Hogyan is néz ki a francia bonviván egy napja? Mondjuk így: késve kel ugyan, de mindjárt felhajt egy Hennessy konyakot. Felkapja Louis Vuitton táskáját, de a sarki kávézóba kényelmesen tér már be, hogy átfuthassa a Les Échos üzleti lap aznapi számát, pillantást vethessen részvényei árfolyamára. Tekintete közben TAG Heuer órájára esik: mindjárt randevúzik szeretőjével, és még nem vett neki a légyottra ajándékot.
Gyorsan keres egy boltot, hogy eltehesse a kisüveg Givenchyt. Az illatfelhőben feltámad a lelkiismerete: a feleségének is kellene valami. Fizet tehát gyorsan egy Kenzo parfümöt is. Milyen megnyugtató megoldás! A bonviván gyorsan Moet & Chandon pezsgővel jutalmazza magát, estére behűtve. A nemes és drága italt a Le Bon Marchéban, Párizs csaknem kétszázéves luxusáruházában szerzi be.
Ha valóban így tenne, akkor egész napját Bernard Arnault, „Möszjó Luxus” érdekeltségeinek hálójában töltené el emberünk. Az ilyesféle bonvivánokra és bonvivántokra, celebekre és celebutánzatokra, sznobokra és egyszerűen csak önmagukra igényesekre alapozva az idén 63 éves francia mágnás olyan luxusipari birodalmat épített fel, amelynek a fent említetteken túlmenően még vagy félszáz világmárka van a portfóliójában. Övé a Christian Dior is. A birodalom döntő részét az LVMH- (Louis Vuitton Moet Hennessy) csoport alkotja, és már az összetett név jól mutatja, hogy hosszan tartó felvásárlásokon, fúziókon lett azzá, ami. Mégpedig a Ferret Savinel útépítő élén álló apja jóvoltából ugyan tisztes családi vagyonba ült, de a késszel-biztossal soha meg nem elégedett Arnault szívósságának köszönhetően. Aki különösen ügyesen lovagolta meg a hullámokat az 1987. októberi tőzsdepánikot, a „fekete hétfőt” követően.
Az LVMH akkora büszkeség Franciaországnak, mint mondjuk a burgundi bor, a Renault, a Peugeot, ám Monsieur Arnault-t ma sokan árulónak tekintik, és bizonyára el kell telnie egy kis időnek, amíg kiverekszi magát a francia hírfolyamból.
A hírbomba akkor robbant, amikor a brüsszeli La Libre Belgique szombaton megírta – s mint időközben kiderült, megalapozottan –: a 32 milliárd eurójával nemcsak Franciaország, de az Európai Unió leggazdagabb embere belgának készül, felvéve az északi szomszéd állampolgárságát. Bár egyértelművé kívánta tenni, hogy francia adóalany marad (ehhez nem elsődleges szempont az állampolgárság), az értesülés aligha jöhetett volna kellemetlenebbül éppen akkor, amikor az ország új szocialista vezetése a leggazdagabbak, az évi egymillió euró felett keresők 75 százalékos különadóztatására épít. Francois Hollande köztársasági elnök hét végi tévéinterjújában rögtön leckét is adott hazafiasságból a jobboldal mellett elég régen és elég egyértelműen horgonyt vert Arnaultnak: „gondolkoznia kellett volna rajta, hogy mit jelent egy másik állampolgárság felvétele,mivel büszkék vagyunk rá, hogy franciák vagyunk”.
A „frontvonalak” elég világosak, de nem feltétlenül közérthetőek. Arnault már akkor – cégbővítéssel egybekötött – amerikai emigrációba vonult, amikor az 1980-as évek legelején a franciák Francois Mitterrand-t, az V. Köztársaság első szocialista elnökét választották meg. Volt Nicolas Sarkozy, az előző, jobboldali államfő esküvői tanúja (amikor a politikus még előző nejével, Cécilia Ciganer-Albénizzel kelt egybe); mindketten újranősültek, Arnault négy fiú és egy lány apja.
Sohasem volt a baloldali sajtó kedvence, most sem az. A Libération hétfőn egész oldalas címlapfotóval „köszöntötte”: a jókora pakkal a kezében távozásra készülő Arnault mellett a felirat: „Húzz el, gazdag hülye!” Ez utalás: Sarkozy, a mágnás barátja korábban, amikor egyszer éppen leereszkedett a pórnép közé, „Húzz el, szegény hülye!” felkiáltással zavart el egy atyafit, aki nem volt hajlandó kezet fogni vele. A Libération tehát a felfuvalkodottsággal vegyes egoizmust pécézi ki a két közszereplőben. A sértett most perli a lapot. A Le Nouvel Observateur publicistája viszont védelmébe vette Arnault-t, azt írván nyílt levelében: a francia gazdaság kimagasló alakjaként, aki munkahelyek tízezreit hozta létre, nem kell morális leckéket vennie „feltételezett hazafiak seregétől”.
Miért pont Belgium? Tény, hogy az eleve az Észak-Franciaországban született nagyvállalkozónak vannak családi-baráti kötődései a határ túloldalán. Szülővárosa, Roubaix holland névvel is büszkélkedhet: Robaais. Sőt, mint a sajtó nem felejtette el bemutatni, csinos háza is van Brüsszel egyik elegáns kerületében. Thierry Lambert, az adójog szakértője azonban úgy véli, a belga állampolgárság ugrás lesz a monacóihoz, ami még az előzőnél is jobb bebocsáttatás az adóparadicsomba. Bár a belga sem rossz: az alkotmányos monarchiában nincs vagyonadó, örökösödési is alig, s bár a bérjövedelmeket keményen megadóztatják, a tőkejövedelmeket nem annyira – állítja Lambert. Kis probléma: egy még az 1960-as években kötött egyezmény jóvoltából a francia állampolgárság kizárja a monacóit. A belga viszont nem.
Ralph Nader, a kapitalizmust ostorozó örökös amerikai elnökaspiráns ironikus, igaz, szinte olvashatatlanul hosszú könyvet írt Csak a szupergazdagok menthetnek meg bennünket! címmel. És van is Amerikában a dúsgazdagoknak egy olyan rétege, a befektető Warren Buffett-tel és másokkal az élen, amelyik úgy véli, a legtehetősebbeknek jobban ki kell venniük a részüket a közteherviselésből. Ha másért nem, úgy a társadalmi túlélés érdekében.
Arnault szikár, alkatilag visszafogott ember. Ilyen visszafogott a közéleti szerepvállalásban is. A művészetpártolásban éppenséggel igen aktív. Olyasvalaki tulajdonaként, akinek (második) neje történetesen Hélene Mercier québeci zongoraművésznő, az LVMH Stradivarikat bocsátott ifjú zenésztehetségek rendelkezésére, ahogyan a képzőművész-reménységeket is támogatja. A műkincsgyűjtőként ismert Arnault közreműködésével a párizsiak olyan kiállításokat láthattak, mint a Warhol, Picasso, Giacometti
munkáiból megnyílt, hatalmas érdeklődést vonzó tárlatok. Ahogy a mecenatúrában, úgy az üzletben is állandó harcban áll régi riválisával, a szintén a luxusiparban érdekelt dúsgazdag üzletemberrel, Francois Pinault-val. Aki történetesen szintén konzervatív beállítottságú, csak éppen Jacques Chirac volt államfő közeli barátja.
– Francia vagyok. Francia maradok.Meggondoltam magam – mondta. De nem Arnault. Hanem a szintén a belga állampolgárságra kacsingatott zenész és Sarkozy-barát, Johnny Hallyday. Mégpedig éppen öt éve, amikor az akkori, 2007-es elnökválasztási kampány idején szintén fellángolt a vita az adóparadicsomokról. Az LVMH főtulajdonosától is sokan várják most e mondatokat.
Névjegy
BERNARD ARNAULT 1949-ben született Roubaix-ben, a francia–belga határnál. Az École Polytechnique francia elit egyetemre járt. Az 1980-as évektől kezdődően az Arnault-csoport, az LVMH luxusipari vállalatcsoport és a Christian Dior holding fejeként Franciaország – és egyben az Európai Unió – leggazdagabb emberévé nőtte ki magát 32 milliárd euró vagyonnal. Öt gyerek apja. Élt az Egyesült Államokban, most belgának készül.
forrás: nol.hu