Rengeteg dolog futott át az agyamon tegnap, miután eldöntöttem, hogy aznap egy újabb „akadályt” leküzdök és tovább szélesítem határaimat. Fejest ugrottam az őrültségbe? Lehet, de úgy éreztem mennem kell. Ha mindet elfogadtam volna, amire elvileg nem vagyok képes, akkor a négy fal között ülnék…
Többen próbáltak óvni, lebeszélni róla, de engem annál inkább hajtott a vágy, hogy megküzdjek a metróval. Egy olyan dologgal, ami milliók számára könnyedén elérhető és a legnagyobb busszúságot az okozza talán, ha elmegy az orruk előtt és várni kell néhány percet.
Kerekesszékkel más a helyzet. Egy hatalmas kihívás és valljuk be életveszélyes mutatvány, de mégis ott lebegett a szemem előtt, hogy megcsinálom, képes vagyok rá.
A 9. kerületi Tűzoltó utca volt a cél Lőrincről. Az autó, amivel mentem volna, indulás előtt nem sokkal lerobbant. Az idő pedig egyre jobban fogyott a Pace Palmers koncertjének kezdetéig. Döntenem kellett. Körbe BKV-zom a várost alacsonypadlós járművekkel, minimum három átszállással, ami általában két órát igénybe vesz a ritkán járó akadálymentesített autóbuszokkal vagy nekivágok az ismeretlennek. Az utóbbinál döntöttem. Háromnegyed óra alatt simán beérhetek és még a koncertről sem maradok le. Irány a 3-as metró!
Annus és Tomi már vártak rám a Corvin-negyed környékén… Már csak egy másfél órám volt a kezdésig, mikor felhívtam őket az őrült és spontán elhatározásommal.
Nyitottak voltak. Bár mindnyájunkban ott volt egy pici aggódás, hogy hogyan jutunk fel a velem együtt 150 kg-os elektromos kerekesszékkel, de közben a nincs lehetetlen is ott lebegett a szemünk előtt.
Mielőtt nekivágtam az útnak felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, hogy felmérjem a terepet, esetleg valahol nem könnyebb-e kijutnom a metróból. A hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, azonnal felhívta a metró fődiszpécserét, majd vissza is hívott.
Tájékoztatott, hogy esélytelen bárhol is feljutnom. Mindenhol lépcső és mozgólépcső akadályoz. Különben is a metró vezetősége azóta jajveszékel, hogy életveszélyes vállalkozás lenne, nehogy megpróbáljam. Majd a legnagyobb segítő szándékkal a hölgy egy akadálymentes útvonalat kínált fel buszokkal a célpontig. Megköszöntem a kedvességét, de közben már pontosan tudtam, hogy már biztos, hogy nekivágok. Már csak azért is, mert azt mondták, hogy esélytelen meg hátha eljut végre az illetékesekhez, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében. (Itt halkan jegyzem meg, már azzal is boldog(ok) lennénk, ha valamelyik csomópontban ki tudnánk szállni akadálytalanul és nem csak be egy! helyen.)
Egy alacsonypadlós busszal már úton is voltam Kőbánya-Kispest felé, ahol elvileg lifttel könnyedén lejutok a metróhoz és fel is tudok szállni. Még nem próbáltam, így nem tudtam mi vár ott rám pontosan, mert sokszor, ami elvileg akadálymentes közel sem az…
Hamar rátaláltam érkezés után a liftre, aminek a gombja ugyan lejjebb van, mint az átlag, de elérni pont nem értem el. Szerencsémre pont jött le vele valaki, így gyorsan begurultam. Majd ott álltam benne, hogy most akkor be kéne nyomjam hova is szeretnék menni. Nem fértem hozzá, így az egy négyzetméteres helyen megfordultam és hosszas próbálgatás után végre felvillant a gomb. Vette az adást. Míg felértem tipikus nőként igazgattam a frizurám a tükörben, amit viszont sikerült jó szintre rakni, én is láttam magam benne. Aztán át a felüljárón, még egy lift és már meg is érkeztem a metróhoz, ami épp akkor érkezett elém. Egy férfit megkértem, hogy a szintkülönbségen segítsen át és már fent is voltam a járműn. Boldog voltam, hogy addig minden nagyjából könnyen ment, de pontosan tudtam, hogy még nem örülhetek teljesen, mert a neheze még hátra van.
A sok szomorú, szenvedő tekintetű ember között az én szám mégis fülig ért, mert talán furcsán hangzik, de élmény volt utazni. Könnyedén felszállni és gyorsan megérkezni a célhoz, az addigi két órás, hosszú várakozások után. Egy pár percre teljesen szabadnak éreztem magam, határok nélkül.
A Corvin-negyednél egy hölgy segített kiszállni, s közben a kezében maradt a bal lábtartóm. „Jól” folytatódott, de még is nevetve nyomtam Tomiék kezébe, hogy tegyék légy szíves vissza.
Irány a mozgólépcsőn fel. Egyre jobban vert a szívem, elöntött az adrenalin. Körülbelül ezeket mondogatta a kis hang a fejemben:
„Huha, biztos, hogy én ezt akarom? Persze, hogy akarod! Ne félj, megcsináljátok! Jó, de hogyan? Elölről, hátulról, oldalasan? Megdöntve vagy nem? Hányan fogjanak és hol? A mozgólépcsőre menjünk fel vagy állítsuk meg? Mi történik, ha leesem? Nem fogsz! Ne félj, mert attól csak rosszabb lesz. Lényeg, hogy itt, meg itt ne fogják meg, mert az labilis, ott a biztos csak. Legyél határozott és biztos magadban. Nem kérdés, hogy feljutsz épségben. Mutasd meg, hogy nem lehetetlen! Képes vagy rá!”
Tomi nyomott egy puszit, Anna megölelgetett és nekivágtunk. Legjobbnak láttuk, ha az álló mozgólépcsőre gurulok fel. Annus pillanatok alatt elintézte, hogy beindítsák nekünk a jobb oldalit, miután rágurultam, Tomi megdöntött, Anna meg elölről fogott. És igen! Úton voltunk felfelé! Hatalmas boldogság volt! Még hogy lehetetlen…
Az utána következő sima lépcsőnél egy lelkes fiú csapat és Tomi ragadott meg, ahogy ők mondták: Űr utazunk!
Hatalmas élmény volt, hogy megcsináltuk. Amihez nagy köszönet a barátaimnak a Corvin-negyednél tegnap este dolgozó kedves és nyitott BKV dolgozóknak és az izmos fiúcsapatnak.