Beszélgetés Lőrincz Kálmánnal, a Házat Hazát Alapítvány alapítójával
– Nem sok embert ismerek, aki ennyiszer került padlóra, mint te, s aki ugyanakkor mindahányszor újra és újra talpra állt, s folytatni tudta a küzdelmet. Honnan ez a hihetetlen túlélési energia benned? A génjeidben viseled, a neveltetésed során tettél rá szert, vagy az élet vértezett fel vele?
– Családi örökség. Nem tudom, hány nemzedék halmozta fel, én mindenesetre annyit jussoltam belőle nagyanyámtól és apámtól, hogy remélem még unokáimnak is jut majd. Saját példámmal is tanúsíthatom, milyen fontos szerepe volt a múltban a háromgenerációs családmodellnek. Nálunk is három nemzedék élt egy fedél alatt: nagyszüleim, szüleim, és mi, a gyerekek. Szilárd alapokon álló értékrendet tapasztaltunk magunk körül kezdettől fogva, benne voltunk az élet sodrásában az utolsó porcikánkig.
Nagyszüleim harminckilencben megvettek Csepelen egy romos házat, rendbe hozták, kipofozták, nyitottak benne egy hentesüzletet. Alig indult be az üzlet, alig tanult bele valamelyest apám is a szakmába, meghalt a nagyapám – negyvenkét éves korában. Ez volt az első kiütés az életünkben. Én gyermekfejjel még nem sokat fogtam fel belőle, csak azt láttam, hogy nagyanyám maga vette kezébe a bolt irányítását, éjt nappallá téve tárgyalt, intézkedett, küszködött a szállítókkal, segédekkel, a hatóságokkal. Aztán – éppen kezdtünk volna egy kicsit egyenesbe jönni –, negyvenhatban vagy negyvenhétben elvették az üzletet. Nagyanyámnak már nem volt mibe fognia, apám lépett a helyébe. Új szakmát kellett tanulnia: szerszámkészítő lett belőle. De nem panaszkodott. Azt mondta: ha szerszámkészítő, hát szerszámkészítő, köztük is a legjobb akarok lenni. Az is lett. Olyan füle volt, hogy meghallotta a három századmilliméternyi méreteltérést az acél pengéséből. Emellett tucatnyi olyan találmánya volt, amivel megkönnyítette a maga és az üzem munkáját. Persze, a kutya se értékelte a szakértelmét. A fizetése gyalázatos volt, ki kellett valamit találni egy kis pótjövedelemért. Csirkét neveltünk, apám eljárt házakhoz disznót vágni…
Elmondom, hogyan telt el egy napja. Hajnali három, fél négy körül megszólalt a nagyanyám: Kálmán! (Apám is Kálmán volt.) Aztán tíz perc múlva megint: Kálmán, fiam, kelni kell. No, négyre valahogy fölkelt az apám, hatig ellátta az ezer csirkét, megreggelizett, hétre elment a gyárba, dolgozott keményen háromig, akkor hazajött, megebédelt és elment disznót vágni – majd minden nap levágott egyet. De úgy, hogy este tizenegyre már a tepertő is ki volt sütve. Aztán takarított még egy sort a csirkék után, és lefeküdt aludni… És ez így ment napról napra.
S hogy igazságtalan ne legyek édesanyámmal szemben, hadd tegyem gyorsan hozzá, tőle is csak szorgalmat és szívósságot tanulhattunk: amikor elvették az üzletet, a Közgazdaságtudományi Egyetemen kapott munkát, s ott dolgozik a mai napig is, pedig már elmúlt hetvenhárom éves. Öcsém is, én is jó korán megtanultuk a tisztesség, a szeretet és az egymás iránti megbecsülés mellett, hogy keménynek kell lenni, találékonynak, kitartónak. És történjék bármi, a hitünket sosem szabad elveszteni. Hinnünk kell a magunk tudásában, erejében, és hinnünk a Gondviselő segítségében…
– Aztán kikerültél Amerikába, és megtapasztaltad, hogy ott is csak azok számára korlátlanok a lehetőségek, akik tudnak, mernek, akarnak.
– A Közgazdaságtudományi Egyetemen elvégzése után gondoltam egy merészet és 1968-ban kimentem Amerikába. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a diplomámmal ott nem megyek semmire. Választhattam: vagy beállok valahol egy futószalag mellé heti százhúsz dolláros fizetésért, amiből éppen csak hogy meg lehet élni, vagy keresek valami olyan munkát, amivel tényleges szükségletet elégítek ki, többet keresek, és távlatot is látok magam előtt. Ez utóbbi mellett döntöttem. Az útkeresés eltartott egy ideig, dolgoztam könyvtárban, fotóüzletben egyéb helyeken… Közben megtanultam a nyelvet, kezdtem otthonosabban mozogni új hazámban. Miamiban, ahol éltem, jóformán minden házat gyönyörű kert övez. Sok idős ember nem tudja rendben tartani a kertjét, kénytelen fiatalabb munkaerőt alkalmazni. Vettem egy fűnyíró gépet, és elkezdtem házalni. Itt is felfogadtak, ott is felfogadtak, s amikor látták, hogy rendesen dolgozom, azt mondták jöhetek máskor is. Apám jutott eszembe, és el is határoztam mindjárt: én leszek a legjobb kertész. Végül egész szép kis „klientúrám” alakult ki. Mellékágként pálmafákat metszettem, ami igen jó üzletnek bizonyult. Akkor jött egy sárgaláz járvány, és elkezdtek pusztulni a pálmák. Újabb pályamódosításra volt szükség: szőnyeget tisztítottam, uszodát gondoztam, teniszpályákat tartottam karban, végül egy barátom révén, akinek partnerre volt szüksége, beletanultam a gipszkarton-szerelésbe.
– Ez a gipszkarton-szerelés hozott aztán össze Carter volt amerikai elnökkel, illetve a Habitat for Humanity mozgalommal, ami új kihívást, új sorsfordulót jelentett az életedben. A történetet több interjúban elmesélted már, én most, ha megengeded, ugranék egyet az időben – a következő kiütésig. Az történt, ugye, hogy hazahoztál Magyarországra egy lakásépítési programot, megcsináltad a Házat Hazát Alapítványt, felépítettél vagy ötven házat, és akkor…
– Életem legnagyobb vállalkozása előtt álltam. Még 1991-ben megállapodtunk Carter elnökkel, hogy ha sikerül megcsinálnom az alapítványt, a 96-os Habitat-munkahetét Magyarországon tölti. A volt elnök ugyanis minden évben egy hetet tölt közmunkában valamelyik Habitat-építkezésen – kétkezi munkával, mint ács –, s az 1996-os év volt az első, amikor Amerikán kívüli országba jött. Aláírt szerződésünk volt, gyönyörű kész terveink: Máriabesnyőn akartunk felépíteni húsz családi házat egy hét alatt. Akkor beütött a krach. A Horn-kormány megtagadta tőlünk azt az ötvenmilliós támogatást, amire az infrastruktúra és az alapok elkészítésére lett volna szükségünk. Részben ezért, részben más okból az amerikai anyaalapítványunk is elfordult tőlünk – és mi itt álltunk a teljesítetlen szerződéssel, a kész terveinkkel, pénz nélkül, fillérnyi állami támogatás nélkül, merthogy időközben attól is megfosztottak bennünket.
– Azóta eltelt két év, és – ne szépítsük a dolgot – azóta is padlón vagy. Innen hogy kelsz fel, Kálmán?
– Május 24-e előtt még nehezebben tudtam volna megválaszolni ezt a kérdést, bár kétségeim akkor sem voltak: felkelek, igenis fel fogok kelni. Most már azt is tudom, hogyan. Szerencsére olyan kormány került hatalomra, amely meg akarja szüntetni a népességfogyást, csökkenteni akarja az adóterheket, megkönnyíteni az első lakáshoz jutást, a társadalom kiemelt fontosságú elemének tartja a családot – egyszóval pontosan olyan értékrend szellemében kívánja kormányozni az országot, amelyet mi is hirdetünk. Ennek megfelelően tehát nagyobb összegeket szándékozik fordítani a lakásépítésre is. Ebben kell megtalálnia a helyét – a többi tényezővel együtt – a Házat Hazát Alapítványnak is. Kidolgoztunk és napokon belül beterjesztünk az illetékeseknek egy sor lakásépítési programot, különféle célcsoportokra: mozgássérültekre, idősekre, fiatalokra, egyedülállókra… nem sorolom őket végig.
Azt akarjuk, hogy a gyermekvállalás természetes és örvendetes esemény legyen a családban, és ne a szegénységbe vezető utat jelentse. Örömmel adhatok hírt róla, hogy immár a tizenhetedik gyermek megszületését várjuk azoknál a családoknál, akiknek a Házat Hazát Alapítvány épített otthont. Tóth Róberték adonyi házát látogatja meg hamarosan a gólya.
Nem szükséglakásokat akarunk építeni, hanem olyan házakat, amelyekben családok alakulnak, családok élnek emberhez méltó módon. Meg akarjuk adni az esélyt akár a háromgenerációs családmodell újraélesztésére is. Nézd meg, mit csinált a szocializmus a családokból: apa, anya, egy gyermek a tizenhatodik kerületben másfél szobás panelben, a nagymama a tizenkettedikben negyven négyzetméteres panelben. Havonta egyszer látogatják meg egymást, gyerekek az utcán, drog, ital, bűnözés – és kilátástalanság! Szétvert család, szétforgácsolt egyedek – szétziláltságában gyenge és manipulálható társadalom.
Meggyőződésem, hogy fentről nem lehet megoldani ezeket a kérdéseket, mindenképp be kell vonni a civil szervezeteket is. És pénzt kell és lehet teremteni a támogatásukhoz.
– De a költségvetés megszavazása még odébb van. És addig…?
– Még a Carter munkahét idején elkezdődött egy pénzszerzési akció kint Amerikában és Kanadában. Összejött – a Házat Hazát Alapítvány címére – egy igen szép összeg. Ezt mindenképp meg kellene szereznünk. Az ottani törvények szerint ezt a pénzt senki más nem használhatja fel, csak mi, mégsem utalják át nekünk.
– Miért nem?
– Mert azt mondják, hogy nem a Habitat szellemiségében tevékenykedünk. Szemünkre vetik, hogy állami támogatást igénylünk. De lehet itt, Magyarországon adományokból építkezni? A szegény nem ad, mert nincs miből, a középosztály alig tud megélni, a gazdagot nem ösztönzi adományozásra az adótörvény, belső késztetést meg nem érez, hisz zömmel az gazdagodott meg az elmúlt esztendőkben, akiből a szocializmus éveiben módszeresen kilúgozták a szeretet és szolidaritás érzését…
– Olyat is híreszteltek az alapítványról, hogy nincsenek rendben a pénzügyei, hogy önfejűen elzárkózik a kettős könyvelés elől…
– Ami a pénzügyeinket illeti, csak annyit mondhatok, hogy az APEH átlag félévenként ellenőrzi a könyveinket, és minden alkalommal jegyzőkönyvben tanúsítja, hogy minden rendben van, semmi kifogásolni valót sem talál bennük. A kettős könyvelés esetében sem önfejűségről van szó, csak gazdálkodási logikáról. Magyarországon a jogszabály lehetővé teszi az alapítványok számára az egyszerűsített könyvelést, s mi nem azért zárkóztunk el az amerikaiak által szorgalmazott kettős könyvelés elől, mert úri kedvünk így tartja jónak, hanem azért, mert a magyar adótörvények a kettős könyvelés esetében olyan kötelezettséget rónának ránk, hogy a 25%-os áfát (ami ugye nem olyan kicsiny, mint Amerikában), nem húszéves törlesztéssel, hanem a felépült házaink átadásakor, egy összegben kellene megfizetnünk. Ez azt jelenti, hogy vagy az érintett családnak kéne kifizetnie beköltözéskor ezt a milliós nagyságrendű összeget (s honnan fizetné ki, amikor mi eleve rászorulóknak építünk!), vagy az alapítványnak (ami azért nem jó, mert akkor nem fektethetné további építkezésekbe ezt a pénzt). Összegezésként csak ennyit: a Házat Hazát Alapítvány Magyarországon működik, a magyar törvényeknek és jogi előírásoknak megfelelően. Tisztességtelen dolognak tartjuk tehát az ellenünk folyó hitelrontást, különösen azok előtt, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy utána tudjanak nézni a dolgok valós állásának.
Forrás: Házat Hazát, 1998. július 8.