünk a hirdetőoszlop mögött egy tizennégy-tizenöt év körüli kis srácot. Azt láttam, hogy „ételecet” feliratú üveget szorongat a nyakánál fogva, és izeg-mozog az oszlop körül. Nem sokáig tétovázott, talán egy Üdvözlégy Máriát mondhatott el magában, aztán határozott. Gyors léptekkel, hat-nyolc méterre megközelítette a páncélautót és az üveget nagy lendülettel hozzá vágta. Talált. A benzin befolyt az autó belsejébe és lecsurgott az oldalán a földre. A kölyök minden bántódás nélkül visszaszaladt az oszlop mögé és onnan egy kapu alá.. Igen ám, de ez csak még benzin volt, és hol a tűz? / Ez volt a Molotov-koktél kezdetleges változata és ezt fejlesztették tökélyre később: rongyot csavarva az üveg szájába, és azt meggyújtva dobták az üveget a a tankokra. / Hirtelen egy toprongyos szakállas öreg férfi, lyukas cipővel, rossz zsíros micisapkával a fején, két kezét magasra emelve, egy közeli fa mögül lassan, öregesen közeledett a páncéloshoz. Jobban megnéztük, vajon mit akar csinálni? S Uram, Istenem! Bal kezében gyufaskatulya, jobbjában két szál gyufa. Lélegzet – visszafojtva figyeltünk, a harcosok még lőni is elfelejtettek.. Szép pillanat volt! Az öreg azt gondolhatta magába, hogy érte már úgyse kár, ha netán nem is éri el az autót. De, elérte! Magasra tartott kézzel meggyújtotta a gyufát és a páncélautó azonnal lángba borult. S amikor a lángok hírül adták a népnek, hogy az öreg célba ért, nincs az a Puskák Öcsi-gól, amit úgy ünnepeltek volna, mint most őt. Négy-öt ezer ember torkaszakadtából kiáltotta, ej, nem is kiáltotta, inkább üvöltötte: Éljen Magyarország! Hajrá magyarok! Huj! Huj! Hajrá!
Szerkesztette és összeállította: Ónody Éva