Sok mindent láttunk a világban. Láttunk meghalni embereket, láttunk nyomort és betegséget,
láttunk jómódban élő keserű embereket, akiknek sivár volt az élete. Jártunk börtönökben,
elvadult és reményvesztett emberek között, láttunk árva gyerekeket, akiknek a szüleit
megölték és magányosan, szeretet nélkül, szomorú szemmel néztek az arcunkba.
Láttunk harcolni embereket az életükért, és olyanokat, akik szeretteiket keresték a romok alatt.
De láttunk csavargókat, akik szabadabbak voltak bárki másnál, mert nem volt mit veszteniük.
És láttunk nyomorult sorsú embereket is, akik közben örömmel a lelkükben ölelték egymást,
mit sem törődve az őket körülvevő borzalommal és a szeretet könnyei csillogtak szemükben.
És ez sok-sok villanásszerű élmény egyszer csak összeáll egy mozaik képpé és örökre bevésődik az ember lelkébe és többé már nem lesz ugyanaz, aki volt…
Hatalmas élmények tárháza gyűlik össze, ha az ember járja a világot és operatőrként különös, izgalmas helyekre kukkanthat be. Még akkor is így lenne, ha csak a természeti szépségekről beszélnénk, mint mondjuk az Ausztrál teknős szikla, vagy a sivatagi porviharban felkelő nap fantasztikus színeiről. De nagyon komoly és sorsfordító élményeket is tartogat az ember számára, mint például bejutni Tibetbe. Mert ha egy ember a körúton éli le az életét és egyszer csak eljut Katmanduba és onnan felmegy a Himalájába, az kifordítja sarkaiból az embert. Úgy érzi, hogy a világ tetején áll és csupán egy porszem és mindaz, amit az ember életében látott, jelentéktelen aprósággá törpül. Irigylésre méltó azoknak az embereknek a belső békéje, akik fenn, a 3000 méter felett a kialakított teraszokon köles termesztésből próbálnak megélni és a szerzeteseké, akik igazából misztikus módon olyan értelmét mutatták meg az életnek, ami addig ismeretlen volt számunkra. A spirituális tapasztalatokon kívül borzasztó sok érdekességet rejtett számunkra a Himalája. Nekünk, akik itt Európában élünk, a magasság, a hegy, a meredek lejtő, mind relatív fogalmak. Nekünk van a Kékestetőnk és Európa legmagasabb hegye a Mont-Blanc , de oda már csak egy hatalmas expedícióval lehet felmenni. Na, most ezeket rögtön el lehet felejteni a nagy hegy lábánál, amikor az ember felölti a hegymászó hacukát és magára aggatja a rengeteg holmit, amire úgy véli szüksége lehet az úton. majd megjelennek a kísérői, akik még csak nem is serpák, nem azok, akik a csúcstámadáshoz vannak kiképezve, hanem egyszerű teherhordók, akik vietnami papucsban, glott gatyában és egy pólóban odaállnak melléd, felveszik a 30-35 kilóval megpakolt vesszőkosaraikat és elindulnak fel a hegyre olyan tempóban, szuszogás nélkül, amivel mi csak igen rövid távokon voltunk képesek lépést tartani. Amikor időnként félig ájultan lerogytunk, ők békésen megvárták amíg magunkhoz tértünk, mert az ő hitük szerint ilyenkor csak a lelkünk megy el kalandozni. Ilyenkor előre mentek, főztek egy teát, kicsit fecsegtek,minket meg hagytak állva aludni egy néhány percet, majd újra elindultak, szinte futva. Egészen elképesztő. Valahogy másképp vannak bekötve.
A hegyen rengeteg természeti akadályba ütközik az ember, mint például az a kétezer méter mély szakadék, aminek a két partja között ki volt feszítve egy jóképű drótkötél, amin volt egy 25 centis deszka és mellette, kvázi kapaszkodónak ott volt még két kötél. Mondtuk, hogy mi ezen át nem megyünk. Nincs az a pénz. Akkor a teherhordók már a másik oldalon voltak és biztattak, hogy ugyan menjünk már, lesz ennél rosszabb is… menjünk nyugodtan, mert ez már egy tök jó híd, régen nem drótkötél volt kifeszítve, hanem sima kötél és ez már nagyon biztonságos. Egy darabig elhuzakodtunk, majd azt mondta az ember, hogy jó, de álljunk legalább félre, mert jönnek a jakkok. Azt hittük, hogy hülyéskedik, de jött nyolc, sóval púpra rakott nagy szőrös tehén és sorban átment a ringatózó lélekvesztő hídon. Közben a teherhordók azt tanácsolták, hogy egy-egy jak farkába kapaszkodva keljünk át mi is. Hát, leizzadtunk. Nem is kicsit.
Később, úgy hatezer méteren találkoztunk olyan “farmerral”, aki kölest termesztett a földjén, ahol a birtokon belül 1000 méter volt a szintkülönbség. És ezeknek az embereknek mindez tökéletesen természetes.
Nagyon érdekes volt találkozni egyházi emberekkel, akik puritán körülmények között a világtól elzártan élik a maguk életét. A szokások szerint minden család a legidősebb fiúgyermekét elküldi a kolostorba, ahol tudása szerint illeszkedik be az ottani hierarchiába a szolgától a legmagasabb tudású hittudósig lehet belőle bármi. A reinkarnációba vetett hitük szerint, ha valaki például híres rimpócse volt előző életében, akkor nyitva áll számára a lehetőség, hogy a mostani életében is az legyen. Egészen különleges világban élnek, furcsa rend szerint Az elmélkedés, a meditáció, az imádkozás tölti ki napjaik 90 százalékát. A maradék 10 százalékba pedig bele kell férnie a mindennapi tevékenységeknek, ezért aztán éjjel háromkor kezdik a napot, ami ijesztőnek hangzik, de ne felejtsük el, hogy a magasság miatt ők hajnali fél háromkor látják japán felett felkelni a napot.
Ennek az elképesztő szellemiséget sugárzó világnak tökéletes, nyomasztó ellentéte a Dél Afrikai gyémántbánya, ahol 970 méter mélyen kegyetlen meleg van és állandó nyomás, hogy a víz be ne törjön a vájatokba, ahova keszon kamrákon keresztül lehet bejutni és ahol gyakorlatilag meztelen emberek keresik a hőségben azt a néhány szilánkot, ami a napi termelést jelenti. Embertelen körülmények között nagyon keményen, éhbérért kell dolgozniuk és a munka végeztével testüreg vizsgálat vár rájuk, mert ha valakinek sikerül elbugáznia egy picike csiszolatlan gyémántot, azzal megalapozhatja egész falujának jövőjét.
Természetesen egy ilyen helyen szigorú feltételek mellett is csak korlátozott mértékben lehet forgatni, de azt kell mondjam, hogy a világ jelentős részén a hétköznapi, rutin cselekedetek is átértékelődnek abban a pillanatban, ha megjelenik egy stáb, mert rögtön arra gondolnak, hogy amit éppen csinálnak, az vajon szalonképes-e más emberek szemében. Mivel az értékrendjeink különbözőek, így ebből sokszor agresszió fakad, méghozzá ellenünk irányuló agresszió, elsősorban a kamerás ember iránt , mert miért jött ide, ki hívta, miért csinálja, miért dugja ide a kameráját…ugyanis rosszak az emberek tapasztalatai a televíziósokkal kapcsolatban.
Nagyon kevés olyan helyen jártunk, ahol szélesre tárt karokkal fogadtak, mondván gyere, csinálj amit akarsz, vegyél fel bármikor, bármit, vendégünk Vagy. Ilyen hely volt a Kaukázus, Grúzia, Örményország. Hihetetlenül barátságosak az emberek. Ott ha egyszer a szárnyaik alá vettek, ha vendég vagy – és a vendégbarátság szent, – akkor mindent lehet, de tényleg mindent. És akkor el lehet gondolkodni, hogy mit is ér a civilizáció és kit is nevezünk elmaradt vadembernek.
Aztán például rendkívül gazdag a világ gasztronómiai palettája. A kaja minden nép számára fontos, még az olyan “Igénytelenre nevelt délkelet Ázsiai embereknek is, akik hozzá vannak szokva egy nagyon sószegény , minimális hústartalmú, rizsen alapuló étrendhez. Őket a bőség zavarja meg. Itt Európában napokig kínlódnak a szokatlan ételek hatásától. Egyszer egy Magyarországon forgató japán csoport szerkesztője kiszámolta egy közös vacsora alkalmával, hogy az amit megettünk vacsorára, az az ő szülőfalujának egy havi kalória adagja lenne. Azóta is szoktuk mondani egy komolyabb adag töltöttkáposzta, vagy sült csülök láttán, hogy na, ebbe belepusztulna egy egész japán halászfalu. Egy nem nélkülöző életmódból elmenni egy fejlődő országba, ahol az emberek egy nap 20-25 forintnak megfelelő pénzért dolgoznak és esetleg egy marék rozst, vagy valamilyen gabona félét, csicseriborsót esznek…borzasztó. Az ember nem tudja jóízűen a saját ellátmányát sem megenni, ami az itthonihoz képest sokkal szegényebb. Nehezen megy le az ember torkán. A legszegényebb ember, akivel valaha találkoztunk egy félindián volt a Délamarikai dzsungelben, aki egész nap keményen ásott egy meddőhányóban azért, hogy nap végén megkapja a fizetségét, ami konkrétan egy fej hagyma volt.
Amerikában az evés az egyik legfőbb életcél és program. Nagyon olcsó az étel, könnyen emészthető, jóízű és tele van mindenféle káros, mérgező anyaggal, de jó enni. Állandóan esznek. Nem tudnak olyan társadalmi eseményt elképzelni, ahol nem esznek közben egy kicsit. A legmegdöbbentőbb ilyen élményünk a temető volt, ahol a bejáratnál a biztonság kedvéért volt egy cola és egy hotdog automata.
A gasztronómiai szokások kultúránként sok érdekességet tartogatnak számunkra. Nagyon sok olyan étellel találkoztunk, amik az Európai ember számára nem tartoznak a megehető dolgok kategóriájába. Például mi abban a tévhitben élünk, hogy a mexikói konyha nagyon hasonlít a magyaréhoz, ugyanúgy fűszereznek, szeretik a csípőset, stb. De az, amit mi ismerünk, csak nagyon kicsiny szelete a mexikói konyhának. Náluk a legünnepibb ételek egyike a tengeri sült malac, de ezenkívül rengeteg sokféle bogarat, hernyót, sáskát esznek különféle szószokkal és mártásokkal. A legszörnyűbb, hogy a meg nem született kis állatokat embrióként fogyasztják, belestől, mindenestől. Ez a rendkívül furcsa konyha valószínűleg az ősi indián eredetre vezethető vissza.
Borzalmasan érdekes, taszító és kívánatos ételek vannak a mindenhol a világban és ezen nem szabad nekünk meglepődni, mert például ha egy amerikainak elmeséljük, hogy nálunk egy nagyon jóízű, finom ételnek számít a resztelt máj, mondjuk borjú májból, akkor elül mellőlünk, úgy néz ránk, mintha elment volna az eszünk. A z ő szemükben ez barbárságnak tűnik. Olyan ez, mintha egy indiainak, vagy zsidónak elmesélnék, hogy mi a megölt disznónak a gyomrát kimossuk és a malac mindenféle részét, fülét, farkát, stb felaprítjuk és visszatöltjük a gyomorba, megfőzzük, felakasztjuk a füstre és szeletekre vágva megesszük. Ez a disznósajt. Ennek megfelelője a Skót nemzeti étel a huggies, ami legendásan undorító étel. De például belsőázsiban, Üzbegisztánban a vendégek tiszteletére rendezett, úgynevezett befogadó szertartás alkalmából nagy mennyiségű főtt birkaszemmel díszitett nagy tál túrót hoznak az asztalhoz és elvárják, hogy az ember az ínyencségnek megfelelő áhítattal fogyassza. Ilyenkor jól jön, ha az ember vegetáriánus mivoltjára hivatkozik, mert különben megsértődnek a vendéglátók. De a Japánban ínyencségnek számító mérgező gömbhalvacsora mely a szakács büszkesége, ha a vendég életben marad, vagy az Afrikában kedvelt sült szöcske és sáska, nem is szólva a piritott hangyáról és még sorolhatnám a dermesztő étel különlegességeket, nekünk európaiaknak nehezen elfogadhatóak.
Ahogy az ember jár-kel a világban, néha megfordul a fejében, hogy egyik-másik helyen maradni kéne és ott folytatni az életet. Aztán mégis mindig hazajöttünk. Kedves kollégámnak és barátomnak van erről egy érdekes teóriája, miszerint a kicsi baba fizikuma, izomzata már négy-öt hónapos korában alkalmassá tenné arra, hogy járjon, de nem tud, mert az agyának, az egyensúly szervének be kell kalibrálódnia a föld mágneses teréhez, ahhoz a helyhez, ami az ő szülőföldje. Igazi nyugalmat csak azon a helyen találhat. Ez a honvágy, ami mindig visszahúzza az embert.
Mindez természetesen csupán egy villanásnyi bepillantás volt a világ dolgaiba, de ennek kapcsán megszívlelendő a bölcs mondás:
„Ha megakarod ismerni önmagad, ismerd meg a világot
És ha megakarod ismerni a világot, ismerd meg önmagad. Mert egy vagy a világgal. „
Gyulai Gaál Krisztián