dr Antalóczy Zoltán orvos – filozófus professzor, a Magyar Kultúra lovagja. Pályája kezdetén, már egyetemi évei alatt megjelent első kiadványa, később pedig évtizedeken át generációk tanulmányait segítette magyar és angol nyelvű szakkönyveivel. A kilencvenes évektől már szépirodalmi, történelmi és filozófiai művei is megjelentek, írt többek között a Távol-Keletről, a felvilágosodás eszméiről, de a gazdasági világválságról, vagy a görög mitológiáról is.
A könyv kapható a Helikon Könyvesház gondozásában, (1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 35.) vagy megrendelhető a weblapjukon is.
Mohamedán boldogság: az „arab tavasz”
Betelt a pohár. Tuniszban 2011 január közepén kitört a forradalom. Az igazságot ki kell mondani, mert az igazság kimondása forradalom lehet, a hazugság az ellenforradalom. 1956-ban Magyarországon is felismertük, megfogalmaztuk és kimondtuk az igazságot. A kitört forradalmunkban legyőzötten is győztünk. Devictus vincit, amint az Mindszenthy bíboros – hercegprímás úr is a jelmondatának választotta. 2011 januárjában is így tört ki a forradalom, amely elsöpörte Ben Ali tunéziai elnök diktatúrájának mérhetetlenül gyűlölt, korrupt és hazug hatalmát. Ezzel kezdetét vette az a forradalmi láncolat, amely az iszlám társadalom igazságának kimondása megvalósítása volt. Az elnyomott és az embertelenségbe taszított tunéziai társadalomnak kinyílott a szeme. A forradalom átterjedt Egyiptomra, a Közép-Keletre, Szíriába, az arab félszigeten Jemenbe, ahol a szegény és legyengült társadalom megerősödött és felemelte a fejét. Dél-Amerikában morajlik a légtér, Chilében lázad a nép, de Európában is kinyíltak a szemek. A II. Világháború után közvetlenül Szekfű Gyula magyarországi szovjet nagykövet a Szovjetunióban írta meg „Forradalom után” című munkáját. A könyv írója valósággal átváltozott régi önmagához viszonyítottan, hiszen most úgy írt, mint akár Révai. A forradalom után azonban a könyv egy részében mégis el van rejtve 1-2 „régi” mondta, melyben azt írja Szekfű, igaz zárójelbe téve, (ha lett volna a XX. századelőn Európában csupán egyetlen keresztény nemzet, másképpen alakult volna Magyarországon is és az egész kontinensen is a világhelyzet. De Európának egyetlen keresztény nemzete sem volt. Most Ázsiában a XXI. századelőn viszont új erők vették át már az egész világ irányítását. Kinyílt a szemük. Ha pedig, amint azt magam is megfi gyeltem, úgy van ez a patophysiológiában is, hogyha valakinek rossz a látása és felteszi a szemüvegét, nem csupán jobban lát, hanem jobban is hal. Most pedig 2011-ben a világ valamennyi szegletében jobban látnak és hallanak is az emberek. Ennek pedig az igazság volna az okozója, mivel az igazságnak közösséget átformáló hatása van. Igen az! A forradalom. Az új világ. Már ma kezdjünk a romokon építkezni, mint tette ezt annak idején a Nyugatrómai Birodalom, melyet in toto elrabolt a hazugság és a moral insanity – de a régi világ romjain felépült az új Európa, amely kinyitotta az emberek szemét, megnyílt a hallásuk és az elembertelenedett ember újjászületett.
Olyan váratlanul törnek Észak-Afrikára, jelesen Tuniszra, az események, amelyek a berlini fal leomlásához hasonlíthatóak. Mert a múlt hétvégétől – most 2011. január 22-én írja M.N.-ben Pósa Tibor érdekfeszítő közleményében – hogy az egész arab világban a tunéziai fejlemények képezik beszéd témáját. Errefelé emberemlékezet óta olyan nem történt, hogy egy népfelkelés elűzze a diktátort. Most itt pedig ez történt. Ha körbenézünk az arab világban, szinte mindenhol ugyanazokkal a társadalmi, gazdasági, szociális problémákkal találkozunk, mint itt Tunéziában. Ezekben az arab országokban a társadalom fi atalodik. Vannak olyan országok, ahol a lakosság kétharmada harminc év alatti, de az sem ritka, hogy a fele 25 év alatti. Ez az állapot hatalmas méretű munkanélküliséget teremt. Ráadásul az utóbbi években a kivándorlás lehetősége Nyugat-Európában is lecsökkent. Ez az ellehetetlenült helyzet vitte az utcára a fi atalokat: nincs munkájuk, belátható időn belül nem is lesz, a mindennapi élet szakadatlanul drágul, karhatalom egyre erőszakosabb, miközben demokratikus jogokról ír a hatalom sajtója. „Mi nem élünk, csupán létezünk” foglalta össze ebben a mondatban minden keservét egy munkanélküli.
Ezért készteti az arab országok elitjét elgondolkodásra Ben Ali tunéziai elnök váratlan kiebrudalása a hatalomból. Valamennyi arab országban most már a felső politikai réteg hatalma a tét. Ez a gazdag réteg vagy gazdasági engedményeket tesz és a szabadságjogokat is bővíti, vagy minden lázadást még csírájában elfojt. Bármelyik következő arab ország a következő lehet. A helyzet elkeserítő és kilátástalan, mert most még csak január van, de a szomszédban Algériában még január elején végigsöpört egy elégedetlenségi hullám öt halottal és nyolcszáz sebesülttel. Az élelmiszerek drágulásának visszavonásával akkor sikerült kordában tartani az eseményeket és nem lett az eseményeknek olyan kifejletük, mint Tunéziában. Sajnos azonban Algériából újabb öt, önmagát feláldozó öngyilkosról érkezett hír. Önégetéssel vetettek véget életüknek. Emberi fáklyák lobbantak Egyiptomban és Jordániában is.
Algéria gazdag ország szegény néppel, állapította meg egy elemző. Kőolajuk van, gázkészlettel is rendelkeznek, mégis akkor miért olyan szegény a nép? Talán ott is az elit túljövedelme okozza a bajt. A 73 éves Abdelaziz Butefl ika 1999 óta vezeti Algériát, az országban előtte gyakorlatilag az iszlámistákkal folytatott polgárháború dúlt. De itt is, mint az egész Maghreb térségben, rendkívül aggasztó a demográfi ai helyzet: nem tudnak mit kezdeni a munkanélküli fi atalok sokaságával. „Egy népet le lehet térdepeltetni, ki lehet éheztetni, jó ideig homokzsákként is lehet használni, de ez csak robbanáshoz vezet” – mondotta egy algériai filmrendező.
Egyiptomot majd 30 éve Anvar Szadat 1981-es meggyilkolása óta vaskézzel irányítja (2011. február 11-ig) a ma 82 éves Hoszni Mubarak10. Az országnak 80 milliós lakossága a legnépesebb arab országgá teszi. Izrael és Gáza-övezet közötti szomszédságban kiemelt fontos a két állam közti eddig elfogadható kapcsolat fennmaradása. Félő viszont, hogy Egyiptom helyzete azért is, mivel éppen itt képzelhető el olyan forgatókönyv, hogy Mubarak hatalmas véges. Az iszlamista veszély is bármikor felütheti a fejét. 2011 januárjában fegyveres összecsapásokba és gyújtogatásokba torkolló tüntetés-sorozat kezdődött Mubarak elnök ellen. Február 1-én a nyomás alatt Mubarak bejelentette, hogy nem indul a szeptemberben esedékes elnökválasztáson. Miután azonban a tüntetések tovább folytatódtak, az elnök 2011. február 11-én lemondott, és a hatalmat a hadsereg vezérkarának adta át. A kopt keresztények a lakosság 10 százalékát teszik ki. Egyiptomi kalifátusról is beszélnek, de minden meglehetősen bizonytalan ebben az arab országban is.
Jordániában hasonlóak a gondok, mint Tunéziában, bár mások a geopolitikai érdekek. Az Egyesült Államoknak és Izraelnek minden pénzt megér, ha nem változik meg a jordániai rendszer. Igen ám, de Ciszjordánia ma a világpolitika és a világbéke egyik hordozója Izrael, Palesztina, Egyiptom és Törökország, és a kapcsolatokat illetően Irán még további problémát jelent. Ez a kérdés világproblémát hordoz a méhében. Az észak-afrikai eseményekre reagáló Nyugat ugyancsak beszédes, mindenesetre nem lehet eltitkolni azt a hatalmi űrt, melyet Amerika térségi vezető szerepének megrendülése idézett elő.
Mindenesetre Lugosi Győző történész, az ELTE Bölcsészettudományi Kar tanárának más a véleménye ebben az arab katlanban kialakult nézetek eredetét illetően. Szabó Anna vele készült interjújához magam is kapcsolódni szeretnék. (M.N. 2011. ápr.30.) „Leemelt fedő” Lugosi professzornak az a véleménye, hogy a neoliberális politikai és gazdasági kurzus látványos bukásával nemcsak a fejlett országokban ért véget egy korszak, hanem leemelték a fedőt a fazékról Észak-Afrika és a Közel-Kelet forrongó országaiban is ahhoz, hogy ezt megértésük, és hogy miért söpör végig a térségben a társadalmi tiltakozás, tágabb horizontról kell szemlélnünk az eseményeket. Az Algériától Szaúd-Arábiáig terjedő lázadásokat és a fennálló rendszerek megroppanását nem szerencsés a gyorsjelentések szintjén értelmezni. Ennél sokkal többről van szó. Élet-halál harcról, s kapitalizmus minden eddiginél nagyobb rendszerválságát éljük át amely az arab országokat is egy korszak lezárulásával szembesítette. Ilyen korszakváltásokat csak olyan egységes társadalomtudományi elemzésben szükséges vizsgálni, amely a közgazdasági, szociológiai, politikatudományi és mindenekelőtt valláserkölcsi elemeket együttesen vizsgálja és mond véleményt.
Ezt tettem magam is, amidőn az „arab tavasz”-t, az arab országokat melyek különböző fejlődési szinten állva utóbb ismertetem, előzetesen azonban a legfejlettebb Nyugati országokat. A jelenleg még világelső Amerikai Egyesült Államok, Európában pedig London és vidéken Franciaországban Párizs és az egész vidékének 2005- ben feltörő forradalmának okait és megoldási lehetőségeit tette vizsgálat tárgyává és a gazdag Nyugat létezésében az égbekiáltó nyomor, a gazdag és a szegény tovább már fenntarthatatlan létére és megoldására hívtam fel a fi gyelmet. Az erre 6 évre „kitörő” „arab tavasz” ugyanezt produkálta, a szegénység és munkanélküliség tovább nem tartható fel és már fegyveres harcokban is útkereső módon nyilvánult meg a ma neoliberális életének megannyi tarthatatlansága. Úgy tűnik, hogy a világ több országában és szövetségében a bal neoliberalizmus csak forradalommal törhető meg, mivel minden más módszer legtöbbször célszerűtlennek bizonyul. Az uralkodó helyzetben lévő vékony gazdag réteg nem adja át önként a hatalmát és jólétét. A pénz és a profi t a XXI. század istenének bizonyul, melyet a társadalom istenként jár körül.
Mint a zsidók ezt már az egyiptomi rabság után tették, amidőn Mózes választott népe is ellene lázadt fel, részben körüljárta az aranyborjút és visszatért a rabságba, Egyiptomba. Ezek a visszatérők uralkodnak napjainkban is, mint az illető ország választott népe, tanácsadója és haszonélvezője. Ez az állapot azonban lassan mindenütt lelepleződik, ha szükséges még forradalom árán is. A fejlett és a fejletlen országokban egyforma arányban.
A Fernand Braudel és az Immanuel Wallerstein történészek megalkotta átfogó világszemlélet alapján, vagyis az ún. hosszú időtartamú „longue durée” történelmi folyamatok szempontjából a globális hatalommegosztás továbbra is őrzi geopolitikai szerepét. Tehát a globalizmus változatlanul a neoliberalizmus szolgálatában áll, hogy mindnyájan egyek legyünk, de ők fölöttünk álljanak. Ennek ellenére a világválság nem szűnik, az a bizonyos általuk belakott térségekben a társadalom vergődik. Az arab államoknál is elérkezett az idő kialakult megdönthetetlennek és a megváltoztathatatlannak tűnő világrend megváltoztatásához. Az oligarchák dölyfös fölénye nem prímszerepet játszott ebben a folyamatban. Maga a történelem változtatta meg a világot. Így a Közel-Kelet a mai napig egyfajta elosztó központként működött, több világrészt összefűzve és ez a geopolitikai funkciója mindmáig töretlen. Az addig bezárkózott Kína az 1800-as évek közepén megvívott két ópium-háború után megnyílt a nyugati kereskedelem számára és az Oszmán Birodalom is a nyugat-európai iparcikkek egyik legfőbb célországává vált. Még jobban felértékelődött a térség a világgazdaság centrum-periféria rendszerben az olaj és a gáz lelőhelyek feltárásával. Ezért a régió államai egymástól nagyon különbözőek lehetnek. A legszegényebbnek számító Jemen és az olajban gazdag Omán egy főre jutó jövedelme közötti különbség a jövedelem szempontjából csaknem nyolcszoros.
Jellemzője az „arab tavasz”-nak az is, hogy abban főleg a „fi atalok az érintettek. Ez azonban nem is lehet másképpen, hiszen az arab országokban a 30 év alatti fi atalok aránya a lakosság 60-70 százalékát teszi ki, és közülük így csak minden harmadik-negyediknek jut munka. Ezért nem véletlen az sem, hogy a Közel Keletet leginkább az 1968-as európai diáklázadásokhoz lehet hasonlítani. Ezekben az ifjúsági mozgalmakban egyszerre van jelen a nemzedéki lázadás, a rendszer egésze elleni társadalmi tiltakozás a „status quo” elutasítása és a kulturális megújulás. A második generáció alternatívát keres az eddigi államközponti etatista rendszerre. A tiltakozás élén nem állnak karizmatikus vezetők és nehezen programozható a politikai programjuk is. A fi atal arab generációnak a politikai iszlámot sem lehet már eladni, mert látja, hogy az sem hozott politikai megoldást. A politikai iszlám karrierje úgy tűnik most ér véget. A térség több irányban nyitott rendszer felé halad: az új ciklus ezért lehet emberibb, akár embertelenebb is.
Egyiptomra szinte teljes mértékben szinte nemzetállamként tekinthetünk, annál is inkább mivel egyedül Egyiptomban alakult ki az európai értelemben vett nemzetállam. A térség többi országában ugyanakkor egymással rivalizáló közösségek élnek. Különben szembeszökő ez Líbiában, de ugyanígy Irakban vagy az Arab félsziget nagy részén a mai napig elevenen él a törzsi rendszer. Moammer Kadhafi rendszerének stabilitását sokáig az biztosította, hogy sikerült a törzsek között egyensúlyt teremtenie. Sok helyen a vallási hovatartozás mentén is töredezik a társadalom. A vallási és felekezeti vagy etnikai függetlenségért vívott küzdelem szunnita többségű élcsapatával szemben a siita (alavita), a druz és a keresztény felekezetekre. Irakban ez éppen fordítva van: a közép-iraki szunnita törzsi kötődésű elit szövetségére építettek a britek, szemben a dél-iraki siitákkal és az észak-iraki kurdokkal. A nem nemzeti alapon nyugvó államokra jó példa Irak, ahol Szaddam Huszein rendszerének megdöntésével vallási és etnikai törésvonalak szerint szinte egyik pillanatról a másikra esett szét az ország. Az arab államok egyetlen viszonyítási pontja a mai napig az Izrael-ellenesség maradt. Izrael ebben az „arab tavasz”-ban végül is két hatalmas erejű és befolyású ország Törökország és Egyiptom közé szorult be. Ha előre néz, Iránra lát. Háta mögött a tenger.
A jelenlegi arab politikai kurzusok válsága egybeesik az Egyesült Államok közel-keleti politikájával, illetőleg közel-keleti politikájának a megrendülésével. George W.Bush 2004-ben meghirdetett ún. „nagyobb Közel-Kelet” – doktrínája lényegében csődöt mondott. Az amerikai globális hatalmának egyik legfőbb eszközére, a kőolajra Kína is pályázik, az a hatalom, amely leginkább fi nanszírozza az amerikai költségvetési hiányt és a háborús kiadásokat is. Ilyen viszonyok közepette előbbutóbb elkerülhetetlennek tűnik az amerikai poziciók megrendülése ebben a térségben is. Az Egyesült Államok helyzete pedig elsősorban a pénzügyi egyensúly szempontjából inog: óriási költségvetési és folyó fi zetési hiányt halmozott fel, miközben a dömpingáron gyártott kínai és dél-kelet-ázsiai termékek megfordították a költségvetési arányokat. A fogyasztói társadalom válsága a második világháborút követő „harminc dicsőséges év” után a hetvenes évek olajválságával és az aranyalapú dollár rendszer felmondásával kezdődött. A termelésből kinyerhető profi thiány csökkenésével a befektetések a pénzügyi világban kerestek reálhozamot és amíg korábban a befektetések fele a termelő szektorban került, addigra a válság előtti időszakban ez az arány már csak húsz százalék körül mozgott. Végezetül a jegybank reálisan alacsonyan tartott alapkamata az olcsó pénz illúzióját keltve adósságválságba sodorta a lakosságot is és az államot is. A neoliberalizmus csődjének utolsó fejezete a 2008-as pénzügyi összeomlás volt, ám válságának jelei már kialakulásakor, sőt a zenitjén is jól látszottak. Most pedig olyan időket élünk, melyben több térségben kaotikussá vált a helyzet.
A hatalmi űrt mutatja a líbiai helyzet, ill. beavatkozás tétovasága is. (Megint az amerikai elbizonytalanodás) Nem véletlen, hogy a katonai hadműveleteknél sokáig nem volt világos, ki vezeti az akciókat és az sem, hogy mi volt a beavatkozás célja. Nem tudni, hogy ki a lázadó, ki a civil, ki a forradalmár és melyek a Kadhafi -rendszert leváltók legfőbb célja. Pedig kezdettől fogva a katonai beavatkozás egyetlen célra irányult a líbiai olajkészlet fölötti ellenőrzésre. Az észak-afrikai államból származik az unió olajfogyasztásának jelentős része, egyes tagállamok esetében a fogyasztás egyharmada, Amerika szempontjából ugyanakkor marginalis a líbiai olajexport. Az amerikai légierő bevetése nem is tartott csak néhány napon át.
De menjünk tovább az úton és az „arab tavasz”-ban folytassuk életünket a kibontakozó új világban. Chrudinák Alajos véleményére lennék kíváncsi, aki a térségben élt és benne volt ebben a sóhajban és jajban, amíg az feltört és önállósította magát. Milyen irányok és perspektívák nyílnak abban a demoralizált eszeveszett világunkban? Tarics Tibor hívott meg a beszélgetésre, melyben beolvashattunk a M.N. hasábjain 2011. április 15-én. Igen, engem is érdekel, hogy miért most robbantak ki az arab felkelések sorban egymásután és hova vezetnek azok? Mert a zsarnok megkeseredetten, uralmának fenntartását akarja mindenáron: a nép, az istenadta nép pedig váltogatja véleményét, ahogyan azt a közakarat, avagy a tömegpsychológia diktálja neki. Mi pedig csak nézzük, hogy mi történik körülöttünk a világban. Hogy mennyországot vagy poklot hordoz méhében a jelen.
Chrudinák történelmi fordulatnak, földrengésszerű kulturális, gazdasági, politikai forradalomnak tartja az arab világ lázadását, mely az arab dekoloniuáció, a gyarmatok felszámolásának második fordulója. Az előző pánarab forradalom a második világháború után robbant ki. Ezt a két kontinensen most futótűzként terjedő felkelésláncolatot elsősorban a zsarnokság, a szegénység, a város és a falu közötti feszültségek a törzsi viszályok a siita-szunnita szektás ellentétek robbantották ki. Emellett a nemzeti függetlenség utáni vágy, a palesztinok brutális elnyomása és megszállása miatti elégedetlenség, a térség kulturális és vallási hagyományai ellen folyó nyugati heckampány, és iszlamfóbia miatti felháborodás is az okok közé tartozik. Az elmúlt évtized Washington közel-keleti politikájának látványos kudarca volt. Obama elnök most legalább retorikájában igyekszik elhatárolódni volt szövetségeseitől, az arab diktátoroktól. Persze nem a szaudi uralkodótól, a bahreini kalifától és az olaj emírektől. Valid Dzsumbalat libanoni druz vezér a minap megjegyezte: „Miért kellene nekünk a demokráciára hivatkozó amerikai elnök tanácsait követnünk? Mire tud minket oktatni, amikor mindig a diktátorokat támogatta?”
A diktátorok többsége valószínűleg megbukik, de mi jön utánuk?
A közel-keleti stabilitás a biztonságos környezet amerikai-izraeli fedőneve, amely elsősorban Izrael regionális hegemóniáját, az olaj feletti ellenőrzést, a terrorellenes háborút és Washington politikai befolyását hivatott szolgálni. Az arab forradalmak azt a stabilitást kezdték ki, emiatt újra kell tervezni az amerikai és az izraeli stratégiai számításokat és döntéseket. Az Amerikai Egyesült Államok birodalmi érdeke a „status quo”, a Pax Americana, a birodalmi stabilitás fenntartása, Washington nemzetközi szerepe és befolyása azon múlik, hogy a világ változatlanul olyan marad, amilyen marad. Az amerikai elnökök ezért védik a Szovjetunió összeomlása után kialakult status quo-t. Ám a Közel-Keleten és másutt ez a birodalmi stabilitás aligha tartható fenn. Ezért olyan ideges a szélsőjobboldali, vagy a jelző nélküli izraeli vezetés.
Igazán érdekes és leplezetlenül cinikus az amerikai válasz: Washingtont az érdekli, hogy a szunnita Szaud-Arábia vagy a siita. Irán marad-e fenn tovább. Bár itt áll most a háború, annak végkimenetelének ismerete nélkül már most megállapíthatjuk, hogy a háborúban, mi több az oligarchiák ellen felkelt forradalom kimenetele bizonytalan. Legtovább Líbia bírta. Kadhafi jól megszervezte már a békében a felkelés elleni háborút, olyannyira, hogy Líbia már letette a fegyvert, de Kadhafi még nem került elő. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán él-e. Amerikának stratégiailag Szaud-Arábia, Szíria, Jordánia, Jemen, Bahren és az Egyesült Arab Emírségek fontosabbak, mint Líbia.
Az izraeli sajtó szerint Szilvan Salom miniszterelnök-helyettes a Gázai övezet megtámadásával fenyeget. Komoly lehet ez a veszély?
Az izraeli sajtó idegesen és nyugtalanul elemzi az arab felkelést. Daniel Lerg izraeli béketárgyaló erről így ír: „Az amerikai érdekek középpontjában Izrael áll. Washington jelenlegi problémája az, hogy az arab diktátorokkal egyensúlyozni tudott az izraeli érdekeket képviselve, de az arab demokratákkal ezt már nem tudja megtenni” Ezért fél az izraeli szélsőjobboldali izraeli elit. A félelem persze nem lehet semmiféle politika alapja és irányítója, mert akkor a politika okozta félelem realitássá válik.
Ön személyesen ismeri Kadhafit, milyen ez az ember a hétköznapokban?
Amikor megismertem Kadhafi ezredest, igazi forradalmár volt. Megdöntötte a királyságot, kivezette a törzsi viszályokból a három részre szakadt országot és megteremtette a líbiai nemzetet. Támogatta az arab függetlenségi harcot, a palesztin nép küzdelmét az izraeli megszállás ellen. Ellene volt a kommunizmusnak, a kapitalizmusnak és a gyarmatosításnak. Egy harmadik elméletet dolgozott ki Zöld könyvében, amelyben a szocializmusról, népi bizottságokról és a tömegek hatalmáról szól. Erről sokat vitatkoztam vele a „Szemtől szembe Kadhafi val” című műsoromban. Először egy dunai hajón készítettem vele interjút. Ott volt valamennyi gyermeke. Bemutatta második feleségét, Szófia Farkast, akinek apai nagyapja magyar. Egy kivételével ő az édesanyja valamennyi gyermekének (hét fi ú és egy lány). A nyolcvanas évektől terrorakciókat szervezett a Nyugat ellen, pénzelte a terrorszervezeteket és megalázta a többi arab uralkodót, támogatta az afrikai függetlenségi mozgalmakat. A hatalmas olajkincs gazdaggá tette az országot és persze ő és népes családja is meggazdagodott. Így már csak szavakban volt forradalmár, a gyakorlatban a nyugati nagytőkét és az olajmonopóliumokat szolgálta. Közben évek óta küzdelmet folytat a szélsőséges iszlamisták, az al-Kaida ellen, akiket évekre bebörtönzött – majd legutóbb – vesztére – szabadon engedett 2003-ban elrémisztette az Irak elleni háború és gyorsan kiegyezett az amerikaiakkal, feladta atomprogramját, kiárusította Líbia vagyonát Londonnak és Olaszországnak, fizette Sarkozy jelenlegi francia elnök választási kampányát is. Az egykori líbiai jólét elpárolgott. Kadhafi kényúrrá változott, csak az allűrök és a pompa maradt meg. Egyre kevesebb pénz jutott a törzsek támogatására és a közjólétre. Súlyos hibát követett el, amikor a tüntetések kezdetekor a fegyveres rebellisek közé lövetett.
Így egymásután dőltek meg az arab diktatúrák, melyek népének közös vonása a lázadás és a forradalom, az „arab tavasz”.