Az Orionton táskarádiót erősen fogtam – mert azt tartani kellett, olyan nehéz volt –, ám egyszer csak majd kiesett a kezemből. Nem a súlya miatt: úgy éreztem, olyasmi szól belőle, ami addig sohasem. Azt sem tudtam, ki és mit játszik, de a lábam a földbe gyökerezett, szinte elektromos sokk ért. Ellenben hiába meséltem a többi kölyöknek, hogy figurák, ilyet még nem hallottatok, a dalról csupán annyit tudtam kinyögni nekik: „Valami kámon, kámon…”
Ez volt a Please Please Me.
Az áramütés.
Így, utólag büszkén mondhatom, jobb ízlésem volt, mint a Deccának. A lemezcég képviseletében Tony Meehan és Mike Smith 1962. január elsején meghallgatta a Beatlest és a Treme loest. A Bárónak becézett Mee han a Shadows együttesben dobolt, amíg a Decca fel nem kérte producernek, ezzel együtt a Decca Brian Poole-t és Tremeloest választotta.
Ez minden idők legsúlyosabb tévedéseinek egyike marad. A Tremeloes kitűnő zenekar volt, a Beatles viszont maga a történelem. Bár ötven évvel ezelőtt még a „mai” napon, október ötödikén sem sejtette senki, hogy história lesz a négy liverpooliból. Akkor jelent meg a kvartett első kislemeze, az A oldalon a Love Me Do-val – a másikon pedig a P. S. I Love Youval –, de nem keltett nagy feltűnést: a slágerlistán eleinte sehol sem, majd decemberben a tizenhetedik helyen jegyezték. (Viszont minden mindennel összefügg: a Love Me Do közzétételének napján volt négy éve, hogy először lépett fel együtt Cliff Richard és a Shadows;míg 1963-ban a Beatles She Loves You-ját Poole és a Tremeloes Do You LoveMe-ja váltotta a brit toplista élén. Ez azonban nem mentette fel Meehant és Smith-t…)
Nem sokkal később George Martin azt mondta a fiúknak: „Most csináltátok meg az első Number One-t!” Ez szintén a Please Please Me volt… Martinnak, aki a Parlophone menedzsereként szerződtette a Beatlest, igaza is lett meg nem is: a dalt nem tartják nyilván a gombafejűek tizenhét brit listavezető száma között, bár a New Musical Express tizennyolcadikként a többi éllovashoz sorolta. (Mivel akadt angol rangsor, amelyben nem „csupán” a második helyet foglalta el.) Amúgy a Please Please Me és a Love Me Do is messzemenően kárpótolta magát: az első LP, melynek címadó dalául az „oriontonos” nótát választották, harminc hétig állt az Egyesült Királyság nagylemez listájának élén. Hogy aztán további huszonegy hétre a With The Beatles-album vegye át a helyét (csaknem egy év, valóban hosszan játszó elsőség, ez is világszám!); a Beatles-történet nyitó darabja pedig 1964-ben az élre került a tengerentúlon.
Addigra már sokan elejtették a rádiót.
Hatvannégy április negyedikén, amelyet nálunk másokból ünnepeltek akkoriban, az amerikai rangsor teteje így festett: 1. Can’t Buy Me Love, 2. Twist And Shout, 3. She Loves You, 4. I Want To Hold Your Hand, 5. Please Please Me. Noha a Twist And Shoutot a Tremeloes is nyomta, az öt szám mindegyike a Beatlesé volt; azelőtt és azóta sem történt meg, hogy európai előadó ilyen mértékben uralta volna a tengerentúli listát. S még csak másfél esztendő telt el a George Harrison, John Lennon, Paul McCartney, Ringo Starr négyes első kislemezének kiadásától…
Magam hallatlan szerencsével jártam. Szüleim győri barátainak fi a – illetve az ő társasága –Bécsből megszerezte a Beatles az NSZK-ban megjelentetett albumainak egyikét, és az Odeon cég a korongra feltett „mindent”: a She Loves You-t, a Thank You Girlt, a From Me To You-t, a mi chigani Marvelettestől átvett Mr. Postmant… Amikor a nálam négy-öt évvel nagyobb srácok elhagyták a bázist, máris a gramofonhoz nyomultam, s gyakorlatilag reggeltől estig őrjöngtem a számokon. Anyukám, apukám riadtan bámult rám („Mi lesz ebből a gyerekből?”), és tudta nélkül „csatlakozott” a Monkees együtteshez, amely a yeah, yeah, yeah helyett azt énekelte: no, no, no… Jelzem, a Monkeest az emelkedett kritikusok örökösen bírálták, ám én bírtam az I’m A Believert vagy a Last Train To Clarksville-t, de még mennyire!
Ez azonban eltörpült ahhoz képest, ahogyan a Beatlesért odavoltam. Az az első három-négy esztendő úgy jelent meg előttem, mint valami csoda. Nemrégiben, amikor a fennállásának ötvenedik évfordulóját most ünneplő Omega zenekarról írtam, és merészeltem megállapítani, hogy számomra az 1967 és 1970 közti időszak volt az igazán fontos, Mihály Tamás némi malíciával jegyezte meg: azért a további negyvenhét esztendőben is kellett történnie valaminek… Ám a Beatlesszel is így vagyok. Az első öt nagylemez – a Help!-ig bezárólag – ragadott meg igazán, s az 1965 decemberében kiadott Rubber Soulon éreztem először, hogy – akármilyen szép a Michelle vagy a Girl, és akármilyen jó a Nowhere Man – ez már más muzsika. Azért már nem feltétlenül sikítozott volna a tömeg, mint az első olyan koncerten (1963 májusában), amelyen a Beatles volt a fő szám – és a Gerry & The Pacemakers, valamint Roy Orbison a felvezető… –, vagy a New Yorki Shea stadion ban 1965 augusztusában, ahol addigi rekordközönség, 56 ezer néző gyűlt egybe, hogy végigsírja, -üvöltözze a liverpooliak ellenállhatatlan műsorát.
Amúgy a négy halhatatlan minden hangversenye hallhatatlan volt, hiszen a publikum rendre átszellemült, miként azt az 1977-ben kiadott The Beatles At The Hollywood Bowl című album is bizonyítja. Ennek anyagát két – 1964-ben, illetve 1965-ben rögzített – koncert felvételeiből válogatták össze, és nem tudni, a She’s AWoman vagy a közönség szólt-e jobban…
Mindenesetre az is listavezető LP lett, akár a Beatles valamennyi eredeti albuma 1963 és 1970 között. Nem volt más zenekar a földön, amelynek az összes nagylemeze az első helyre került volna, de hát ilyen hatású együttes sem akadt széles e világon. Az ítészek szerint a Bors őrmester LP volt a csúcsteljesítmény, szerintem meg az, ahogyan a Beatles a korai periódusában európai – de mindenütt lélegzetelállító – hangzásúvá tette, beat té formálta a rock and rollt. Korai szakasz? A Fab Four, azaz amesés kvartett 1966 augusztusában, a San Franciscó-i Candlestick Parkban adta utolsó koncertjét, az után már csak a stúdiókban jött össze, hogy lemezeket készítsen. A közös történet 1962-től 1970-ig, a Let It Be című albumig tartott, de mire az napvilágot látott, a Beatles már rég nem volt egyben. E rövid idő alatt azonban olyan valószerűtlenül gazdag életmű született, hogy az idei nyári ötkarikás játékok megnyitóján is a Hey Jude-ot énekelte Londonban McCartney meg az Olimpiai stadion. Az oeuvre-re jellemző: a Rolling Stone magazin 2003-ban közzé tette minden idők nagylemezeinek listáját, és ezen első volt a Bors őrmester, harmadik a Revolver, ötödik a Rubber Soul, tizedik a Let It Be. A Pink Floyd örökbecsű Fala a nyolcvanhetedik helyen magasodott.
Noha a Yesterday-ből csaknem háromezer (!) feldolgozás született, mindez nem tegnap volt. Ma is itt van. Kislányom, a tizenéves Nóri csaknem úgy bódul el a Beatles dalaitól, ahogyan engem szédített meg annak idején a Please Please Me. Mindkettőnké a világ, hogy a legnagyobbakat hallhattuk-hallhatjuk, és mindketten ugyanolyan balszerencsések vagyunk.
Élőben a Beatlest én sem láttam. És ő sem láthatja, az már biztos.
Névjegy
BEATLES GEORGE HARRISON, JOHN LENNON, PAUL MCCARTNEY, RINGO STARR A rocktörténet leghíresebb és legnagyobb hatású együttese. 1960-ban alakult; Harrison, Lennon és McCartney mellett Stuart Sutcliffe-fel és Pete Besttel. Előbbi 1961-ben kiszállt a zenekarból, majd egy évvel később – alig huszonegy esztendősen, aneurizma (érfaltágulat) következtében – meghalt; utóbbit 1962 augusztusában váltotta Starr. Utolsó albumát 1970-ben jelentette meg a zenekar, de tagjai 1969-től már végképp nem voltak együtt. A Fab Four lemezeiből máig 1,3 milliárd példányt adtak el szerte a világon. Lennont 1980. december 8-án, New Yorkban (40 éves korában) meggyilkolta egy őrült;
Harrison 2001. november 29-én (58 esztendősen) tüdőrákban hunyt el.
forrás: nol.hu