dr Antalóczy Zoltán orvos – filozófus professzor, a Magyar Kultúra lovagja. Pályája kezdetén, már egyetemi évei alatt megjelent első kiadványa, később pedig évtizedeken át generációk tanulmányait segítette magyar és angol nyelvű szakkönyveivel. A kilencvenes évektől már szépirodalmi, történelmi és filozófiai művei is megjelentek, írt többek között a Távol-Keletről, a felvilágosodás eszméiről, de a gazdasági világválságról, vagy a görög mitológiáról is.
A könyv már kapható a Helikon Könyvesház gondozásában, (1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 35.) vagy megrendelhető a weblapjukon is.
Mindszenty József forradalom utáni élete, halála és temetése
Karol Wojtila, a későbbi II. János Pál pápa hazájában két totalitárius rendszert is megélt, a második világháborúban a nácizmust, majd az azt követő kommunizmust. Még krakkói érsekként jelentette ki a következőket: „A politika nem az én kenyerem, csupán az evangéliumról szólok. De ha az igazságról, emberi méltóságról, az emberi jogokról beszélek, az annyi, mintha politikát csinálnék”. Különös bátorság volt ezt megtenni itt Kelet-Közép-Európában, hiszen ezekért az elvekért errefelé börtön járt, amint azt honfi társa és tanítója, Wysinszky vagy a magyar Mindszenty bíboros is megtapasztalhatta.
Wysinszky bíboros a kommunisták börtönéből már kiszabadultan – 1972. december 29-én nyilatkozott a Vatikán Rádióban. Nyilatkozatának az utolsó riporteri kérdésre adott válasz ez volt:
„Riporter: Eminenciád szerint mi a lengyel egyház feladata az egyetemes egyházban?
Wysinszki:…A lengyel egyháznak talán az az egyik feladata, hogy megértesse önmagával is, meg a többiekkel is: a vallásos élet nem az eszközök bőségével növekszik arányosan, hanem sokszor éppen fordítva. A lengyel katolikusok imádkoznak, tudnak áldozatot hozni Isten ügyéért, minden bizalmukat az Egyház Anyjába, Lengyelország királynőjébe, az üdvösség titkának társába vetik, mert hisznek abban, hogy »népük védelmébe« adatott. A nem könnyű hitnek és a szenvedésnek ez tanúságtétele, s egyszersmind Krisztus Anyjába vetett teljes bizalmunk, a világegyház sorsának letétele az ő kezébe: talán ez a mi legfőbb feladatunk az egyetemes egyházban. Imáinkkal is törekszünk segíteni, mindenekelőtt a Szentatya szándékai szerint, valamint azzal, hogy mindig több misszionáriust és nővért küldünk Afrikába, Latin- Amerika és Ázsia országaiba. Mindazonáltal nem feledjük, hogy Isten országa nem e földről való: ez az Ország a hívek szívében és lelkében él.”
2006-ban jelent meg a Széphalom Könyvműhely kiadásában, Jókai Anna életműsorozatában a Mérleg nyelve III. kötet Ebben olvasható egy megragadó fejezet, a Rabságból rabságba – mégis: szabadon címmel (Mindszenty Józsefre emlékezve) – ennek egy részletét idézem. Ismeretes, hogy Mindszenty József 1956. november 4-én az amerikai követségre menekült. „Megindult a cinkos kádári gépezet. Az egyház – sorozatos kompromisszumok után – veszít erejéből, taktikázik védekezik. Mindszenty udvarias rabságban, aranykalitkában vergődik – megvesztegethetetlensége, eszmei hűsége kezd terhére lenni a diplomáciának.
1971 után késztetés érkezik a pápától is: adja fel követségi menedékhelyét és külföldön munkálkodjon tovább – anélkül, hogy ott a kommunista kormányra terhelő nyilatkozatott tenne, s kéziratait se publikálja, hagyja a Szentszékre a későbbi közlést. Legyen a kivonulás „csendes”. Hivatkozik a prímás betegségére is. Nixon levele is megértette vele, hogy az „enyhülési politika” miatt többé nem szívesen látott vendég a rezidencián. Nem volt választási lehetőség – hacsak nem egy újabb fogság. Mindszenty Rómába ment. VI. Pál nagy elismeréssel fogadja, majd a bécsi Pázmáneumban jelöli ki működési területét. Itt aztán a hívekkel kapcsolatos találkozásaiba belekötnek, folyik az ellehetetlenítés, miközben odahaza a békepapok feloldozást nyernek.
1973. november 1-jén a pápa az érseki székről való lemondásra szólítja fel őt, bár „keserű ellenérzéssel megterhelve”. Mindszenty tisztelettel, érvekkel alátámasztott tiltakozással válaszol. Hiába. Éppen letartóztatásának 25. évfordulóján a pápa az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánítja, határozatát nem vonja vissza. Mindszenty nyilatkozatot ad ki: nem ő vonult nyugdíjba, nem volt közös megállapodás. Magyarország és a magyarországi katolikus egyház nem szabad! A kommunista rezsim dönt arról, hogy kit szenteljenek pappá. A hitoktatást száműzték. Érvényesül a vallásukat megvallók ellen a diszkrimináció. A békepapok fontos egyházi tisztségekbe emelése megrendíti a bizalmat a legfőbb egyházi vezetésben – ezért nem mondhat le. S ezzel Mindszenty utolsó, immár halálig tartó, lelkiismeretét korlátozni kívánó, talán legfájdalmasabb fogságát éli meg. Sem a nyilasok, sem a bolsevisták, sem a diplomáciai kényszermonotónia nem volt képes megtörni; és most már valóban megromlott egészséggel, élete alkonyán kapja a legnehezebb próbatételt: úgy érzi, cserbenhagyja őt a saját egyháza, vagy pontosítva, az egyházi vezetés, egyházi érdekekre hivatkozva. Mégis, méltósággal lábon maradni, harag nélkül, miközben az sebez meg, akit védtünk: szinte ember feletti feladat. Igazi krisztusi kereszt – súlyos kereszt, amit haláláig viselni kell. Ahogy II. János Pál meghagyta: nem úgy vándorolni, hogy mögöttünk jön Krisztus a keresztjével, hanem a saját keresztünkkel a vállunkon, úgy megyünk Krisztus mögött”
A New York-i Kálmán László Rádió tudósítója az 1974. február 17-i Time Magazint idézi: „ VI. Pál megtette azt, amire a kommunisták képtelenek voltak. Megfosztotta a 81 éves ellenálló hőst a hivatalától. Korábban még Pál pápa a köpenyét, „mantellóját” borította Mindszenty vállára, amikor Rómába érkezett a budapesti amerikai követségről való szabaduláskor, ahol 1956 óta menedéket kapott. Röviddel ezután a Vatikán Kelet-politikája értelmében a pápa a rezsimmel kötött alkunak eleget téve egy tollvonással megfosztotta a mártír bíborost hivatalától, miután az nem volt hajlandó lemondani. Ezzel megtette azt, amit a kommunista hatalom börtönnel, kínzással soha nem tudott elérni”.
Mészáros Tibor „Akit övéi nem fogadtak be” című emlékiratában részletesen beszámol arról, hogy a bíboros őt küldte Bécsből a Vatikánba, hogy a pápát tisztelettel megkérje a lemondatása megfontolására, hiszen a bíboros hercegprímás félretolásával teljes hatalmat kaphat a Magyarországon már beszervezett békepapság. VI. Pál nem hajlott erre, így az 1973. december 8-án keletkezett lemondható levél, amelyet a bíboros harmadik elfogatásának 25. évfordulóján kapott meg, érvényben maradt. Mindszenty bíboros haláláig elutasította a Vatikán és az ateista-kommunista kormány közötti alkut, amelyet Kádár gúnyosan úgy kommentált, hogy „A pápa kipenderítette Mindszentyt az esztergomi székből” A bíboros csalódottsága ellenére a megfosztás reggelén csak annyit mondott, „Szegény pápa, mennyi baja van velem.”
Negyvenhat éve, öt héttel a gyémántmiséje, pappá szentelésének hatvanadik évfordulója előtt, 1975. május 6-án két óra tizenöt perckor, 83 éves korában meghalt Bécsben Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek. Ez alkalommal Muray Gábor egy egész oldalt kitevő, igen felemelő és tiszteletét kifejező informatív közleményt jelentett meg, amelynek részleteiről most magam is beszámolok. A továbbiakban támaszkodom még Muray adataira. Szomorúan írom ezeket a sorokat, a bécsi rekviem után, a bíboros hercegprímásunkat akarata szerint Mariazelben helyezték végső nyugalomra, hiszen így rendelkezett: „Ha számkivetésben halok meg, temessenek el ideglenesen a mariazelli templomban… Ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilika sírboltjába”. A temetésen a magyar kormány nem képviseltette magát, a magyar püspöki kar szintén, a Mindszenty székében ülő hivatalos megbízott útlevélkérelmét visszadobták. A Vatikánból a bécsi apostoli nunciuson kívül hivatalosan senki sem érkezett. A hazai rokonok közül összesen hárman vehettek részt a szertartáson. A világsajtó nem léphette át a kordonokat, a közvetítés joga egyedül a New York-i Kálmán László Rádió tudósítóját, Kálmán Lászlót személyesen illette meg.
„1975. május 15. csütörtök reggel 8 óra van. Rövid ünnepség után a templom előtti térre behozzák a hercegprímás koporsóját. Zúgnak a harangok. Az utak mentén, két oldalon tolonganak a világba szakadt magyarok”.
A gyászmisét a bécsi König kardinális és Döpfner Gyula, müncheni magyar püspök celebrálta. Megjelent az eisenstadti, a grazi, a regensburgi, a Sankt Pölten-i püspök és a Klewen kölni segédpüspök is. A menet élén Msgr. Mészáros Tibor haladt. Msgr. Ádám György Burg Kastl-i főlelkész (aki a pesti Szent Imre Kollégiumban a prefektusom volt és Budapest ostroma alatt is együtt voltunk, majd hónapok múltán Tolcsván is meglátogatott) gyászbeszédében arról beszélt, hogy „Mindszenty bíborostól nem lehet búcsút venni, mert élni és halni fog halála után is. Egyénisége – törékenysége ellenére is – óriásként magasodik a 20. század történelme fölé…A magyar haza és a magyar nép volt hatvan esztendős papi életének tengelye és metszőpontja. Ezekért a szellemi és erkölcsi ideálokért akkor is kiállt, amikor az életveszélyes volt, és reménytelennek látszott. Ezért vállalta a nácizmussal és a bolsevizmussal szemben a harcot…Mindszenty volt a magyar történelem legszegényebb prímása. Viszont a külső elnyomásokkal szemben tanúsított ellenállásában és vértanúságában olyan elpusztíthatatlan erkölcsi tőkét hagyott a magyar népre, amely bizonyosan hozzá fog járulni ahhoz, hogy országunk, népünk, egyházunk ismét szabad legyen.” déli 12 órakor megszólalnak a haragok: a főpapi rekviemmise végeztével Mindszenty József koporsóját lassú gyászmenetben végig viszik a mariazelli templom árkádja alatt, s elhelyezik a Szent László-kápolna kriptája fölé. Azután 1991. május 3-án a szovjet csapatok kivonulásának és II. János Pál pápa látogatásának előestéjén a bíboros földi maradványait hazahozták és újratemették az esztergomi bazilikában.