Szeretettel gondol vissza budafoki gyermekkorára a Nemzet Színésze, a Katona József Színház művésze, a Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas Máthé Erzsi, akit eredetileg Mertz Erzsébetnek hívtak. Sváb származású gyerekként egy budafoki sziklalakásban nőtt fel, itt járt iskolába, majd egy itteni gyárban helyezkedett el titkárnőként és innen vették fel színi iskolába is. Közben az édesanyjának sikerült igazi házat építeni a sziklalakás fölé, hogy aztán – onnan – telepítsék ki őket, amikor rájuk került sor.
Igazi sváb gyermekkora volt Máthé Erzsinek az egykori Promontor (ez latinul szőlőhegyet jelent) mészkő sziklás emelkedőjén. Ahol az elmúlt századokban több család is a kitermelt mészkő után visszamaradt lakásnyi üregekben rendezkedett be. A kémény kivezetéséhez át kellett fúrni a több méter vastag mészkő mennyezetet. S a fenti füves platón ezekre a lyukakra építették rá a kéményeket. A hajók utasai messziről csak azt látták, hogy füstcsíkok kúsznak az égre a promontori hegyoldalból. Fenn is maradt egy vicc abból az időből: „Melyik az a város, ahol a kéményhez kötik a kecskét? Budafok.” Ilyen barlanglakásban nőtt fel Máthé Erzsi is, ahol a nagyszülők még svábul beszéltek vele, ma is fel tudja idézni a nyelvet és a hanghordozásukat. Örül a hírnek, hogy a német betelepülés idei, 300. évfordulóját ünneplő Budafoki Német Nemzetiségi Önkormányzat újjá akarja éleszteni a sváb kultúrát és hagyományokat, de a kitelepítés emléke még most is fáj neki.
– Honnan ékeztek a családja ősei? Megőrizte a családi hagyomány?
– Nem tudom egészen pontosan, de engem is nagyon érdekel. Állítólag Württemberg vagy Nürnberg környékéről származik a családom. Nyilván az őseim is Ulmból hajóztak le egy ulmer Schaktelen. (Németül ulmi „skatulya” a neve a lakóbárkáknak, amelyeken a németek érkeztek Ulmból Magyarországra, az első hajózható német városból a Dunán.)
Szeretném megtudni honnan jöttünk! A nagyszüleim még így beszéltek – néhány német, pontosabban sváb mondatot mond, amely öblögetős, idegenszerű dialektusával jelentősen eltér az iskolában tanult „hoch deutschtól”. Maga is tudja ezt. Nevet. – Otthon állandóan téma volt álunk: „Anya, akkor mi most németek vagyunk, vagy magyarok?” Később persze megtudtam, hogy mik vagyunk, amikor a háború után „kollektíven bűnös” németekként kitelepítettek minket!
– Igaz, hogy sziklalakásban nőtt fel és nagyon szegények voltak?
– Igaz, de ez nem dráma volt nálunk, hanem emberi dolog. Nekem vidám gyermekkorom volt! A sziklalakás külső falára anyám ilyen kis tölcséres futónövényeket futtatott fel, egész jól mutatott. Volt egy sziklába vájt víznyelő tölcsér az udvaron, ami nagy esők idején nem nyelte el az összes vizet és az ilyenkor bezúdult a lakásba. A mennyezet is csöpögött néha: a mészkő sziklaboltozaton átszivárgott a víz. Mégis nagyon boldog voltam.
A legnagyobb kérésem az volt anyámhoz abban az időben, hogy hadd járhassak mezítláb! Az elemi és a kereskedelmi iskolát is Budafokon végeztem, s itt akartam titkárnő lenni, a szilárdfaárugyárban, de az első gépelésemre az mondták: „harmatgyenge”. Le voltam sújtva! Többen azt tanácsolták, többek között Vén Emil, az okos, bölcs budafoki festőművész, hogy legyek inkább színésznő! A színművészetire azonban elsőre nem vettek fel. Ezért elmentem a Dohány utcában működő Országos Színészképző Iskolába, ahol remek tanári kar tanított: Pethes Sándor, Rajnai Gábor, Lázár Mária, Ascher Oszkár, Gobbi Hilda, Rátkai Márton. Ide felvettek. Itt változtattam meg a vezetéknevemet is, mert amikor Major Tamás rendezésében a Dohányföldek című darabban megkaptam életem első szerepét, azt mondta a Major, „ilyen névvel, kérem, nem lehet, hogy Mertz – tessék magyarosítani!” A plakátra már Máthéként kerültem fel
– S hogyan került sor a kitelepítésükre, hogyan élték meg?
– Megrázó volt, mert anyámnak időközben sikerült a sziklalakás fölé egy „igazi” új házat építtetnie: azt vették el! A bútorokat is bent kellett hagynunk, az ajtót lepecsételték! Gobbi Hilda közbenjárására annyit tudtam csak elérni, hogy egy írásos engedéllyel a bútorokat anyám mégis magával vihesse Csepelre. Ott kezdett új életet. Én színész kollégiumba mentem. Aki kinyitotta nekünk a lepecsételt ajtót, annak az engedély ellenére komoly baja lett! Bár csak tudnám ki volt és bárcsak élne még, hogy megköszönhetném neki!
Pálóczi Antal