16 hetem Rómában véget ért. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben az országban alaposabban körbeszimatolhattam, és bár a konklúzió az volt, hogy Róma számomra élhetetlen város, a munka, amit ott végezhettem felejthetetlennek bizonyult.
Aki még nem tudná, a Comenius tanári asszisztensi ösztöndíjjal érkeztem Olaszországba. A vőlegényem ez alatt a négy hónap alatt Barcelonában várt rám. Így esett meg az én négy hónapos leánybúcsúm.
Ja, s hogy miért írok hirtelen magyarul? Mert szeretnék hozzátok szólni kedves honfitársak, úgy hogy mindenki megértsen. Nektek szeretném ajánlani ezt az írást, mert bár jelenleg külföldön, Barcelonában élek, még mindig nagyon szeretném, ha előrejutna az országunk és jóllétben élnénk. Odahaza.
Tehát a munka. 16 hétig tanítottam egy római középiskolában angolt, zenét és mindent, ami eszembe jutott, hogy fontos. Akkor az első megfigyelés legyen ez: a középiskolában való tanítás egy igen kemény és lenézett munka. Nagyon kevés barátom és ismerősöm akar tanár lenni, viszont nagyon sok olyan tanárral találkoztam, akinek más híján jó volt ez is. Így aztán az iskoláink olyanok, amilyenek. A példámból azonban láthatjátok, ha komolyan veszed ezt a szakmát, és szeretettel végzed, akkor remek dolgok bontakozhatnak ki belőle. A projektem lényege az volt, hogy az angol tanításba a lehető jobban integráljam a zenét és a dalszövegekkel való tanulást. Csodás tapasztalat volt ilyen szempontból az elmúlt időszak, és a dolog működik, működik, működik…
Amikor megérkeztem Rómába, ahol sok olyan volt, amit nem értettem, és zavart. Sok nehézségbe ütköztem, kezdve a szervezéstől a tömegközlekedésen át a kulturális különbségekig. Rómában soha nem tudod, pontosan mi történik a következő pillanatban, összehangolni valamit egy másik emberrel majdnem lehetetlen, mert vagy közbejön valami, vagy annyit késik, az illető, hogy már szinte a falat kaparod miatta dühödben. De római barátaimnak ez természetes jellemzője, és talán éppen ebből ered az a hihetetlen kreativitásuk és rugalmasságuk. Külföldiként – különösen az első pár hétben tapasztalva – hogy teljesen össze vagy zavarodva, és s hogy nem fér a fejembe, hogy működhet itt egyáltalán bármi. Aztán megtalálod a kulcsszavakat: türelem, rugalmasság, játék, beszélgetés.
És ki tudja, hogyan, de eligazodsz. Nem tökéletesen. De látod a mosolyokat az utcán, amit ingyen osztogatnak egymásnak az emberek, és érzed, amíg ez jelen van, akkor valahogy mégiscsak el lehet itt lenni.
Legutóbb, amikor Magyarországon jártam, és embereket faggattam az életükről, gondolataikról, a „hogy vagy”-ról, kétfajta reakcióval találkoztam:
Az első: inkább hagyjuk, ne is beszéljünk az aktuálpolitikáról, vagy, hogy mi van itthon, már nem érdekel. Az olaszok és a spanyolok ugyanolyan nagy szarban vannak, de legalább morgolódnak, összegyűlnek vagy lemennek egy sörre összedugni a fejüket.
A második: csalódottság, frusztráció, rossz hírek áramoltatása, és annak szajkózása, Magyarország egy tuti rossz hely. A megkérdezettek többsége semmilyen konkrét tervvel nem rendelkezik, hogy mit csinálna külföldön, illetve alig van külföldi tapasztalatuk. Mondják ezt, álromanticizmustól, illúzióktól hajtva.
Júliusban leszek 28 éves, és 5 országban éltem eddig, tehát van némi összehasonlítási alapom. És tudjátok mit? Lehet, hogy az egész nyáj azt bőgi, külföldön élni ilyen király meg olyan tuti, de én Magyarországon szeretném felnevelni a gyerekeimet.
Kérlek, Benneteket, ne írjátok le a saját országotokat! Kezdjünk inkább a hazánkkal valamit!
Csók:
Valkó Zsuzsanna
Barcelona 2012. júnus