dr Antalóczy Zoltán orvos – filozófus professzor, a Magyar Kultúra lovagja. Pályája kezdetén, már egyetemi évei alatt megjelent első kiadványa, később pedig évtizedeken át generációk tanulmányait segítette magyar és angol nyelvű szakkönyveivel. A kilencvenes évektől már szépirodalmi, történelmi és filozófiai művei is megjelentek, írt többek között a Távol-Keletről, a felvilágosodás eszméiről, de a gazdasági világválságról, vagy a görög mitológiáról is.
A könyv már kapható a Helikon Könyvesház gondozásában, (1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 35.) vagy megrendelhető a weblapjukon is.
A Mindszenty-per
1948. december 26-án Esztergomban, Karácsony másnapján, otthonában letartóztatta az ÁVH és magával hurcolta. A vád ellene: szervezkedés, hűtlenség, valutasíbolás az 1946.VII.t.c. alapján. Az ÁVH a bíborost az Andrássy út 60.-ban tartotta fogva és Péter Gábor, valamint Décsi Gyula ÁVH ezredes hallgatta ki. A tárgyalásra a Markó utcába 1949. február 2-án került sor. A bíróságot Olty Vilmos tanácselnök és Alapi Gyula államügyész képviselte. Védőügyvédként Kiczkó Kálmán, ÁVH besúgót rendelték ki. Ítéletek:
Mindszenty József, életfogytiglan
Baranyai Gyula Jusztin, 15 év
Zakar András, 6 év
Eszterházy Pál herceg, 15 év
Dr. Nagy Miklós 3 év
Dr. Ispánky Béla, életfogytiglan.
A hercegprímás az egyház ellenállását, tiltakozását mind a nyilas, mind a német, valamint a kommunista szovjet diktatúra ellen leírta a Memoir című könyvében. Ugyanitt részletesen foglalkozott a letartóztatásával, az ÁVH kihallgatásával, a népbírósági ítélettel és a börtönéveiről, tapasztalatairól egészen, míg a forradalmi alakulatok (Pallavicini őrnagy vezetésével, akit ezért Kádárék 1957-ben kivégeztek) ki nem szabadították. Letartóztatva és elítélve a Mindszenty-üggyel kapcsolatosa: Zakár András, a prímás főtitkára, Fábián János, Nagy Miklós az Actio Catholica főtitkára, Ispánki Béla esperes, Lóránd Ödön az A.C. titkára, aki a prímás megbízásából az egyházi iskolák elleni tiltakozást szervezte. Dr. Gróh József, esztergomi ügyvéd, a primacia ügyésze, Beresztóczy Miklós, aki előbb árulója lett az egyháznak és kiközösítették, Meszlényi József s. püspök, a pírmás helyettese, aki a börtönben halt meg. Mátrai Gyula és Gigler Károly kanonok Esztergomból. Továbbá Bóka Imre, a prímás pénztárosa, Tóth László főszerkesztő.19 Mindszenty hercegprímás letartóztatása és börtönbe vetése egy iszonyatos csapásként sújtotta egész Magyarország népét. Az embert ez a hír valósággal letaglózta és nem hitt a szemének, miket az újságban olvasott, nem hitt a fülének, amit a rádióban hallott a „Mindszenty ügyről”. A hatalom cinizmusa és pimaszsága elképesztő méreteket öltött. Az istentelen kommunizmus mindenképpen meg akarta mutatni oroszlánkörmeit. Megmutatta. Minden létező módon a hercegprímás urat mocskolták és gyalázták. A Mindszenty per idején főnököm, Haynal Imre igazgató professzor a II. sz. Belgyógyászati Klinikán is kapcsolatba került a szakszervezettel. Abban az időben köríveket bocsátottak ki, melyben azt bizonygatták, hogy nem csupán a hatalom, de az egész magyar nép elítéli Mindszenty árulását (!). Mindenkit kényszerítettek, hogy aláírja ezt az ívet, így én is aláírtam (nem nagy büszkeséggel gondolok rá vissza). Haynal Imrét is fölkereste egy központi szakszervezeti megbízott nő. Kérte, írja alá ezt az ívet, melyhez a dolgozók már mindannyian csatlakoztak. A professzor dühbe gurult, valami „szentőrület” vehetett rajta erőt, mert az akkori titkárságáról a szó szoros értelemben kidobta a szakszervezetist, aki lebukdácsolt a lépcsőn. Nem lett semmi baja, pedig megcsókolta a forró kályhát. Az Andrássy úton pedig megkezdődött a bíboros iszonyatos kálváriája. A kínzás, testi-lelki megtöretés, a mindennapos borzalmak, az őrzők és a vallatók szadizmusa. Elképesztő még felfogni is azt a megaláztatást és emberkínzást, amikor Magyarország bíboros hercegprímása lemeztelenítve, békaügetésben kényszerül fogadni a gumibot záporozó ütéseit…És a bíboros nem csupán megélte, de túl is élte az Andrássy út gyötrelmeit. Azután életfogytiglani börtönre ítélték 1949 februárjában. Öt évet ült börtönben, a hatodik évben a püspöki kar kérésére a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy egészségi állapotára való tekintettel a börtönt elhagyja. Ezt követően Felsőpetényben, egy kastélyban lakott házi őrizetben. A katolikus egyház főpásztora börtönben volt, a nyáj magára maradt. Két évre rá utódját, Grősz József kalocsai érseket érte hasonló sors. Börtönbe vetették Ordass Lajos püspököt, az evangélikus egyház vezetőjét, elnémították Ravasz Lászlót, a református egyház legtekintélyesebb püspökét. Papok, apácák, lelkészek ezrei sínylődtek börtönökben és internáló táborokban, miközben „békepapok” szentesítették a törvénytelenségeket.
Mindszenty bíboros hercegprímás szabadulása
Ismeretes ma már, hogy annak idején 1955 júliusában a püspöki kar kérésére a kormány engedélyezte a bíboros börtönbüntetésének megszakítását. Ezért egy Rétság melletti kastélyban, Felsőpetényben lakott házi őrizetben. Az 1956-os forradalom napjaiban azonban tartózkodási helye gyakorlatilag valamennyiünk számára ismeretlen volt, és csak találgatni lehetett, hol tartják fogva és milyen az egészségi állapota. A forradalom első időszakában máshová, „biztos” helyre akarták szállítani, de a kardinális ennek az intézkedésnek ellenállt és sikerült akaratát érvényesítenie. Kedden, október 30-án a rétsági páncélos laktanyában is megalakult a forradalmi katonatanács, amely azonnal elhatározta, hogy kiszabadítja a hercegprímást a fogságból. A kastély ellen vonultak és megtámadták az ÁVH-s őrséget, amely rövid ellenállás után megfutamodott. A bíboros hercegprímás szabad volt! Az éjszakát a laktanyában töltötte, ahol nagy tisztelettel fogadták a néphadsereg katonái. Mindeközben Budapesten is egyre nagyobb visszhangot kapott a jelszó: „Szabadságot Mindszentynek!” A falakon röpcédulák jelentek meg, tüntetések hangoztatták a nevét, diákok, munkások, katonák, a forradalom népe indult el a hercegprímás fogságának helye felé, hogy kiszabadítsák. Erre azonban már nem került sor, csak kíséretet nyújthattak a diadalmenetben. Mert az volt. Diadalmenet, páncélosok fedezete alatt, az utak mentén felsorakozó vidéki nép sorfala között, szűnni nem akaró éljenzés közepette, virágok esőjében. A bíboros hercegprímás kocsijából áldást osztott és meghatottan fogadta Vác és a környező falvak ünneplését. Budán, az Úri utcai prímási palota előtt hatalmas tömeg sereglett össze. Amint feltűntek a harckocsik és Mindszenty kardinális gépkocsija, felhangzott a magyar, majd a pápai himnusz. A hercegprímás a palota erkélyéről köszönő szavakat intézett az egybegyűltekhez, majd megáldotta őket. Ennyi a történet, melyet a forradalomban a csupán egyetlen egyszer megjelenő „A Szív” újság, A Jézus Szíve Szövetség hetilapja írt meg. Ebben a lapban olvasható az a három név is, akik kiszabadították a hercegprímást: Pallavicini (Pálinkás) Antal őrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok, a rétsági páncélos ezred katonái. A Magyar Nemzet című napilap 1956. november 2-án, pénteken megjelenő számában, címoldalon közli, hogy a kormány kinyilatkoztatta Magyarország semlegességét és követelte a szovjet csapatok kivonását. Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter, november 1-jén magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi nagykövetét és követelte a Magyarországra érkező szovjet katonai alakulatoknak haladéktalan, azonnali visszavonását. A Magyar Nemzet címoldalán közli Mindszenty bíboros hercegprímás és Nagy Imre üzenetét a nemzethez. Amint a lap rövid vezércikke hangsúlyozza, hogy a haza veszélyben van és ezek az üzenetek rendkívül súlyos órákban szólnak a nemzethez. A nemzeti lét vagy nemlét kérdése forog kockán, amikor csakis és kizárólag az egység és a fegyelem biztosíthatja létünket. Ha harcra kényszerítenek bennünket, harcolni fogunk. De Magyarország nem ellensége a Szovjetuniónak és a szovjet népnek. Forradalmunk pedig csak azért nyert szovjetellenes színezetet, mert a Gerő- Hegedűs hazaáruló klikk provokatív szándékkal, a nemzetközi helyzet megrontása és a Szovjetunió tekintélyének aláaknázása céljából behívta a szovjet csapatokat. Ezzel rendkívüli módon elmérgesedett Magyarország és a Szovjetunió viszonya. A béke vagy háború ügye most a szovjet kormány kezében van! Ugyancsak a Magyar Nemzet közli Mindszenty hercegprímás rádiószózatát az országhoz és a világhoz a lap 1956. november 4-i számában. Mindszenty József bíboros hercegprímás szombaton este, a Szabad Kossuth Rádión keresztül a következő szózatot intézte az egész világhoz és a magyar nemzethez:
Mindszenty bíboros hercegprímás rádiószózata az országhoz és a világhoz (1956. november 3.)
„Igen gyakori mostanában annak hangsúlyozása – mondotta, hogy a nyilatkozó, a múlttal szakítva, őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom. Nem kell szakítanom a múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt. Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem, vagyis kertelés nélkül azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, mikor közvetlenül és személyesen, tehát nem magnetofon, hangfelvétel útján szólok az egész világhoz, és a magyar nemzethez. Rendkívül súlyos helyzetünkből külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik. De sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalóimnak meg legyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára. A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelőtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádió világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom. Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld úgyszólván osztatlanul mellénk áll és segít. Számunkra ez ugyanis sokkal nagyobb erő, mint amennyi nekünk magunknak van; mi kis nemzet vagyunk, kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk, legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, és mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresnünk. Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi. Mind meg vagyunk illetődve emiatt. Egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A Gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy Himnuszunk zengi: „Isten áldd meg a magyart”… „nyújts feléje védő kart.” Himnuszunk így folytatódik: „Ha küzd ellenséggel.” De mi még rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincs ellenségünk. Azért, mert mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökerezik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni a fejlődés jegyeit. Korunknak azonban ebből a szempontból általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem éppen az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon, a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előre viszi. Más természetű okoknál fogva, fi zikai életfeltételeik szerint is mind jobban egymásra utaltak a népek. Mi, magyarok az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel. Sőt még távolabbi tájakra is emelve szemünket, mi a kis nemzet barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal, és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta. Egész helyzetünket azonban most az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül levő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk. Mi az orosz birodalomnak nem adtunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot. Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik. Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínség fenyeget. A szabadságharcot egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni, saját öszszességünk, nemzetünk érdekében. Ez a nemzet életének folytatásához szükséges haladéktalanul. Amikor ezt megtesszük, nem tévesztjük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett és számunkra céltalan háború után erőszakkal épült ki az itteni rendszer, melynek örökösei most a megtagadás, megvető undor és elitélés izzó bélyegeit sütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyosságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fi atal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetetek ebből a tisztemből minden magyart, hogy a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjon helyt pártviszályoknak és széthúzásnak: ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás is ma másodrendű ügy. A nemzet élete és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, mégpedig független és pártatlan bíróságok útján kell bekövetkezniük. Magánbosszúkat el kell kerülnünk, s ki kell küszöbölnünk. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásokért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért egyaránt. A leleplező vallomásokhoz nem fűzök most egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételét és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lesz a feladatom. Ám hangsúlyoznom kell a tennivalók tárgyi foglalatát is, mert jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmányokat fejlesztünk, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján állunk, kizárólag kultúr-nacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nép. Mint a magyar római katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy – mint azt a püspöki kar 1945-ben, közös körlevelében kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodnunk kell. Ugyanilyen minőségemben továbbá röviden megemlítem az ország hat és félmillió katolikus hívőjének tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból, és az egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik. A nemzethez intézett mostani szózatom más részletre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam, világos és elég. De végezetül egy kérdés feltevése mégsem hagyható el: mit gondolnak a bukott rendszer örökösei, ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elöl menekülni kényszerültek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, – köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk. Ettől a pillanattól kezdve fi gyeljük, hogy az ígéretek és cselekedetek fedik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik fi gyelünk, és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben” Másnap, november 4-e hajnalán Mindszenty is megjelent a Parlamentben és Tildyvel beszélt (Méray könyv, 324. oldala). A budai palotában nem érezte magát biztonságban, és Tildy azt mondta neki: „Kérem, ami védelem itt van, az az Ön rendelkezésére is áll.” Egy kis szünet után Mindszenty újra megszólalt: „Tulajdonképpen információért is jöttem, de úgy látom itt már semmi jót nem mondhatnak. Ezért elmegyek.” És elment az amerikai követségre, ahol védelmet kapott. Gyakorlatilag védőőrizetben volt 1971-ig, amikor a magyar kormány megengedte külföldre való távozását szeptember 28-án. 1975-ben halt meg Bécsben. Két év múlva a pápa Rómában fogadta Kádár Jánost, vajon miről társaloghattak? – teszi fel a kérdést Nemeskürty István (Magyar századok című könyve, 498. oldal)