Tabi Norbert: Gesztenyepüré
Recenzió Szerencsés Károly Ahogy rendeltetett című művéből
Évek óta nem ettem gesztenyepürét, most azonban a könyv olvasása közben mégis valahogy újra megtörtént velem ez a „kultúrgasztronómiai” élmény. Érdekes összefonódás, gondoltam, számomra közel sem annyira jelentéktelen, mint ahogy az valószínűleg elsőre látszik a külső szemlélő számára. Eszembe jutott ugyanis egy régi történet, amit Édesanyám mesélt el nekem: A ’60-as évek Csepelén, a Csillagtelepen gyakran összejártak a házbeli gyerekek, általában nagyszüleim lakása volt a gyülekezőhely (ott volt „a ház tv-je”). Nagymamám ilyenkor rendszerint valamilyen csemegével kínálta a gyerekeket, egy alkalommal, gesztenyepürével. Amit annak rendje és módja szerint fejtett babból készített el. Szocialista hiánygazdaság ide vagy oda, ez a mindössze egyetlenegyszer elmesélt történet mégis mély hatással volt rám. A gyerekek falatoztak, jóízűen, csodálatos érzésekkel ették a világ legjobb csemegéjét, a kádári jólét illúzióinak legszebbikét, a gesztenyepürét. Ahogy azt kellett, ahogy az számukra rendeltetett?
Szerencsés Károly alkotása számomra azt mutatja meg, hogy miből készül az a bizonyos gesztenyepüré. „A legvidámabb barakk” hús-vér emberei vajon boldogok voltak, vagy csak valahogy elboldogultak a keleti blokk-szerte csodált gulyáskommunizmusban? Vajon mit láthat, és mit érthet meg a magyar „fridzsiderszocializmus” rejtelmeiből egy az Egyesült Államokból érkező ember, aki ráadásul magyar gyökerekkel rendelkezik? Lehet-e itt élni, lehet-e itt szerelmesnek lenni, lehet-e itt meghalni? Lehet-e egy képzeletbeli rúd alá kényszerített nemzetnek lassan már a földön csúszva, kígyó módjára közlekedni? Vagy ki lehet-e végre már egyenesedni, esetleg ki kell végre egyenesedni? Egy ide érkező „amerikainak” be kell-e bújni a rúd alá? Tehát újra megkérdezem: Jó-e nekünk a babból készült gesztenyepüré, egyáltalán akarjuk-e tudni, miből is készült valójában, amit annyira szerettünk – (és szeretünk még ma is?). Tényleg jó nekünk ez a szerényen, ámde szépen kipolírozott Magyarország, vagy meg akarjuk érteni mi és miért zajlott (zajlik?) a háttérben?
Ez a könyv segít tisztábban látni a Kádár-rendszer szövevényekkel teli, skizofrén világában, segít eligazodni abban, hogy miről is szólt ez a bő 35 év. Na, meg úgy általában, nem más ez a kis könyvecske, mint a „nagy magyar történet”. Mert igen, „már megint Trianon”, sőt már megint Mohács. Jó lenne végre szembenézni a múltunkkal, jó lenne, ha minden magyar ember legalább egyszer a kezébe venné ezt a könyvet. Nem kérek senkit arra, hogy olvassa el, csak annyit kérek, lapozzon bele. Biztos vagyok benne, hogy már ennyiből sok minden kiderül majd az olvasó számára. Többek között, hogy Kádár János is csak ember volt, hogy az önpusztítás talán a legsúlyosabb magyar népbetegség, továbbá hogy Radics Béla személyében nekünk is volt Jimmi Hendrixünk, és hogy ebben az országban talán mégsem „csak megdögleni lehet”. Bizton állíthatom, a Kedves Olvasó ezek után úgysem tudja majd letenni ezt a kultúrgasztronómiai csemegét.
Széchenyi óta tudjuk, hogy „magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”. Ebből az alkotásból pedig az is kiderülhet majd, hogy egy gyökértelenné vált magyar hazatalálása esetében is hasonló konklúzióra lehet jutni.
Mivel választás az mindig van, így hát én azt javaslom, nézzük meg, miből készült az a bizonyos gesztenyepüré. Mert ugye soha nem volt és soha nem is lesz muszáj mindent megenni.
Szerencsés Károly: Ahogy rendeltetett. Vadló Kiadó, 2007. 310 p. ISBN 978 963 06 1850 2