Deák Krisztina legújabb filmjében egy anya-lánya kapcsolatot mutat be, miközben azt is körüljárja, hogy mit jelent ma kelet-európainak lenni. Az Aglaja című mozi a régi finanszírozási rendszer utolsó produktuma, de a rendező hangsúlyozza: nem volt hajlandó kompromisszumokra.
– A cirkuszi történetek meglehetősen ritkán tűnnek fel a filmekben.
– Szeretném leszögezni: az Aglaja nem cirkuszi történet. Cirkuszban játszódik, cirkusz a háttere, és ez vizuálisan sokat hozzáad a történethez. Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című regénye remek filmes alapanyag volt: tőmondatokban megírt, egyszerű, erős, vad és individuális szöveg, mely rengeteg hangulatot és érzést ír le. Olyan, mint egy vers. A történet szerteágazó volt, és sokkal messzebb vezetett, mint a filmes adaptációnk. Minden erős irodalmi anyagból érdemes kihúzni egy szálat, és arra felépíteni a mozgóképet, mert a film sokkal egyszerűbb műfaj. A történetben szereplő család érdekelt, mely rettentően hétköznapi, sok olyan aspektusa van, melyhez bárki kapcsolódhat, nem kell ehhez bohócnak vagy artistanőnek lenni. Bármelyik famíliában előfordulhat, hogy a gyerek nem akarja továbbvinni a családi hagyományokat, és új életet szeretne. Mi a helyes? Valaki ragaszkodjon ahhoz, hogy a gyereke folytassa az életművét, vagy engedje szabadon? Mi van, ha egy gyerek nem kitűnni akar, hanem elvegyülni? Ezek már önmagukban is izgalmas kérdések, melyekre nem tudok választ adni, de mindenképpen értelmes feltenni őket.
– Szinte kizárólag irodalmi adaptációk kerülnek ki a keze alól. Miért ragaszkodik ennyire ehhez a műfajhoz?
– Valóban sokszor készítettem irodalmi alapanyagból és naplóból filmeket. Én írom a forgatókönyveket, de nem tudok kitalálni saját történeteket, szükségem van sorvezetőre. De fejlődöm, eddig az Aglajában tudtam legjobban elrugaszkodni ettől a vonaltól. Biztos voltam benne, hogy ebből az alapanyagból képtelenség realista filmet készíteni. El kellett valamennyire emelni, hogy elrugaszkodjon a konkrét cselekménytől, és másról is szólhasson. De ugyanakkor hűséges maradtam a műhöz, mert a lényeget kell szem előtt tartani, nem a konkrét történéseket.
– Miben tért el az eredeti alapanyagtól?
– A feszültség és a szorongás érdekelt, a gyermek félelme, hogy elveszíti az anyját, aki minden este fellógatja magát a hajára – ezt mindenképpen a kislány szempontjából szerettem volna megmutatni. Aglaja Veteranyi könyve nem a gyermek szempontjából mondja el a történetet, de olyan mélyek a gyermekkori traumák, hogy felnőttként sem tudott rajtuk túllépni, mint ahogy a regény megírása sem segített neki a múlt feldolgozásában. Nem véletlen, hogy nagyon fiatalon öngyilkos lett. Ami még nincs benne a regényben, az Aglaja karakterének a belső hallása: azokat a dolgokat, melyek miatt szorong, felnagyítja – ilyen például a haj hangja. Ehhez különleges hangsávot készítettünk, ami a magyar filmekben újdonságnak számít, mifelénk szinte kizárólag reális hangokat szoktak használni. Most mi kreáltunk zörejeket, kábeleket húzogattunk, üvegeket zörgettünk, van olyan jelenet, melyben hetven sávból áll össze az a hang, amelyet a moziban hall a néző.
– A kivándorlás problémaköre is nagyon erősen megjelenik filmben.
– Igen, de ez egyáltalán nem tudatos döntés eredménye. Elmegy a keleti ember nyugatra, és egyszerűen mindent elveszít, amit addig megszerzett, még az anyanyelvét is. Erre először Zbigniew Preisner, a film lengyel zeneszerzője hívta fel a figyelmemet. Amikor elolvasta a forgatókönyvet, azt mondta, hogy ez róla szól. Először nem is értettem, csak mostanában kezdem felfogni. Ő egy nagyon ismert kelet-európai zenész, aki Kieslowski révén kikerült Nyugatra. Időközben aztán a történet kapott egy aktuális felhangot, habár amikor forgattuk, még nem vándorolt el ennyi ember Magyarországról a jobb élet reményében. Nem arról szól a film, hogy a világ milyen, hanem arról, hogy milyen a kelet-európai ember helyzete. Nem a világ lett rosszabb, a szereplőim vesztették el önmagukat. Egyszerűen jobban akartak élni, nem valamiféle diktatúra üldözte el őket. A hétköznapi emberek nagy része nem törődik a politikával, meg akar élni. Aglaja anyja, Sabine a tökéletességre törekszik, ebbe pedig bele lehet bukni, sokkal inkább a középszernek áll a zászló. Ez engem nagyon bánt.
– Az Aglaja egyik erőssége az intenzív színészi játék. Azt már régóta tudjuk, hogy Ónodi Eszter a leginkább kameraképes magyar színésznő, de talán még ő sem volt soha ilyen meggyőző.
– Ónodi Eszter tökéletességre törekvő művész, a személyisége hasonlít az általa alakított karakteréhez, Sabinééhez, ez pedig egy film esetében mindennél fontosabb. Lehet persze játszani és maszkokat kreálni, de ebben én nem hiszek. Ezért nem is öregítettük például Esztert. Viszont a személyiségbeli hasonlóságon túl semmiben sem hasonlítottak egymásra, így rengeteget kellett dolgoznia: a szemem előtt izmosodott meg, amíg készült a szerepre. Tériszonya is volt, mégis őt húztuk fel huszonöt méter magasra a cirkuszi kupolába. Akarattal mindent meg lehet csinálni. Eszter pedig ilyen alkat. Ráadásul mivel több hónapot csúszott a forgatás, volt ideje tökéletesre edzeni magát.
– Hogy sikerült ennyire fanatizálnia?
– A magyar színészek is képesek komoly áldozatokra, csak éppenséggel ezekből nem lesz újsághír. Ami pedig a kérdést illeti, nem gondolom, hogy itt bármiféle fanatizálásról lenne szó, inkább bizalomról beszélnék. Egy ilyen típusú filmnél rengeteg múlik a szereposztáson, és nem csak Eszter irányába volt meg a teljes bizalom, ez az összes színészre áll. Ez egy nagyon erős szövetség az alkotók között.
– Az Aglaja a régi finanszírozási rendszer filmje, talán az utolsó magyar művészfilm. A nemzeti filmalap által elképzelt rendben születő új művekre még várnunk kell.
– Akkoriban nem gondoltam arra, hogy folyamatosan délibábot kergettem az azt megelőző három évben. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítvány elfogadta a forgatókönyvet, és odaítélte a támogatást, aztán összeállt a nemzetközi koprodukció, minden készen állt a munkára. Aztán egyszer csak elkezdett megszűnni a finanszírozási rendszer. Sokszor éreztem azt, hogy futok egy mezőn, ahol folyamatosan beszakad alattam a föld, de ahogy rohanok előre, mégis mindig van egy kis darabka talaj, ahová le tudom tenni a lábam. Senkit sem hatott meg, hogy félbemaradt a film, ugyanakkor azt gondoltam, hogy ennek ellenére nem szabad kompromisszumot kötnöm – számos alkalommal dönthettem volna úgy, hogy hamarabb befejezzük a filmet. Sokan segítettek önzetlenül, és úgy éreztem, nem kell sietnem, mert a film örök érvényű dolgokról szól – ez pedig később sem fog megváltozni. Azt szerettem volna, ha életem legnagyobb szabású mozija tökéletes lesz, és egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy összeomlott körülöttünk a világ. Iszonyatos kudarcnak éreztem volna, ha nem sikerül, biztos nem lettem volna képes nekifogni egy másik filmnek. A főszereplő kislánynak, Jávor Babettnek pedig megígértem, hogy látni fogja magát a vásznon, ezt is muszáj volt betartanom. Nekünk kelet-európai filmet kell készítenünk, ezt tudjuk. Nem szabad olyasmivel próbálkozni, amihez nem értünk. Ugyanazok a filmrendezők Magyarországon, akik korábban is voltak, nem fognak hirtelen újak születni. Nem tud csoda történni.
forrás: nol.hu