Close

Ünnep

Tegnap végérvényesen megérkezett a tavasz a Kárpát-medencébe, és a nemzeti ünnep alkalmából igazi rendezvénydömping várta az embereket.
A fővárosban például kellemes napsütésben lehetett tüntetni a Millánál, szabadon nácizni az antifasisztáknál, ellenzéki megmondóembereket hallgatni több pártrendezvényen, parlamentet látogatni civilben, várból lesétálni, a békemeneten és központi kormányünnepségen részt venni a Kossuth téren. 

Ki-ki válogathatott kedvére, és volt is tömeg rendesen az utcákon, csak arra kellett odafigyelni a táblát is cipelőknek, nehogy elnézzék a címet, és rossz rendezvényre érkezzenek.
Én megfogadtam a baloldali francia értelmiségiek tanácsát, és a Millánál kezdtem a napot. A felhívás egyébként a Libérationban jelent meg, és a Mindenki Budapestre március 15-én címet viselte. A kezdeményezés nekem leginkább azokat a hasznos idiótáknak nevezett nyugat-európai értelmiségieket juttatta eszembe, akik annak idején a Szovjetunió nagyszerűségéről zengtek ódákat egy moszkvai vajaskenyér-túra után. Most más szélirány van, nem a kommunizmus nagyszerűségét kell dicsérni, hanem a jobboldali diktatúráról rettegni főállásban, de a kórus és a módszerek ugyanazok.
Szóval a Millánál kezdtem, három előtt három perccel még sanzonokat hallgattunk az Erzsébet híd elejére épített színpad előtt, és akár táncolhattunk is volna, annyira szellősen álltak az emberek – úgy látszik, errefele kevesen olvassák a párizsi napilapot. Amikor elkezdődött a program, akkor is nyugodtan el tudtam sétálni a tömeg között a Ferenciekig, és ahogy távolodtam a szónoktól, egyre kevesebb emberen volt kokárda. Kaptam ingyen Népszavát (közben gyorsan beiktatták Pityinger Lászlót alternatív celebnek vagy minek), aztán láttam kopaszokat igazoltató rendőröket is (ahhoz képest, hogy diktatúra van, nem a kormány ellen tüntetőket, hanem az őket megzavarni akarókat igazoltatják, jegyezném meg halkan a francia értelmiségnek), szóval minden ment a maga útján.
A tavaszi napsütést élvezve átbandukoltam a Kossuth térre, de ott nem lehetett átvágni a tömegen: nagyságrenddel többen voltak, mint a hídnál. Ide személyesen is eljöttek lengyelek, hogy a szolidaritásukat kifejezzék a magyarokkal és Orbán Viktorral, nem közleményben buzdítottak a részvételre. Majd a történelem dönti el, hogy nekik volt-e igazuk, vagy a francia értelmiségnek.
Nem leszünk gyarmat, mondta a miniszterelnök, a tömeg tapsolt, magyar és lengyel zászlóerdő lobogott a tavaszi szélben. A Jobbiknál megtudtam, hogy mégiscsak gyarmat vagyunk, sőt rabszolgák is, az antifasisztáknál pedig partizándalokkal hangolták a tagságot a jövendő nagy tettekre, aztán az összes rendezvény résztvevője békésen hazament. Pontosabban majdnem: a hatvannégy vármegyések balhéztak kicsit a Bankcenternél, hogy ők is bekerüljenek a tévéhíradókba. A Szabadság téri irodaközpontba nem végtörleszteni mentek, hanem az IMF magyarországi irodáját akarták meglátogatni, de a rendőrség erősebbnek bizonyult a hívatlan vendégeknél.
Ez volt a nemzeti ünnep az idén. Melegedik az idő, fakadnak a rügyek, jön még három munkaszüneti nap, most már csak az kell, hogy kikerüljünk az adósságcsapdából, legyen elegendő munkahely, jólét és boldogság.
Ha sikerül, ez is felér egy forradalommal.
Lukács Csaba

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top