Beszélgetés Winston Sliderrel és Lőrincz Kálmánnal
Sok jó megfér kis helyen – emlegetjük a népi mondást, és invitáljuk befelé a szerkesztőségbe az amerikai Habitat különítményét. Holott csak azt tudjuk, milyen kicsi a hely, azt még nem, mennyi a jó ember. Aztán ezt is megtudjuk: tíz. És eszembe villan a bibliai példa: éppen ennyi kellett volna Ábrahámnak ilyenekből annak idején, és megmenti Szodomát a pusztulástól. Ilyenekből? Ne mi minősítsünk! Minden Démoszténesznél…
Kezdjük az elején. Először Winston Sliderhez, a Habitat európai igazgatójához fordulok.
– Valójában mi is a Habitat?
– Egy nemzetközi házépítési alapítvány. Teljes angol nevén: Habitat fon Humanity International. Millard Fuller hozta létre Amerikában, 1976-ban. A világ akkor kezdett felfigyelni rá, amikor Jimmy Carter, az Egyesült Államok volt elnöke is csatlakozott hozzá. Carter egyébként azóta is minden évben részt vesz, több száz önkéntessel együtt, a Habitat egyhetes akcióin, melyek keretében tíz-húsz, néha több család kap új otthont. Az alapítvány jelenleg mintegy nyolcszázötven sejtben fejti ki tevékenységét. Célja egyszerű: a világ minden táján minél több ember számára lehetővé tenni, hogy méltó körülmények között lakhasson.
– A világ minden táján? Magyarországon is?
– Igen. Lőrincz Kálmán Boka Raton-i vállalkozó kezdeményezésére és az alapítvány kuratóriumának idén áprilisban hozott döntése értelmében Magyarországon is megkezdtük a munkát. Létrehoztuk a Házat Hazát Alapítványt, és megtettük az első lépéseket a vidéki sejtek megszervezésében is. A cél: korszerű és gyors eljárással, rövid időn belül, kulcsra kész, olcsó családi házak, illetve húsz-ötven házból álló települések felépítése az ország bármely pontján. Az első épületet már át is adtuk egy négygyermekes családnak Bátaszéken…
Különítményünk most azért jött Magyarországra, hogy népszerűsítse a programunkat, egyszersmind személyesen is megmutassa, hogyan fest mindez a gyakorlatban. Bízunk benne, hogy az emberek hamar megértik: indítékaink között nem a haszonszerzés, hanem a szeretet áll az első helyen. Azokon akarunk segíteni, akik anyagilag nem képesek rá, hogy önerőből oldják meg lakásgondjukat. Segítünk nekik abban, hogy megtalálják a módját, miként segíthetnek ők is magukon. Az alapítvány tudniillik úgy használja fel a védnökök és támogatók pénzét, hogy „konvertibilissé” teszi az egész tagság kétkezi munkáját: minden házat – a magunkét és a másokét is – együtt építünk fel, közös munkával.
– Kalákában, mondanánk erre mifelénk. Ezt a „konvertibilitást” azonban konkretizáljuk egy kicsit: ha például engem érdekel a dolog, mi a teendőm, mik az esélyeim? Mi az értéke anyagi hozzájárulásomnak és a munkaerőmnek? Pénztelen, fáradékony kétbalkezesek is startolhatnak?
– Aki részese akar lenni a programnak – veszi át a szót Lőrincz Kálmán, a Házat Hazát Alapítvány magyarországi igazgatója – (és részese lehet bárki, nemre, fajra, felekezeti hovatartozásra vagy pártállásra való tekintet nélkül), bead az alapítványhoz egy életrajzot. Ebben leírja, milyen a szociális helyzete, iskolai végzettsége, mihez ért, mi a hobbija, hogyan tudja támogatni a programot. Erre azért van szükség, hogy be tudjuk kapcsolni a tagságot a közösségi munkába, melynek során ki-ki ötszáz munkaórát dolgozik mások házának építésén. Ha valaki nem vállalhat fizikai munkát, keresünk neki más elfoglaltságot. Az az elképzelésünk ugyanis, hogy az építkezésekhez a telkeket az önkormányzatoktól kapnánk meg, és különféle közmunkákkal fizetnénk értük (irodai munka, szociális vagy egészségügyi segédmunka is számításba jöhet). Mód van továbbá hétvégi, szakképzettséget vagy fizikai erőt nem igénylő közmunkákban való részvételre is. Ezt az ötszáz munkaórát „előlegként” dolgozzák le a tagok, ezzel váltják meg a jogot, hogy megkezdhessük az ő házuk építését is. A sorrendről a helyi kuratóriumok döntenek. Kritériumaik között szerepel a jelölt szociális- és lakáshelyzete, családtagjainak a száma, havi jövedelme stb. Félreértés ne essék, mi nem szociális lakásokat építünk, s nem ajándékba adjuk a házakat tagjainknak. A program pénzügyi és jogi háttere úgy fest, hogy egy nyolcvan-száz négyzetméternyi alapterületű ház költsége az előzetes számítások szerint telek nélkül kétmillió forint körül mozog. Az alapítvány a maga forgótőkéjéből megelőlegezi ezt az összeget a jelöltnek, ő pedig kalákamunkájával és egy körülbelül százezer forintos „beugróval” jogot szerez rá, hogy beköltözzön a házába, és húsz-huszonöt éven át törleszti adósságát, kamatmentesen. Azzal, hogy a hitel visszafizetéséig bizonyos táblázási megkötések érvényesek.
– Az igények kielégítésének üteme tehát az alapítvány hitelezésre fordítható pénzösszegének nagyságától függ. Hogyan áll össze az alapítvány forgótőkéje?
– Amerikai anyaszervezetünk harmincötezer dollárral szállt be a magyarországi alapítványba, a Lakitelki Alapítvány hárommillió forinttal, s más védnökök is jelentkeztek. Újabbak felkutatásán is dolgozunk, idehaza és külföldön egyaránt. Mindazok a külföldi nagyvállalatok vagy magáncégek, amelyek szívesen segítettek volna eddig is céladományaikkal, de nem tették, mert fenntartásaik voltak a régi politikai rendszerrel szemben, most, a rendszerváltás után biztosak lehetnek benne, hogy pénzük oda kerül, ahová szánták. Az adomány összege, természetesen, leírható az adóalapból.
Előfordulhat, hogy egészen egyszerű és logikus közgazdasági törvényszerűségek is arra ösztönöznek egy-egy vállalatot, hogy csatlakozzék alapítványunkhoz. Építőanyag-, épületszerkezet- vagy szerelékgyárak esetében például mód van arra, hogy építkezéseinken az ő termékeiket használjuk fel, miáltal jelentős összegeket forgathatunk vissza termelésük növelésébe, s ezeknek meghatározott százalékát ők ismét az alapítvány céljaira fordíthatják. Bizonyos mértékű állami támogatásra is számítunk, mert nonprofit szervezetként elég nehéz ma lakásokat építeni Magyarországon.
– Mennyire tehető az alapítvány tőkeszükséglete?
– Előzetes számításaink szerint körülbelül százmillió forintra. Ennyiből kielégítő ütemben építkezhetnénk, és el is tarthatnánk magunkat, mert a „beugrók” meg a törlesztések öngerjesztő módon továbbvinnék a körforgást.
– Ezek után szólaljanak meg szerkesztőségünk kedves vendégei is. Valamennyien önkezdeményezésre, saját költségükre utaztak ide az Egyesült Államok különböző tájairól, hogy személyesen is hozzájáruljanak a Házat Hazát Alapítvány népszerűsítéséhez. Merre jártak eddig, mit csináltak, mit tapasztaltak itt-tartózkodásuk során?
Mikó Gabriella, Pennsylvaniából:
Tizennyolc évvel ezelőtt jártam utoljára itthon. Hatalmasat változott az ország azóta, és igazán nagyon örülök, hogy ismét eljöhettem és segíthetek. Fiatalokkal dolgoztunk együtt Pátyon, a Máltai Szeretetszolgálat akciójában. Olyan fiatalokkal, akik már részesei a programnak, tehát elkezdték a közösségi munkát.
Henry Hacsi, nyugalmazott iskolai adminisztrátor
Csoportunk vegyes összetételű: vannak köztünk fiatalok és öregek, értelmiségiek és kétkezi munkások. Az összefogás szellemét szerettük volna elhozni magunkkal, de azért a lapátnyelet is megfogtuk. Az Élő Reménység Alapítvány épülő házán dolgoztunk, Dunakeszin. Ez az alapítvány olyan tizennyolc-huszonkét éves fiatalokat igyekszik felkarolni, akik nem önhibájukból rekedtek a közösségi erők hatósugarán kívül. Gödöllőn pedig különféle közmunkákat végeztünk: temetőt takarítottunk, parkokat tettünk rendbe, öreg, portájukkal, udvarukkal törődni nem tudó embereknek segítettünk. Más alapítványoktól is érkeztek emberek: összesen több mint hatszázan voltunk.
Carrol Scarbourgh, nyugalmazott gyógyszerész, jelenleg farmer
Nagy rokonszenvvel jöttünk Magyarországra, egyrészt mert ez volt az első közép-kelet-európai ország, amely megpróbált elszakadni a Szovjetuniótól, másrészt mert jelentős szerepet vállalt a berlini fal lerombolásából. Örülnék neki, ha itt is minél többen a magukévá tennék a Habitat filozófiáját, és találnának magukban erőt saját sorsuk jobbra fordítására.
Jim Kacklay, bostoni pénzügyi szakértő
Felemelő, izgalmas érzés lehet ma Magyarországon élni, hiszen az ilyen átmeneti állapot nemcsak nehézségeket, hanem rengeteg lehetőséget is rejt megában. Tapasztalatom szerint a külföld bizalommal tekint Magyarországra, s szívesen fektetne itt be jelentős összegeket. Ez az ország egyfajta ugródeszka is lehet a ma még talán nagy belső gondokkal küzdő, de reményeim szerint hamarosan jelentős tényezővé előlépő távolabbi piacok felé is.
Linda Cragin, gondozónő egy öregek otthonában
A Habitat egyik massachusettsi sejtjében pénztárosként dolgozom. Eddig négy család lakásgondját oldottuk meg odahaza, most építjük újabb két házunkat. Sejtünk kuratóriuma úgy döntött, hogy lehetőségeinkhez mértem egy szerényebb pénzbeli segítséggel is hozzá kíván járulni a Habitat magyarországi sikeréhez.
– Az alapítvány angol elnevezésében ott szerepel a nemzetközi kifejezés is. Ismét Winston Sliderhez fordulok: milyenek a Habitat nemzetközi lehetőségei, és milyen kötődések értendők ezen?
– Eddig harmincöt országban alakultak sejtjeink. Vannak köztük amerikaiak, latin-amerikaiak, európaiak és afrikaiak. Az utóbbi években további harmincnyolc országba hívtak meg bennünket a Habitat programjának ismertetésére. Jelenleg ott tartunk, hogy a nap minden órájában átadunk valahol a világon egy házat boldog tulajdonosainak. Eddig tizenhét ezret építettünk fel… Kötődéseink? A Habitat ökumenikus egyházi alapítvány. Távol tartjuk magunkat a politikától, a pártoktól, s nem kötődünk egyetlen felekezethez sem. Hisszük és valljuk, hogy életfelfogásban és gondolkodásmódban lehetnek köztünk különbségek, abban azonban nagyjából mindannyian egyetértünk, hogyan kell megfogni egy kalapácsot s beverni vele egy szöget a falba. Ezt nevezzük mi a kalapács ideológiájának. Ennek elkötelezettjei vagyunk valamennyien.
Forrás: Világszövetség, 1992. november 4.