Szinte valamennyiünknek, sokszor a legszegényebbeknek is van egy olyan kisebb-nagyobb, vastagabb-vékonyabb doboza, amit ha nem tudunk magunkkal mit kezdeni, ha terhesek vagyunk a magunk számára, akkor gyorsan bekapcsoljuk .Gondolom sejtik, hogy a televízióról van szó. Egyszer Montág Imre pszichológus elektromos pásztornak nevezte. És van ebben igazság, mert a TV ott tartja maga előtt az embert és nem engedi elkóborolni. Persze Montág úr akkor még nem tudhatta, hogy a TV ennél sokkal több lesz. Olyan, mint az alkohol, vagy a kábítószer. Hiszen mindegyiknek az a célja, hogy az ember ellazuljon, elfelejtse napi gondjait, elrontott sorsát, kilátástalannak vélt küzdelmeit. Mindegyik esetben előbb utóbb függőségi helyzet alakul ki. A különbség csak annyi, hogy míg a narkotikumok csupán a testet, az agyat teszik tönkre, a TV lelkünket is elsorvasztja. A kétes értékű filmek és sorozatok mesevilága bezár minket a virtuális valóság látszólag csillogó-villogó, ám sivár világába.
Először csak a töménytelen híranyag, az ellentétes vélemények áradata szivárog be lelkünk láthatatlan kicsiny kapuin, s megkezdi aknamunkáját a katasztrófák, véres események, háborúk, gyűlölködés, csalás, hazugság révén. Mikor mindez kiváltja bennünk a csömört, akkor menekülünk a valóságshow-k és ostoba sorozatok, tucat filmek világába.
Annak idején Rómában az volt szlogen, hogy kenyeret és cirkuszt a népnek. Ez segített kordában tartani a tömegeket. Manapság nem mindenkinek jut ugyan kenyér, de cirkusznak ott a TV. És lássuk be, a Televízió hatalom. Befolyásoló és irányító eszköz. Sokszor hamis értékrendet sugall, megtéveszt, ízlésromboló és butító hatása agysejtekben mérhető. A kűlcsinből értéket, a jelentéktelenből sztárt, a valótlanságból valóst fabrikál. És teszi mindezt sokszor a feladatra alkalmatlan műsorvezetők, riporterek segítségével. Egy részük ugyanis nem tud fogalmazni és nem tud tisztességesen magyarul. Arról már nem is beszélve, hogy ha idegen szavakkal tűzdeli meg mondókáját, legalább megtanulná kiejteni őket. Nem ismeri a ragozást és az ikesigét és néha még ostoba kérdéseket is tesz fel. Láttam például egy kisfilmet Béres Józsefről, a béres csepp létrehozójáról akihez a riporter első kérdése az volt, hogy: “Béres úr, ugye maga egy olyan tudós féle??” És a fenn említett problémakörrel kapcsolatos példákkal vastag köteteket lehetne megtölteni.
Valamikor a televíziónak volt egy kulturális és ismeretterjesztő missziója. Sok hibája mellett időnként tudtunk nevetni a képernyő előtt, érdekes dokumentum filmeket láthattunk, nívós vetélkedőket, beleshettünk valós életek függönye mögé, a gyakorta sugárzott tv-játékok és színdarabok mellett.
Akkoriban, amikor még számított, hogy a kimondott szavak, a megfogalmazott gondolatok valamilyen értéket képviseljenek. Amikor a mindennapi megélhetési küzdelem dacára még tudták néha szeretni egymást az emberek. A mások nyomorúsága, vagy boldogsága érzelmeket, szomorúságot, vagy örömet tudtak kiváltani.
Volt egyszer egy műsor. A címe az volt, hogy “Csak ülök és mesélek”. Gyönyörű mesék voltak ezek. Hol vidámak, hol szomorúak, de mindegyikben ott rejlett a régi mesék bölcsessége, az élet apró titkainak rezdülése. Hogy hogyan lehet a borzalmakat, a fájdalmakat békével tűrni, hogy hogyan lehet az örömünket mások lelkéhez is eljuttatni.
De ez már a múlté. Ma a pénz diktál. Így aztán kapunk zsibbasztóan ostoba sorozatokat, humor nélküli, ám útszéli, trágár, vidámnak szánt műsorokat, meg olyan bugyuta vetélkedőket, amitől már egy gyerek is sírva keresi a távkapcsolót. Nem beszélve celebjeinkről. Ma már csak az nem sztár, aki nagyon nem akar. Elég ha valaki olyan együgyű, mint mondjuk Fekete Pákó, vagy Tüncike, vagy szép cicije van és meg tudja mondania nevét. Az, hogy az ízlés pusztító Győzike műsort vezethet már csak hab a tortán. És a legújabb csúcs, az Éden Hotel, ahol egy díszletbe betereltek egy tucat agyhalottat, akik megpróbálják eljátszani nem túl nagy sikerrel, hogy amit látunk, az tényleg a valóság, pedig csak egy legális kuplerájt sikerült teremteni. Nem hiszem, hogy egy normális értékrenddel bíró fiatal felvállalná ezt a bulit. Aztán….
Egyik nap nézem a TV-t. CSAK ÜLÖK ÉS NEM HISZEK A SZEMEMNEK. De tényleg! Felnőtt emberek egy retardált 5 éves gyerek szintjén egymás fején tojásokat törnek össze, hason csúszkálnak a vízben és vetélkednek, szerintem azon, hogy melyikük a nagyobb hülye. És hadd említsem még meg a hihetetlenül buta, unalmas valóságshowkat, ahol a résztvevők IQ-ja összességében sem éri el 45-öt és a műsorok közül nem egy komoly morális kérdéseket vet fel.
A lényeg a haszon és ennek érdekében minden eszközt felhasználnak és hogy közben egy nép kulturális igényességét mélyre ássuk, senkit sem érdekel. És ez megbocsájthatatlan felelőtlenség, nem csak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel szemben is. Persze azon is el lehetne töprenkedni, hogy a média okozza, vagy csak kiszolgálja az igénytelenséget.
No de be kell valljam egy időre én is TV függő lettem. Aztán kikapcsolódás és kellemes szórakozás helyett egyre többször felháborodást és dühöt váltott ki belőlem az, amit láttam és hallottam. Sokszor legszívesebben hozzávágtam volna a készülékhez a cipőmet. Lehet, hogy egyszer meg is tettem. Már nem emlékszem biztosan.
Szóval mi is az ami dühít? Szinte minden. Vegyünk először egy jelentéktelen formai dolgot. Nézek egy érdekes filmet és közben a képernyő mind a négy sarkában valamilyen jelzés belelóg a hasznos képkivágásba. Ráadásul az egyik többnyire még villog is és valami eljövendő műsort reklámoz. Vajon miért gondolja bárki is, hogy egy filmdráma nézése közben érdekel, hogy hány óra múlva indul valami szutyok valóságsó? Aztán kíváncsi lennék, hogy aki meghatározza a bal alsó sarokban elhelyezett szám nagyságát, vajon látta-e az adott műsort mielőtt döntött? Nem is beszélve a figyelmeztetésről, miszerint a műsor megtekintése csak felnőtt felügyelete mellett ajánlott. Hogy is van ez? Ha fogom a gyerek kezét, akkor kevésbé lesz rá rossz hatással a kifordult belek látványa? És ha már itt tartunk, akkor a Híradókra, amik sokszor egy horror filmnél is durvábbak, miért nem teszik ki a korhatár jelölést?
Aztán bosszant az is, hogy a filmek végéről levágják a stáblistát. Ez nagyfokú tiszteletlenség az alkotókkal szemben, viszont így több idő jut a reklámokra. Arról már nem is beszélve, hogy a filmek többségének magyar címe még csak köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Legdurvább példa erre, amikor a Hívő című filmet átkeresztelték “A Hitetlen”-re.
Valamelyik nap rájöttem a TV műsort nézve, hogy a csatornák műsorszerkesztői teljesen hülyének néznek. Mintha a nézők többsége alcheimer kóros lenne. Az egész heti kínálatban nem találtam egyetlen filmet sem, amit ne vetítettek volna már legalább ötször-hatszor. Van olyan hét, amikor ugyanaz a mozi különböző napokon akár három-négy adón is lemegy. És egyik- másiknak van képe odaírni, hogy premier film. Most már vannak premier epizódok is, aminek aztán semmi értelme. Más csatornák pedig Szuper filmként hirdetnek 10-20 éves C kategóriás alkotásokat.
Ugyanez természetesen a sorozatokra is érvényes, amikből van bőven. Egyszer összeszámoltam. Akkor éppen 101 sorozat ment egy héten. És amikor véget ér néhány évad, akkor kis szünet után elkezdik elölről. Nem értem. Úgy gondolják, hogy nem vesszük észre? Vagy néhány hónap alatt elfelejtettük? A csúcs az, amikor újra elővesznek egy régi sorozatot, de nem figyelnek már arra, hogy kronológiában következzenek egymásután a részek. Volt egy sorozat pl. ahol az ismétlésben a főszereplő katonai rangja részenként változott. Hol őrnagy volt, hol hadnagy, majd tengernagy. Gondolom, mindig azt a részt vetítették, ami éppen a részeg raktáros keze ügyébe került. Szeretem azt is, hogy olyan sorozatokat is nagy csinnadrattával jelentenek be, amiken már annyi “por” van, hogy alig látszik. Gondolok itt a maga korában kedvelt Calambora. De kérem szépen az első epizódját 1968-ban forgatták.
Persze ez csak a felület. A lényeg, hogy ezek a sorozatok drogként működnek. A kedves néző rászokik egy, vagy több sorozatra és szinte kötelességszerűen ül le a TV elé, ahelyett, hogy valami hasznos, értelmes dologgal töltené az idejét. Például olvasna.
Ezek a néha rendkívül ízlésromboló történet folyamok – tisztelet a kivételnek – többnyire nagyon bugyuták és sokszor a vezérfonal csupán az álnokság, a gyűlölet és ellenségeskedés. Hála az égnek, azért akad néha olyan is ami emberi és tanulságos – de ezeket hamar leveszik a műsorról. El kéne gondolkodni, hogy kultúra helyett miért tömik a fejünket ezzel a sok – most durva leszek – szeméttel. Meg azon is, hogy vajon milyen hatást gyakorol ez ránk.
Sokat vitatkoznak manapság azon, hogy a TV- ben, moziban látott filmek milyen hatást gyakorolnak pszichikailag a fiatalokra. Nos nem hiszem, hogy egy western film megnézése után Géza, vagy Lajos lóra kapna és coltját puffogtatva végigszáguldana a körúton. Sőt azt sem hiszem, hogy mondjuk az „Összeomlás“ című film megtekintése bárkit is ámokfutásra ösztönözne. Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű ok-okozati összefüggések veszélyeztetnék lelkünket. Persze a közéletben és a politikában látható hihetetlen mértékű amoralitás azt tanítja az embereknek, hogy ha jutni akarsz valamire, akkor hazudj, lopj, törtess és ne törődj másokkal. De sajnos a helyzet romlik. Valami furcsa dolgot tapasztalok újabban. Illetve, lehet, hogy csak most figyeltem fel rá.
Ültem a TV előtt és egy krimit, thrilert, vagy tudj isten melyik kategóriába sorolható filmet néztem. A szimpatikus főhős éppen ekkor rabolta ki a harmadik bankot, és arcán megnyerő, sármos mosollyal keveredett tűzharcba az időkőközben, némi késéssel érkező rendőr csapattal. Süvítettek a golyók, repkedtek a felrobbant autók, ártatlanul sétáló turistákra omlottak a kisebb szórakozó helyek falai és egész kis tűzijáték alakult ki. Közben hullottak a zsernyákok, mint a legyek. Néhányuk vérbe fagyva vívta haláltusáját. Majd hősünk elegáns mozdulattal elővarázsolt zsebéből egy komplett kötélpálya rendszert és mit sem vesztve eleganciájából elsiklott, az őt jótékonyan elrejtő ködös félhomályba.
Ekkor nyilallt belém a felismerés: örülök, hogy sikerült meglépnie. Hovatovább egész idő alatt neki drukkoltam. Nemcsak hogy megbocsájtom neki a rablásokat, az elcsábított, majd elhagyott nőket, akik csupán pillanatnyi szenvedélyét voltak hivatottak kielégíteni, a hullákat, melyek útját szegélyezik, de egyenesen azonosulok vele. Szinte irigylem, hogy nem én vagyok a helyében.
S ez az igazi veszély. Amikor elvesztjük ítélőképességünket, morális tartásunkat és egy bűnöző értékrendjével kezdünk azonosulni. Természetesen nem fogok felugrani a Tv elől és az éjszaka leple alatt nem rabolok ki néhány üzletet, de a sötét szellem árnyéka rávetül a lelkemre. Abban a pillanatba, ahogy elvesztem saját értékrendemet és bedőlök egy hamis, mondhatni virtuális valóság vonzásának, elvesztek magamból valamit. Valami értékeset, ami nélkül értelmetlenné válik az életem.
Mindennek egyensúlyban kell lennie. A természet egyensúlyban van.
Az állatok egyensúlyban élnek. Az emberek nem tanulták meg ezt. Tovább pusztítják magukat. Nincs köztük harmónia, nem tervezik meg, hogy mit tesznek.
“Saját tapasztalataidból kell megteremtened azt, aki lenni akarsz.
Nem szabd mások tapasztalatai miatt válni azzá, aki Vagy.
Nem szabad elvetni saját tapasztalataidat, annak kedvéért,
amit mások szerint gondolnod kell.”
(Antoin de Melo)
Gyulai Gaál Krisztián
dolgokazeletben@gmail.com – ha vitázni, véleményt mondani, vagy csak beszélgetni lenne kedve, szívesen várom jelentkezését.