A meglepő képesség révén energiatakarékos módon haladnak
A derengő éjjeli fényben tintahalak repültek a levegőben, és hangosan csattantak a falon. Olyan volt az egész, mint egy pszichedelikus álom, pedig csak kávét ittam előtte – mondta Ron’O Dor a New Scientistnek.
Repülő tintahalakról már a XIX. században is beszámoltak tengerészek, de a gondolat, hogy egy tengeri lábasfejű repül, annyira bizarrnak tűnt, hogy nem nagyon foglalkoztak vele a tudósok egészen mostanáig. A kanadai biológus, Ronald O’Dor azonban bebizonyította, hogy a tintahalak egyszerűen kiszállnak a vízből, ha sietnek valahová. Rakétaként fellövik magukat, és a levegőben folytatják útjukat úszóikkal vitorlázva, amíg vissza nem pottyannak a vízbe. Egyesek még a lábaikat, illetve fogókarjaikat is bevetik, és propellerként használják.
Ron akkor volt tanúja a különös jelenségnek, amikor a fejlábúak vizsgálatára kérték fel egy kutatói ösztöndíj keretében. Első lépésként fogta magát, és néhány tanítványával karöltve tintahal-, pontosabban sebeskalmár-beszerző túrára indult egy közeli halászfaluba. A begyűjtött példányokat egy helyi halász segítségével azonnal beszállították az egyetemre. Mivel a Dalhousie Egyetem a tengerbiológiai kutatások egyik fellegvára, remek tengervizes medencéjük van, ahová átköltöztették a kalmárokat, majd dolguk végeztével aludni mentek.
Másnap szomorú látvány fogadta a csapatot. Két kalmár holtan feküdt a medence partján. Nyilván az éjjel kiugrottak, és rossz helyen landoltak – gondolták. Ronék azonnal lejjebb engedték a medence vizét egy méterrel, és besötétítették a szobát, hogy lássák, vajon a sötétség váltja-e ki az ugrálást. Kisvártatva valóban loccsanást hallottak, majd egy újabbat, és megint egyet. Hamarosan tintahalrakéták repültek keresztül-kasul a teremben, majd az egyik véletlenül a falon csattant. Gyorsan villanyt kapcsoltak, és óvatosan visszatették az állatot a vízbe, a későbbiekben pedig mindig hagytak egy kis fényt a helyiségben, hogy a kalmárok nehogy kárt tegyenek magukban. Emiatt azonban egy időre megfeneklett a kutatás, mert zárt térben kockázatos, a szabadban pedig szinte lehetetlen megfigyelni ezt a viselkedést, hisz a tintahalak többnyire éjjel repkednek, amikor senki nem látja.
Az elkövetkező hónapokban Ronék összegyűjtöttek minden, repülő tintahalról szóló feljegyzést és felvételt, de az 1892-es első dokumentáció óta alig egy tucat említést találtak. Amikor a norvég felfedező, Thor Heyerdahl látott repülő tintahalakat a Csendes-óceánon, azt írta, hogy egyes példányok legalább 50 métert repültek, ami még a repülőhalaknak is becsületére válna, pedig azokhoz képest a tintahalaknak sokkal kisebb „szárnyuk” van. Az is figyelemre méltó, hogy a lábasfejűek nagyszerűen irányítják magukat a levegőben, valószínűleg azért, mert a vitorlázás szinte ugyanúgy működik a vízben is, mint a levegőben. A karibi korallkalmár még arra is képes, hogy fogókarjait lefelé irányítva azokat légféknek használja, ha hirtelen meg akarja szakítani a repülést.
A tintahalak a vízben sugárhajtással közlekednek. Köpenyüregükbe vizet szívnak fel, majd azt egy rövid tölcséren keresztül nagy nyomással kilövik magukból. A menetirányt a tölcsér mozgatásával tudják szabályozni, s ugyanezt a technikát alkalmazzák akkor is, amikor a levegőbe lövik magukat. A repülő tintahalak utazómagassága, amelyen vitorlázni kezdenek, testméretükhöz képest szédítő magasság, akár 6 méter is lehet a víz felett.
Ronék egy olyan filmfelvételről is tudomást szereztek, amelyen 1964-ben egy óriási, negyvenkilós Humboldt-kalmár repült a levegőbe. Egy ilyen nehéz jószág persze nem tud több tíz métert repülni, csupán kettőt-hármat tett meg a víz felett.
De vajon miért repülnek ezek a tengeri jószágok egyáltalán? Az első feltételezések szerint így menekülnek, például, ha megriasztja őket egy hajó, vagy veszélyes ragadozó van a közelben. Ron azonban úgy gondolta, itt ennél többről van szó. Addig nyomozott, míg kezébe nem került egy amatőr természetfotós sorozatfelvétele, amelyet Brazília partjainál készített egy repülő tintahalról. Mivel a felvételek közötti idő ismert volt, így a biológusok a képekből következtetni tudtak a tintahal sebességére, a gyorsulására és az energiaszükségletére.
Úgy találtuk, hogy abban a pillanatban, amikor kilövi magából a vízsugarat, a tintahal ötször gyorsabban halad a levegőben, mint a vízben, amikor pedig végre fent van, sokkal távolabb tud vitorlázni minden további energiafelhasználás nélkül – mondta Ron.
Más szóval, a repülés kevésbé fárasztó módja az utazásnak, mint az úszás. Számításba véve, hogy a lábasfejűek éjjel repkednek, úgy tűnik, hogy így spórolnak az energiával, miközben a sötétben nem veszik őket észre a madarak és más ragadozók.
Az energiatakarékos utazás létfontosságú a vonuló tintahalaknak, hisz ezeknek az állatoknak nem nagyon vannak zsírraktáraik, holott egészen komoly távolságokat tesznek meg a tengerben. Egy nem túl nagy, félkilós tintahal például Új-Fundland partjaitól egészen Floridáig utazik. Ott ikrát rak a melegebb vizekben, majd visszafordul Észak-Amerika felé, eredeti élőhelyére. A vonulás során nem tud igazán feltöltekezni, csak egy módon, mégpedig úgy, hogy megtermékenyítés után, amikor már nincs szüksége rá, nyomban felfalja a hímet, mint a fekete özvegyek nőstényei. A hímek elfogyasztása és a repüléssel gyorsított vonulás egyaránt abban segít a tintahalnak, hogy jól gazdálkodjon az értékes energiával.
A tintahalak víz alatti mozgását elemezve Ron úgy számolta, hogy egy tízkilós Humboldt-kalmár optimális úszósebessége 12 km/h. A vadon élő vonuló példányokat megfigyelve azonban kiderült, hogy ennél gyorsabban, úgy 15 km/h átlagsebességgel haladnak, sőt egyes szakaszokon 23 km/h-t is elértek, valószínűleg repüléssel.
A feltételezés, hogy a lábasfejűek vonulás közben idejük egy részét a levegőben töltik, lázba hozta a tudományos világot. A bizonyításhoz bevetik a modern technika nehézfegyverzetét. Néhány kiválasztott puhatestűt tenger alatt is működő nyomkövetővel fognak felszerelni, olyasmivel, ami az okostelefonokban is van, és amely nemcsak az állat földrajzi helyzetét, hanem a gyorsulását és a sebességét is közvetíteni fogja. Ezt egészíti ki a már meglévő Tengeri Nyomkövető Hálózat, amelyet szintén a Dalhousie Egyetem üzemeltet, és amellyel tengeri halfajok vonulását, állományváltozásait követik. Ez a rendszer egy ultrahangos jeladókból és a jeleket vevő víz alatti mikrofonokból álló hálózat. A halakra szerelt adók tulajdonképpen hangos vonalkódok, amelyeket a mikrofonok leolvasnak, ha a megjelölt példány arra jár.
Ezzel a kifinomult kémtechnológiával remélhetőleg hamar bizonyítást nyer, hogy a puhatestűek legintelligensebb csoportjának tartott fejlábúak még mindig tartogatnak meglepetést a tudomány számára.ű
forrás: nol.hu