Senki nem kért fel ennek a cikknek a megírására, mégis úgy éreztem: muszáj megírnom. Kétszer láttam a kiállítást és már az első alkalommal
elhatároztam, hogy erről írnom kell. Felhívtam Földesi József urat, A mi otthonunk és a Ring magazin kiadóját, és megemlítettem neki, hogy szívesen írnék Zelnik István Délkelet-Ázsiai Aranymúzeumáról. Örömmel fogadta a javaslatomat. Így született meg ez az írás.
A helyszínen a burmai kőelefánt szobrok és bambuszerdő kíséri be a kiállításra a látogatót. A hátsó kertet
is érdemes körbejárni: keleti hatást keltő buja növényzettel, vízeséssel, pihenő padokkal, színes kis párnákkal találkozhatunk.
Az épületen belül kilenc termen át visszafogott, nagyvonalú anyaghasználattal kialakított, egymáshoz kapcsolódó tereket találunk.nő padokkal, színes kis párnákkal találkozhatunk.
A „tárgyak” – remekművek – logikus sorrendben csoportosítva, kifogástalan világításban, nem a megszokott múzeumi felfogásban élnek-és hatnak.
Én inkább erről a hatásról kívánok szólni, amit, bizonyára igen sokan magukkal visznek. Köszönöm-
köszönjük Zelnik Istvánnak ezt a csodálatos élményt.
A pénztárban kaptam egy pár névjegyet, ezekből tájékozódtam:
Építésztervezők: Orbán Csaba, Tölgyesi-Morvai Krisztina
Belsőépítész: Pálffy György
Projektvezető: Varga N. Dániel
Kerttervezés: Hlatky Katalin, Szakács Barnabás
Kommunikációs munkatárs: Tímár András
Mikó Sándor, belsőépítész