A halál margójára

A szív nem dobog tovább, a tudat kikapcsol, a lélek érinthetetlen marad. De vajon a miénk is? A fájdalommal átitatott önzőség a legkellemetlenebb hálótárs. Minél közelebb állt hozzánk valaki, annál tovább marad mellettünk a mindennapokban a keserűség és vele együtt minden olyan közhely, amelyet már jól ismerünk. De ha átéljük, már közel sem tűnnek elcsépeltnek ezek a gondolatok.

Valóban a legnagyobb igazságok a tapasztalatokban rejlenek. Hogy tudjuk a legjobban mások érzéseit átélni? Mikor vagyunk a legempatikusabbak? Akkor, ha magunk is átéltük már az okot, amellyel már oly sokan megbirkóztak. A halál is pont ilyen. Sokan mondják, hogy a világ nem fehér és fekete. Milyen könnyen behelyettesíthető ide életünk két legmeghatározóbb történése. Olyan, mint egy nagy keret, amelyben ugyan szabadon mozoghatunk, de ha nekiütközünk valamelyik nagyobb falnak, tudjuk, hogy véges a szabadságunk. Ami talán az egészben a legszebb, hogy ez mindenkire vonatkozik. Nincsenek az embereknek közös tulajdonságaik? De, vannak. Viszont ezek olyan alapvető tulajdonságok, hogy már senki sem figyel rájuk. Külsőségek és szabályok határozzák meg minden mozzanatunkat. Talán nem is olyan nagy ez a szabadság? Talán akkor jövünk rá, hogy milyen korlátozottak is a lehetőségeink, amikor szemben állunk a halállal? Tehetetlenség, düh, irigység, önzés, vágyakozás. Mind olyan tulajdonságok, melyekkel akkor (is) találkozunk, amikor ez az átugorhatatlan, kikerülhetetlen korlát elénk kerül. Bár a korlátnak is két gazdája van. Az egyik, akinek át kell ugrani, a másik pedig, aki néha odaállhat elé és méregetheti a magasságát, szélességét, de visszafordulhat még. Vitathatatlanul az elsőnek van a nehezebb dolga, aztán ha már átjutott a korláton, nincs több gond. Nem úgy, mint azoknak, akik csak toporognak előtte, kaparják, leroskadnak mellé.

Szól a mondás: csak egy életed van. Ugyanúgy halálból is csak egy van, legalábbis amiről tudunk. Nem erőltetném a spirituális és egyéb gondolatok kifejtését, hiszen végül is semmi értelmük nincs. Okosabbak, biztosabbak nem leszünk. Viszont tapasztaltabbak annál inkább, mikor ott állunk valaki felett, és nagyon jól tudjuk, hogy akkor láttuk őt utoljára. Az utolsó szavak, melyek még nekünk szóltak, az utolsó érintés, melyben van élet, az utolsó pillantás. Hosszú időre el kell raktároznunk ezeket a mozzanatokat. Ahogy távolodunk, a mosolyból szigorúvá formálódó arc, a reményből felocsúdva érzett üresség, csak állapotok lennének, vagy pszichológiai definíciók, egyszerű sémák? Hisz azok is mind mi vagyunk. Mire gondolhat, akitől búcsúzunk, hogyan összegez. Olyan jó lenne tudni, hogy az utolsó gondolat merre szállt el, kit célzott meg és végül célba ért-e.

A koporsó és a márványos sírkő, a nyilvános, de hideg és túljátszott bánat mind csak külsőségek. Őszintébbnek tűnhet elmélkedni, megpróbálni átvészelni a fájdalmat. Melyet viszont nem is igazából a másik halála okoz, hanem magunk megismerése, egy vidám álomból való ébredés, hogy mégis itt van, leselkedik, időnként pedig ad egy fricskát. Egyedül a lelkünk javíthat ezen az állapoton. Ez a megfoghatatlan részünk, ami feldolgozza az örömet és a fájdalmat is egyaránt. A gondtalan élet a sors kegyes füllentése, hazudik nekünk egy kicsit mindig. Az emlékek ékelődhetnek, helyezkedhetnek, változhat az értékük, mozdulatlan képek csupán, amelyeket nézegethetünk. De örömet okoznak. Többnyire magunkat sajnáljuk, és azt, amit látunk és át kell élnünk. Belénk költözik egy hozzánk közel álló ember halálával. A következmények (jövő), a múlt, mind egyszerre összekavarodnak. Aztán hirtelen veszítenek az erejükből. Hullámok ezek, gyors kapaszkodás-visszazuhanás. Aztán, mint akit elveszettünk, úgy általában a gondolataink is békében nyugodnak, de ott lesznek, ebből pedig számomra az következik, hogy az is ott lesz mindig, akit többé már nem látunk.