Kilencvennégy évvel ezelőtt részben kiirtották ezt a népet. A Jereván mellett emelkedő dombon, személyesen is áldoztam, a jelenkort felkiáltójelként figyelmeztető hősi halottaira emlékeztető hegyes kúpban végződő magasba törő obeliszk mellett. Én már akkor ott fejet hajtottam a hősöknek, az örményeknek, akiket elpusztítottak, de most is, ahogy akkor a szovjet birodalomba tagolva, elpusztíthatatlanul, tovább éltek és élnek ma is, mint a mesebeli Phoenix madár, amely poraiból feltámad és megelevenedik. Ott voltam hát akkor 46 évvel ezelőtt az emlék-kegyhelyen, ahol az emlékezés öröklángjai égtek. Most is ott vagyok gondolatban és őrködök velük örményekkel, akik az én nemzetemhez hasonlóan élnek és égnek oly sok küzdelem és viszály után. Éltek és élnek és halálukról évtizedeken keresztül még beszélni sem igen lehetett, pedig ők nyitották meg a XX. században azt a sort, amelyhez később a Gulág-hálózat, majd a nemzeti-szocialista Németország halál táborai is felzárkóztak és folytatták azt a borzalmas tettet, a holokausztot, amely kilencvennégy évvel ezelőtt az örményekkel megesett. Népirtást, genocídiumot, követtek el velük, követett el velük Törökország évszázados ellenségeskedés és szembenállás után.
Még most is lehalkítva szómat, kérdezem, hogy valójában mi is történt velük?
A török Oszmán Birodalomban a hányatott sorsú örményeket az elnyomás és a kegyetlen üldöztetés már a XV. században sújtotta, majd a XIX. század végén és a XX. század elején. Voltaképpen már 1892 és 1896 között az állandósult pogromokban mintegy 274 ezer örmény vesztette életét és ugyanennyien menekültek otthonukból. De a földi poklot kétségkívül az 1915-ös esztendő hozta el számukra. Mindaz, ami a végzetes év tavaszán, 1915. április 24-én történt, az semmiben nem különbözött azoktól a népirtásoktól, amelyek a XX. században a zsidókkal, kurdokkal, a palesztinokkal, lengyelekkel, magyarokkal és más népekkel is megtörténtek. Mintha ez az 1915-ös rémtörténet a XX. századi népirtások forgatókönyvét vázolta volna fel. Ez volt az örmény genocídium. A Nagy Rossz, Metz Yeghern – ahogyan a történelem ezt a szörnyű időszakot felejthetetlenül hordozni fogja, – emlékezik erről Szentesi Zöld László, majd folytatja a gyász és a mérhetetlenül nagy veszteség és tragédia leírását. „Április 24-én a török hatóságok letartóztattak 200 örmény vezetőt Konstantinápolyban, majd néhány nap alatt valósággal lefejezték az értelmiséget. Anatóliai börtönökben végezték ki a papokat, a tanárokat, aki szóval vagy tollal veszélyt jelentett számukra. A török hadseregben szolgáló katonákat munkaszolgálatra vezényelték. Ezt követően megkezdődtek a tömeggyilkosságok, több százezer embert brutálisan lemészároltak, a szíriai sivatagba elűzöttek útközben éhen haltak, a kimerültség és a járványok egyaránt megtizedelték őket. A törökök ezután a Kaukázusban élő örményeket irtották ki módszeresen, aki életben maradt, azt kitelepítették. A túlélő gyerekeket a legrosszabb janicsár – hagyományok szellemében iszlamizálták, a fiatal nőket tömegesen megerőszakolták vagy háremekbe zárták. Nem meglepő, hogy a török belügyminiszter így fogalmazott a tartományi elöljárókhoz írott üzenetében: maradéktalanul eltöröltük az örményeknek azt a jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak.”
A húszas évek elejére ezek után a Metz Yeghern eredményeként Kis-Ázsiában hírmondója sem maradt az örmény nemzetnek. A törökök a szó szoros értelmében kiirtották az örmény népcsoportot. Genocídiumot követtek el. Ugyan milyen bűnt követett el ez a nép, mivel Örményországban a kereszténység már Kr. u. az első században eljutott. Úgy tudni, hogy a török birodalom faji és vallási alapon szerveződött, melynek útjában állottak a keresztény vallású és nem török népekből álló nagy katonai szövetségnek.
Kik a felelősek a földi pokolért? Zöldi László szerint Talat nagyvezér, nemkülönben Enver és Dzsemál pasa. Valamennyien az ifjú török mozgalom korifeusai ők, akiknek utasítására hajtatott végre a XX. század első nagy „Endlösung”-ja. Az örmények nem felejtenek, de tehetetlenek, bár az „Isten nem ver bottal”. Talatot és Dzsemált örmény merénylők ölték meg, Enver pasa pedig 1922-ben a mai Tadzsikisztán területén esett el a Vörös Hadsereg ellen viselt ütközetben. Ez persze az örmény genocídiumra nem válasz, jóllehet a bűn és a bűnhődés az erkölcsi világrend értelmében összetartozó fogalmak. Mindenesetre egy visszaemlékezés szerint Hitler Adolf Lengyelország lerohanása előtt cinikusan megkérdezte aggodalmaskodó vezérkarát: „Ki emlékszik ma már az örmény népírtásra?” Pedig a törökök eltüntettek egy népet, – az utókor véleménye pedig nem számít. Nem számít? Talán mégis! Nagy dolog, hogy 1985-ben az örmény holokausztot elismerte az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága. Az Európai Parlament ugyanezt megtette 1987-ben.
A törökök azonban fantasztikus ellenlépéssel válaszoltak a nyugati „kihívásra”.
A török állami levéltár kutatásai amellett bizonyítanak, hogy az örmény holokauszt már csak azért sem lehetett a törökök műve, mivel nem ők pusztítottak és gyilkoltak, hanem őket pusztították idegen hordák. Tehát 1910 és 1922 között az Oszmán Birodalom területén csaknem 524 ezer törököt öltek meg felfegyverezett örmény bandák, éppen ezért a népirtás egyfajta válaszlépés lett volna. Azonban olyan nézet is van, hogy válaszlépésként sem szerepelt örmény népirtás, mivel örmény genocídium nem is volt. Ez ugyancsak meglepő fordulat. Tehát hiába ismerte el és iktatta törvénybe az örmény genocídium tényét több ország, úgymint Svájc, Németország, Románia és Franciaország, ha a világpolitika két fontos szereplője, az Egyesült Államok és Izrael nem ismeri el a törökök örmény népirtását.
2005. április 24-én Jerevánban koszorúztak az örmény áldozatok kilencvenéves évfordulóján, a mai örmény hatalom képviselői: az örmény kormányfő, Etchimiadzinban, az Örmény Katolikus Egyház székhelyén székelő független örmény egyház feje, továbbá a hosszú sorokban várakozó, kegyeletét lerovó Jereván lakói, egy emberként gyászolták meg az első világháború örmény katolikus áldozatait. Ezeket az áldozatokat egész Örményország gyászolta és országszerte hivatalosan egy percre megállt a munka és immáron kétezer éves sorsukra, mindenekelőtt pedig az örmény holokausztra emlékeztek. Ma már, jelen korunk, 1,5 millió örmény áldozatról beszél! Mindenesetre az örmény világméretű diaszpóra ma már több főt számlál, mint a 3,5 milliós lakosságú anyaország. És az örményekkel együtt gyászolt a magyar nép 2005. április 24-én. Az évfordulón Verdi Requiemjét közvetítette a Magyar Rádió, a Duna TV pedig több, mint egy órás Yerevan-Budapest program keretein belül emlékezett a világ népirtására, az örmény holokausztra.
Charles Aznavourt az örmény származású, népszerű francia sanzon énekest, 2004-ben Örményország nemzeti hősévé nyilvánította Robert Kocsarján elnök. Jerevánban 2001-ben teret neveztek el róla, ahol felállították a szobrát is. 2005-ben megkapta a legmagasabb örmény állami kitüntetést. 2008-ban megkapta az örmény állampolgárságot. Aznavour szoros kapcsolatokat ápolt ősei hazájával. 2009-ben – I. Aram ciliciai örmény katolikosz fogadta őt. A 85 éves örmény–francia művész, aki diplomataként is tevékenykedik, a Beit-ed-din fesztivál vendége volt Libanonban. Aznavournak fontos szerepe volt abban, hogy a világ megismerje a törökök által elkövetett, és sokáig elhallgatott örmény népirtás (1915–1922) szörnyűségét, amelynek során a törökországi 2,5 millió örményből 1,5 millióan?lelték halálukat.
Jerevánban az örmény népirtás 94. évfordulóján 2009. április 24-én az örmény elnök, Szerzs Szargszján méltatta az örmény nép mérhetetlen gyászát és hangsúlyozta, hogy ez a vérengzés az emberiség elleni bűntettnek minősíthető. Az elnök közleményében azt hangsúlyozta, hogy ez a folyamat nem a török nép ellen irányul, és ez a kétoldalú kapcsolatok megteremtésének nem előfeltétele, hogy Törökország elismerje a népirtást. Jerevánban 2009. április 24-én több ezren vonultak az Oszmán Birodalomban elkövetett tömeggyilkosságok áldozatainak emlékművéhez.
A vérengzéseknek és a deportálásoknak az örmények szerint másfél millió, Törökország szerint 300-500 ezer halottja volt. Nyugati történészek becslése szerint az örmény lakosság 80%-a halt meg 1915–21 között. Az 1880-as évek végén az Oszmán Birodalom területén 2–2,5 millió keresztény örmény élt. 1915 tavaszán az ifjú törökök munkaszolgálatra hívták be a keresztény örmény férfiakat és szisztematikusan megölték őket. Az otthon maradottak esetében a férfiakat és a nőket különválasztva koncentrációs táborokba vitték a sivatagba, ahol éhen haltak.
A történelmi vita ellenére Törökország és Arménia 2009. április 22-én svájci közvetítéssel megállapodott kapcsolataik normális állásának „útitervéről”. A tervet nem övezi teljes egyetértés, egy kormányon levő kispárt szégyennek tartja, hogy épp a szomorú évfordulón egyezik meg Ankara és Jereván.
Törökország a népirtás kapcsán minden esetben visszavág. Az örmény állításokat elfogadó országokat valamennyi alkalomkor elítéli. „Az örmények abban bíznak, hogy Washington is elfogja ismerni népirtásként az 1915-ös eseményt, ezért komoly lobbi tevékenységet fejtenek ki a képviselőházban. Arra hivatkoznak, hogy Barack Obama elnökjelöltként leszögezte: Elnökké választásom esetén el fogom ismerni az örmény népirtást.” Törökországban azonban már nem népirtásról beszélt – hanem megerősítve, hogy nem változott meg a véleménye – a kifejezést elkerülve török és az örmény nép kiegyezését szorgalmazta a kérdésben.
A lobbizást, mind az örmények, mind a törökök magas szinten űzik, ráadásul egy harmadik csoport is szerepet kapott, ez pedig a kényes helyzetben levő Rágalmazásellenes Liga (ADL) (Anti Defamation League) zsidó szervezet. Az ADL nem támogatja, hogy Washington elismerje az örmények elleni népirtást. Abraham Foxman az ADL nemzeti igazgatója szerint Izrael számára Törökország támogatása fontosabb ennél a kérdésnél. Az ADL egyes tagjai azonban úgy látják, szervezetük erkölcsi okokból nem tehetik meg, hogy ne támogassa a népirtás elismerését. (M. N.)