Berlin után Párizst is meghódította Márton Dávid. A Magyarországon szinte ismeretlen 36 éves rendező legújabb előadását pénteken mutatják be a francia fővárosban: a Le Clavecin bien tempéré – Wohltemperiertes Klavier (A jól hangolt zongora) című színházi darab Johann Sebastian Bach azonos című műve és Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regénye alapján készült a Párizs melletti MC 93 Bobigny kulturális központ és a berlini Schaubühne együttműködésében. A produkció a párizsi bemutatót követően februárban a német fővárosban is látható lesz.
Márton Dávid néhány év alatt az európai színházak egyik legkeresettebb rendezőjévé vált. Sajátos színpadi formájában a színházat a zene felől közelíti meg, előadásai ugyanakkor nem hasonlítanak a hagyományos zenés színházi produkciókra. Projektjei – ahogy maga nevezi rendezéseit – irodalmi vagy zenei művek színpadi adaptációi, de azokban a zene nem egyszerűen kiegészítőként, hangulatkeltésként vagy valamilyen művészi alternatívaként jelenik meg, hanem az elmesélt történetet és magát a világot is a zenén keresztül élik meg a szereplők.
Előadásai, a mestereinek tekintett világhírű német rendezők, Frank Castorf és Christoph Marthaler produkcióihoz hasonlóan jó értelemben véve populárisak: a közönség rácsodálkozik és nagyokat nevet a formabontó megoldásokon, amelyekben klasszikus zene, próza, dzsessz és zenei improvizáció keveredik. Márton rendezéseiben a zene, a szöveg és a színpadkép végiggondolt összhangjából egy teljesen eredeti és egységes színházi koncepció jön létre, amelyet alapvetően a színészek muzikalitására és a zenészek színpadi jelenlétére épít. A zenészek hangszereikkel együtt játszanak, énekelnek és közlekednek a drámai színészek között a színpadon, próza és zene elválaszthatatlan közeggé válik.
Mártont – annak ellenére, hogy világszínvonalú zenészekkel dolgozik együtt – nem a zenei hangzás technikai színvonala érdekli, hanem elsősorban a felhasznált irodalmi alapanyagnak és magának a nyelvnek a zeneiségét helyezi előtérbe. Színházának lényege a világban rejlő alapvető muzikalitás, illetve az emberi érzéseknek és gondolatoknak a zenei hangzások révén való kifejezése.
A hagyományos kőszínházak létezésformája távol áll tőle
Zenei érdeklődése Magyarországon alakult ki, a színház viszont Németországban „fertőzte meg”.
Budapesten zongoraművésznek készült. A Zeneakadémia növendékeként 1996-ban – féléves ösztöndíjjal – húsz évesen érkezett Berlinbe, a Hanns Eisler Zeneművészeti Főiskolára. Úgy döntött, hogy ott fejezi be zenei tanulmányait, miután több koncertlehetőség adódott a német fővárosban, mint Budapesten.
– A Zeneakadémián évente kétszer benyomtak minket a kisterembe, hogy ott játsszunk, míg Berlinben sok helyen zenélhettünk nyilvánosan – mesélte a rendező az MTI-Pressnek.
Zenészként kezdett berlini színházakban dolgozni, egyebek mellett a legendás Volksbühnében is, amelyről eleinte azt gondolta, hogy az az igazi Színház. Elsőként nem is annyira az ott dolgozó rendezők stílusa, hanem a gondolkodásmód, a színpadi anyaghoz kapcsolódó „szabadságfok”, a színészek önmagukhoz, egymáshoz és a világhoz való viszonya ragadta meg. Később megrökönyödve tapasztalta más német színházakban, hogy ez a fajta szabadság csak a Volksbühnére jellemző. – A hagyományos kőszínházak létezésformája és feladatai elég távol állnak tőlem, Németországban és máshol is – hangsúlyozta.
Sokat dolgozott a Sophiensaeleban is, amely a budapesti Trafóra emlékeztető befogadóhely, később pedig számos rangos németországi játszóhelyre hívták rendezni. Állandó csapata nincsen, többnyelvű előadásaiban azonban gyakran dolgozik ugyanazokkal a színészekkel és zenészekkel.
Még nem mert eleget tenni a magyarországi felkéréseknek
Magyarországról is kapott felkérést, egyebek mellett az Örkény Színháztól és a Bárka Színháztól, de egyelőre egyiknek sem mert eleget tenni. Még túl nagy feladatnak érezné hazai közönségnek magyar előadást rendezni.
– Teljesen más a színház Magyarországon, mint Berlinben, sokkal színházasabb, a kulisszák világa pedig soha nem vonzott – fogalmazott.
Diákkorában a budapesti Katona József Színház rendszeres látogatója volt. Saját színházfelfogásához azonban az egykori Krétakör Színház előadásainak „hamisítatlan és eredeti közvetlenségét, zeneiségét és humorát” érzi közel, amely szerinte „teljesen kilógott” a magyar színházjátszásból. – Talán még Bodó Viktor munkái azok, amelyek új irányba mutatnak – vélekedett.
Párizsban 2011 februárjában vendégszerepelt először a Harmonia Caelestis című produkciójával, amelyet Esterházy Péter azonos című regénye alapján eredetileg a bécsi Burgtheaterben állított színpadra. Az a nemzetközi fesztivál hívta meg Franciaországba, amely elsőként karolta fel és indította el a világsiker felé a Krétakör Színházat is egy évtizeddel ezelőtt.
Az előadás hatalmas közönségsikert aratott, és óriási visszhangot váltott ki a francia sajtóban. Márciusban a Volksbühnében színpadra vitt Wozzeck című rendezésével tért vissza Bobigny-be, szeptemberben pedig Mozart Don Giovannija alapján készült projektjét ünnepelte ugyanott a francia közönség.
A kulturális központot irányító Patrick Sommier-nek köszönhető az is, hogy a Le Standard idéal (Az ideális norma) elnevezésű rangos színházi seregszemlén – ahol korábban Schilling Árpád társulata törzsvendégnek számított – tartják pénteken Márton Dávid legújabb előadásának ősbemutatóját.
Semmit sem taszít el magától
A berlini Schaubühnével való együttműködés is a párizsi igazgató ötlete volt.
– Patrick különleges ember, van benne egy olyan jellegű atyai hűség, hogy nem egyszerűen jót akar tenni, hanem arra is lehetőséget teremt, hogy az általa felkarolt munka, illetve csapat művészileg is fejlődni tudjon – mutatott rá a fiatal rendező. – A legtöbb színházi intendáns nagyon személytelenül viszonyul az alkotókhoz, Patrick mindennek az ellentéte.
A kortárs német színház mostanában nagy elismerésnek örvend Franciaországban. A párizsi Odéon Színház a magyar művész bemutatójával egy időben mutatja be egyik mestere, Frank Castorf rendezésben A kaméliás hölgyet.
– Mintha Párizsban az emberek ki lennének éhezve arra, ami más – véli a rendező.
Azt viszont más kérdésnek tartja, hogy a francia színházak „saját erőből” miért nem hoznak létre nagyobb szabadságfokú előadásokat. A francia közönség szerinte nagyon érdeklődő, szemben a művészileg már „telítettebb” berlini nézőkkel. Ettől függetlenül a német közönség is „nagyon nyitott”, semmit nem taszít el magától, csak már nehezebb meglepni, mert a világ minden tájáról mindenféle előadást láthat.
Forrás: MTI