Semmilyen megkülönböztetés nem volt az 1956-os forradalom idején a roma és nem roma szabadságharcosok között, a bíróság is egyforma szigorral ítélte el őket, de mindez ma megnehezíti a kutatást, állítják a történészek. Feltehetően a felkelők 5-8 százaléka lehetett roma. Volt aki részt vett a lincselésben, de olyan is akadt, aki a pénztárgépet őrizte, nehogy kifosszák. (Az „Európai Út”-nak írt cikkem bővített változata.)
Eörsi László történésztől, aki a jelenlegi politikai paletta „baloldalára” helyezi magát, először megkérdeztem: kíván-e kutatási eredményeivel jobboldali sajtóorgánum riportjának elkészítésében segíteni. Azt felelte, ebben az esetben igen. Így a forradalmi helyszínek legfontosabbját, a Corvin közt jelöltük meg találkozó helynek. Itt állt annak idején a számos harckocsit kilövő 85 mm-es löveg is. – Igaz-e – kérdeztem a történésztől – hogy ezt az ágyút úgy irányozták a harckocsikra, hogy átnéztek a csövén, miközben valakit távolabb elé állítottak, hogy az illető térdmagasságához „bemérve”, a cső a lánckerekek magasságában álljon, így a célzás nélkül leadott lövést már csak jól kellett időzíteni.
Történészünk megerősítette, hogy maga is olvasott erről. Ha a robogó tank, ha megkapta a találatot, a tehetetlenségi nyomaték miatt rendszerint a fotón látható épületszárny takarásába sodródott, ahonnan nem viszonozhatta a tüzet! A környező emeletek épületeiről közben Molotov-koktélokat dobtak rájuk.
Megkérdeztem azt is, milyen arányban vettek részt romák a szabadságharcban. – Ezt még nem tárta fel teljesen a kutatás – hangzott a válasz – de az összes felkelő között 5-8 százalék lehetett roma származású. A korabeli hivatalos iratok nem tartják számon a roma származást az elítélteknél és kivégzetteknél. Egyforma szigorral ítéltek el cigányt és nem cigányt. A nevek, tanúvallomások, „forradalmi becenevek” alapján lehet következtetni arra, kik voltak romák. „Cigány Mancinak” hívták például a corvinistákhoz a férjével és barátaival csatlakozott Németh Mária Bognár Józsefnét, aki fegyvertelenül segítette a forradalmat, így három év felfüggesztett börtönnel megúszta. A szintén roma Falusi Jánost „Bekötött fejű cigánynak” hívták. Ő az egyik felkelőcsoport szakaszvezetője volt, majd a forradalom leverése után Nyugatra emigrált,.
Fehér Nándort „Kiscigány-nak” hívták, s tizenöt évesen őrszolgálatra osztották be. Fiatalkorú vádlottként később két és fél évet kapott. Kisnémeth Lászlót „Cigány Lacinak” ismerték; ő a lincselésben is részt vett, de a szovjetek ellen is keményen harcolt. A forradalom bukása után emigrált. Több romát „Csokinak” becéztek, például Való Mátyást is, aki gépkocsivezetőként segítette a forradalmárokat, de november 4-én egy élelmiszerboltban, élelmiszer „rekvirálás” közben megakadályozta, hogy társai feltörjék és kiürítsék a pénztárgépet. Megállapítható, hogy a forradalom alatt nem volt etnikai megkülönböztetés a szabadságharcosok között – mondta Eörsi!
Útban villamossal a Terror Háza Múzeum felé, a roma áldozatokról szóló, Eörsitől kapott háttéranyagokat olvasván elhatároztam: a két kivégzett roma mártír, Kóté Sörös Károly és Csányi Sándor portréját a múzeumi „Hősök falán” örökítem meg.
Kóté katonaviselt családos emberként Monoron élt mint drótos kisiparos, 29 évesen csatlakozott az ’56-os helyi tüntetéshez. Később rakodómunkásként segítette a Budapestre irányuló élelmiszerszállítást, majd november 4-től részt vett a szovjetek elleni harcban. A Wittner Mária és társai per harmadrendű vádlottjaként 1959-ben felakasztották. 
A másik kivégzett, Csányi Sándor vidéki napszámosként költözött a fővárosba, de később a IX. kerületi kapitányságon felvették rendőri szolgálatba, majd egy honvédségi raktár polgári alkalmazottja lett. 1956-ban köztörvényes bűncselekmény gyanújával előzetes letartóztatásba került, huszonhét évesen. November 4-én kiszabadult, s rögtön a barikádra ment a Thököly úti ellenállóhoz, akik az orosz csapatokat kiépített tüzelőállással várták. Öt napig tartották magukat, nem csekély veszteséget okozván a megszállóknak. Csányit végül a Thököly úti felkelők perében ítélték halálra ’59-ben. Porcelánképük a „Hősök fala” Andrássy úti felén található.
A Terror Háza Múzeumban Horváth Miklós történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárával beszélgettem, akit tájékoztattam arról, hogy cikkemben Eörsi László történész is szerepel. Horváth azt mondta: néha értelmezési vitái vannak Eörsivel, a kutatói alaposságát elismeri. Ő is kitért rá, hogy a roma résztvevők felkutatását jelentősen megnehezíti, hogy a nyilvántartások nem rögzítették a roma származást. Nevek vagy akár fotók alapján nem feltétlenül lehet megmondani, ki a roma, ki nem. Az a fontos, hogy az illető romának vallja-e magát. – Közölhetem – így a történész – , hogy az én felmenőim között is van roma, az én génállományomban is jelen van legalább egy „hegedű vonónyi” cigány örökség. De nézze csak – a magával hozott forrásanyagba lapozott – meg tudná ítélni, hogy akit ezen a képen lát, az biztosan roma? (Fekete hajú diákot ábrázoló igazolványképet mutat.) Íme Dandos Gyula, a nyíregyházi roma forradalmár és diákvezér. – Nem tudnám megállapítani – ismertem el – Ki volt ő? – Ő egy nagyon tehetséges fiú volt. Torockóban született 1938-ban (vagyis 56-ban 18 éves). Árva gyerekként nőtt fel állami gondozottként, majd Nyíregyházára került, az Állami Kossuth Lajos Gimnáziumba.
A nyíregyházi forradalmárok között kitűnt a szervező tehetségével, végül a Szabolcs-Szatmár Megyei Forradalmi Munkástanács elnökségének tagja lett. Több hatásos beszédet mondott; s jól össze tudta fogni a diákságot. November 6-án tartóztatták le, s a szovjet titkosszolgálat Ungvárra deportálta. Később betegsége miatt a nyugati határ mellé, a Szentgotthárd Iskola-szanatóriumba került, ahonnan kétszer megszökött, de másodjára a határőrök lelőtték. Róla nevezték el a Vásárosnaményi Unitárius Cigányegyletet. Ő egy igazi roma példakép lehetne – mondta a történész. Elmenőben még lefényképeztem a múzeumban kiállított tankot és a pincebörtönben látható akasztófát. Mint megtudtam, ebben az épületben kivégzések nem történtek, azokat máshol, általában a börtönök udvarain hajtották végre. Hazafelé az Üllői út kereszteződésénél leszálltam a körúti villamosról, hogy lefényképezzem az archív „koporsós kép” helyszínét, mai autókkal. Feltűnt, hogy az iparművészeti múzeum kupolatornyát nem építették vissza a renoválás során (vajon miért nem), és hogy a régi képen nem látni a villamosok felső vezetékét. Úgy látszik, zavarta a Molotov-koktélok emeletről történő ledobását s eltávolították.