„Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak”, emlegetik a Kodály Zoltántól származtatott mondatot ma is. De a folklór még tartja magát, próbál úrrá lenni az új kor hullámverésén. A zene rendeltetése, a dallamok vetélkedése örökségünk része útlevél nélkül is. A megújuló hagyomány színvonalas dzsemborikkal idézi meg a műveltség legimpozánsabb részét. A Folkmásfélnapot hetedik alkalommal rendezte meg a Hétmérföldes Kulturális Egyesület Debrecenben a Hajdú Táncegyüttes védjegyeként.
Az egyesület rendezvényein már hagyománnyá vált az alig kétnapos koncert-arzenál, nem csekély vállalásként a mindent elborító dömping élén. Meglehet, az értéktelen slágerek világában egy városlakónak mindez atavisztikus élmény. A régi „csárdahangulat” helyett, ezúttal nemcsak a virtus irányadójaként ismerhetjük meg a népzenét. Köszönhető a régi és új gyűjtőknek, nem remélt eredményeiknek a dallamkincs megújítása terén.
Nem vitás, a levetett viseletekkel sokan semmilyen közösséget nem éreznek: tákolt életünkben erősebb divat a kulturális színeződés. A közösség másoktól elszigetelődése helyett a táncélet „engedménye” ma a mozgásszabadság és a zenei kötetlenség. A névtelen „táncköltők” örökzöldjeit görgetik tovább a kortárs zenei átiratok is. Jobbára a zenész szerencséje, hogy a kötött táncrend ellenében szabadon engedi korlátos függetlenségét. Tehetségük látványos a turnéhangulatban, legyen bár cifrázás, díszítés vagy az ütemek felbontása az extrém végletekig. Kevesen tudják, hogy egyes kutatók mára százötven mozgáscsoportot, kis táncot különböztetnek meg nálunk: a zene is lüktetését vesztené az élő hagyományok nélkül. A Bartók és Kodály munkáját örökítők a zene hangsúlyos és hangsúlytalan kótái közt rajzolják újra a folklór keretét. Határsértés nélkül, hiszen a magyar táncdialektus begyűrűzik a bukovinai székelyvilágba, eljut Moldváig, az archaikus, letűnt világ Trianon előtti szegletéig.
„Ha én keresztet vetnék, ezt mondanám: a természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében.” – replikázta Bartók saját önértelmezését. A levetett ősi ruhaformák és a tudomány közti szakadék toposzait talán elnézik azok is, akiket ma erős frusztrációval ostoroz egy egész magyar közösség. Régen sem volt divat a regnáló politikával szembe menni, a közhelyes felhangok ellen mégis a zene a legjobb gyógyír. Úgy tartják, a magyar eddig sem szorult mesterre a tánctanulásban, pedig a koncertek vállalt missziója a kötetlen kíséret, az „adatközlés”. De a gyűjtéseket követő tudományos feldolgozómunka módszertani, történeti hátterével e cikk nem is kíván foglalkozni. Annál inkább elfelejtjük egy időre közhelyeinket a viszály lélektanáról és a „magyar néplélekről”. Nem meglepő, bár kissé századelős volt a szomorkás hangulat, ami e koncerteknek is adott némi sajátos felütést.
A báli szezon reneszánsza mondhatni ide is elért: a régi táncmesterek hatását idéző rezgő, polka, valcer etapokra emlékeztetett a Tárkány Művek idei koncertjén. S bár nem elsőként, de nyitott egy új áthallás felé: a népzenészek mellett Bartók és a dzsesszmuzsika is szerepelt a palettán – mégsem ez volt, amivel a közönséget lenyűgözték. Meglehet, a sanzonokat harmonizálták az ismert népdalokra és a balkáni dallamok emelték a fesztiválhangulat fényét, a gardon, a cimbalom és a klarinét vitte el a showt a játék kedvéért. Paár Julinanna énekhangja tényleg egyedi, huszonévesként is az érettebb nők édesbús világát tudta überelni. Meglehet, a korcsosok és cigánycsárdások világa ugyanazt a nótát hívta be, mint amikből szemezget Koós János és McHawer egy feledhető non-stop mulatós party cédén. Mentsége, hogy a „Nyisd ki babám az ajtót” és a sárpatakiból, marosszékiből ismert dalok, cigánycsárdások zenei arzenálja egy kivételes örökséget újít meg kortárs produkcióként. A zenekar erénye lett a zenei képzettség: a zenekarvezető Tárkány-Kovács Bálint szövegíróként, zeneszerzőként Balogh Kálmán tanítványa a Zeneakadémián cimbalom tanszakosként.
Kunos Tamás neve leginkább a Csík zenekarból lehet ismerős, fellépésén ezúttal barátaival játszott együtt, majd képviselte a másnapi táncház palatkai, kalotaszegi kíséretét. A Csík zenekar alapító tagja azóta kiteljesedett a zenei életben is: brácsázni még a sztárzenekar előtt, 1986-ban kezdett egyéni indíttatásként. Jóval azelőtt, hogy trendi lett kortárs népzenét hallgatni, játszani. Láthatóan jól boldogult a kecskemétiek nélkül is, akik közel húsz éve bitorolják az ország legkedveltebb zenekara címet a fesztiválok sztárvendégeként. Pedig a világzene őket is elérte, éppen e kategóriában díjazták a „Senki nem ért semmit” című, Kispál és a borz számokat feldolgozó, azóta aranylemezzé vált albumot és a parafrázisokat kedvelő (köz)szereplést.
Mégis a kor kötelez: a Dűvő együttes egy nappal megelőzte őket bemutatkozásban a Folkmásfélnap vendégeként: Hrúz Dénes együttes vezető nemcsak prímásként, de a nyitókoncert nevében is köszöntötte közönségét. Az 1975 óta zenélők eredetileg a Nógrád Táncegyüttes kísérőzenekaraként álltak össze játszani, az elmúlt harminc évben megfordultak náluk többen is a szakmából besegíteni. Ők arról híresek, hogy elsősorban a palóc vidék zenei anyagát gyűjtik, de megfordultak több erdélyi településen, szeretik a szászcsávási és az erdőszombattelki zenét. Közülük is sokan tanultak klasszikus zenét vagy végeztek népzenetanárként, gyakran halljuk-látjuk őket hivatásos táncegyüttesek kísérőjeként, turnék, gyűjtések, táborok gazdájaként. Többek közt ők is játszottak az első nap fénypontja, a Tizenkét banda lemezanyagának előadóiként, a lemezbemutatón Herczku Ágnes emelte énekhangjával az alkalmat különlegessé. Rőmer Ottó, a Morotva és Szeredás együttesek képviseletében, Papp István „Gázsa” a pesti táncházmozgalom nagy öregjeként vált ismertté. A Hrúz testvérek és a többi bandatag az amúgy is meghívott Dűvőt képviselték, de eljött a „mester” Balogh Kálmán is cimbalmozni. A Méta együttesből Németh Ferenc férfiénekben, vokálban tudott sokat adni. Igaz, a zenészek kvalitásai, igényessége nem most debütált a közönség előtt: több évtizedes múlt, számos album után hoztak új formációt a közös lemez kedvéért.
A záróest fénypontja kétségtelenül a Romengo együttes, akik messze túlszárnyalták a várakozást a bulizenék kedvelőinél: egykori francia menedzserük miatt inkább külföldön voltak ismertek eddig. A Romengo tagjai mára az egész országot képviselik az ENSZ támogatásával készülő filmben, ami abból az apropóból készült, hogy a Föld népessége mára elérte a hétmilliárdot is. Háborúk, járványok, együttélés és arra képtelenség – ez a kedvelt téma náluk ma is. Nem csoda, ha nevük jelentése „a cigányoké”. Zenéjük valóban csak az övék – mint mondják, ezt legalább nem veheti el tőlük senki –, alapja jórészt a nagyecsedi cigányzene, merítve a pesti prímáséletből, egészen a világzeneként elismert improvizációkig. Énekesnőjük, Lakatos Mónika valóban kulcsfigura, piafos karakterét, törékenységét elnyomja a tíz-húsz éve növesztett hajzuhatag is. A tradicionális roma nők szerepe, vállalásai megnyilatkoztak a férfizenészek közti tartásban, egy csipetnyi szigorban informális főnökként. A banda műsorát nálam mégis a hiteles „stróman”, Lakatos Gusztáv kedélyes kannás és szájbőgős jegyzi, aki a számok közt felugrálva táncoltat és táncol a koncerteken maga is. Balogh Tibor ütőhangszereken, Lukács Csaba bőgőn, Kovács Mihály prímásként játszik az egyre népszerűbb banda élén. Gryllus Dániel, a Romengo kiadójaként Dresch Mihályt is meghívta a lemezfelvételre közreműködőként. Alkalmi vendégből elfogadott zenésztárssá válik a fellépéseken Szokolay „Dongó” Balázs is: ezúttal furulyán játszott, de ő fémjelzi azt a műhelyet, ami az alkalmazott zeneírásban, tánc- és bábzenékben látszik kibontakozni. A dudán, tárogatón és szopránszaxofonon is játszó zenész a régmúlt zenei kultúráját csempészte be ismét. Népzenészként 1990 óta szereplője a koncertvilágnak itthon, de muzsikált már a glasgowi akadémia népzene tanszékén. Nem vitás, ha kacskaringós út is a népzenészé, a tanulást nem könnyű lerövidíteni. A koncertsorral mi is penzumot kaptunk, hogy a hagyomány jó dolog, akár él és virul, akár lázítanak a trendek ellenük. A jó szokást, miként a kultúrát, sem illik az ablakon kihajítani. Nem úgy, mint a rossz klisét, amiről úgy tartják: ki kell kísérni a lépcsőházba, s onnan fokonként lecsalogatni.