Zsúfolásig megtelt kedden a budapesti Marczibányi Téri Művelődési Központ terme, ahol Szerencsés Károly történész, író beszélt legújabb, ezúttal irodalmi alkotásáról, Véna (Vér, Irodalom, Történelem) című könyvéről. A szerző a bemutatón egy órát adott magának, hogy meséljen művéről. A szerző amellett, hogy történész, egyetemi tanár – az ELTE docense –, rutinos előadó, igazi mesélő típus, és mint a Véna is bizonyítja, írói vér is csörgedezik ereiben.
Naplószerűen idézi fel emlékeit, és történelmi, irodalmi alakok bőrébe bújik. Mesél félelmeiről, a 17 éve tartó küzdelemről a halálos kórral, a heti háromszor négyórás dialízisről. Saját történelméből villant fel képeket, például amikor 1968-at – nyolcéves kisdiákként – Prágában töltötte. Szeptemberben cseh osztálytársai nem fogadták kitörő örömmel a magyar fiút, mivel magyar tankok is voltak az augusztusban bevonuló szovjet páncélosok között. A gyerekek nekilökték a radiátornak, amitől betört a feje; azóta emlegeti, hogy bizony nem volt vértelen a prágai tavaszt elfojtó szovjet bevonulás, hiszen ő is áldozata az eseményeknek.
A hetvenes években tért vissza Budapestre, a pezsgő életű, félmillió fiatal lakta fővárosba. A Budai Ifjúsági Parkban találta meg otthonát. A közönség üvöltötte a P. Mobil szövegét: „Kezdj új életet! Kettő nem lehet!” – ő mégis úgy érezte, hogy két élete van: egy itt, a burkon belül, és egy azon kívül.
A korszak jellegzetes alakjai, például Radics Béla énekes-gitáros mellett a múlt nagy személyiségeivel is jó kapcsolatot ápolt már akkoriban is a szerző. „Szívesen ücsörgök Alexandrosz, Csontváry társaságában, és gyakori beszélgetőtársaim Ady és Petőfi is.” Aki meglepődött ezen a mondaton, az est folyamán megérthette, mit is jelent ez a baráti kapcsolat: az író egy pillanat alatt képes belépni kedvelt alakjai világába, látja, hallja őket, s még talán azokat a gondolataikat is, amelyeket soha nem mondtak ki.
„Honnan veszi az energiát a betegséggel való küzdéshez?” – kérdezik az előadás után a közönségből. Az író válasza: „A magyar irodalomba érdemes kapaszkodni mindig, amikor bizonytalanság van”. Majd hozzáteszi, nem annyira a gazdaság krízisei, inkább Ady sorai izgatják: „Kibe olvadok elmúlóban, / Kitől kérdem meg egy napon, / Vajon kínomban kedve telt-e?”
A vendégek még hosszasan faggatták a szerzőt betegsége tapasztalatáról. Ahogy a könyvben is írja: „Amikor a vastag tűt a vénámba szúrják, s útra kel belőlem a vér, fut a vörös folyón Ady és Kosztolányi, Széchenyi és Kossuth, lelkem is beleolvad a sűrű folyadékba, s fut az is, száll, robog, Baksa Soós és Radics Béla velem repül, s csak így érzem, hogy van értelme a szenvedésnek. Csak így tudom minden másnap odanyújtani a karom.”
A magyar szabadság artériája
Előrebocsátott szavai alapján az a benyomásom, hogy ez egy rendkívül depresszív hangulatú könyv. Tévedek, ha azt érzékelem, hogy igen borúlátóan ítéli meg személyes helyzetét és egyben a magyarság állapotát, jövőjét?
– Borúlátó csak a saját személyes helyzetemet illetően vagyok. Tudja, aki hetente háromszor öt órát tölt mozdulatlanul, miközben vesedialízist végeznek rajta, szorongó szívvel gondol a jövőre. A könyv egy része napló, a betegséggel való küzdelemről szól. Egy olyan ember küzdelméről, akinek még rengeteg dolga lenne ezen a világon, tele van tervekkel, de közben arról kap híreket, hogy rosszabbodott az állapota. Ez a könyv egy hangfoszlány, talán az utolsó jelzés felőlem. Saját magammal kapcsolatban valóban borúlátó vagyok, nemzetemet illetően viszont éppen ellenkezőleg! Meggyőződésem, hogy nem fog beteljesedni Herder 18. századi jóslata, miszerint a germán–szláv és román népek közé ékelődött magyarság feloldódva semmisül meg.
– Ehhez képest azt írja: „egyszer elfogy a levegő, hiába kapkodok utána zilált lélegzettel. Pedig ott van körülöttem mindenhol, elfér benne az összes madár, minden város és hegység, elfér benne a világ, én nem férek már el benne. Ilyen helyzetbe kerültem, s került körülöttem a magyarság is.” Ön fuldokló magyarságról ír!
– Meg azt is írom, hogy amink van: vér, irodalom és történelem. Ebből kell felépíteni az akaratot, ebből kell lerombolni a szorongást: ezek segítenek egymáshoz simulni minket, s feledni a rémképeket. Nincs még egy olyan különleges nemzet Európában, mint a magyar, amelynek legnagyobb muníciója az, amit a kötet alcímének is adtam: vér, irodalom, történelem. Churchill után szabadon, én sem ígérhetek mást, mint vért, irodalmat, történelmet. Ezek azonban páratlanul erős kötelékek köztünk. Ezt összefoglalva kultúrának nevezném. Különlegességünk egyszerre jelent elszigeteltséget és védelmet szellemi téren. Amikor a vastag tűt a vénámba szúrják és útra kel belőlem a vér, fut a vörös folyón Ady és Kosztolányi, Széchenyi és Kossuth, lelkem is beleolvad a sűrű folyadékba, s fut az is, száll, robog, Baksa Soós és Radics Béla velem repül, s csak így érzem, hogy van értelme a szenvedésnek.
Ez a napló. De úgy tudom, esszéket és novellákat is közöl a kötetben.
Az esszék egy része megjelent már a Magyar Nemzetben, más része nem. Történelem és politika. Kendőzetlen 20. század, tabudöntögetés, szellemi kaland. A novellák egy egészen más világ. Derűsek, szépek, szerelemről, örömről, fiatalságról, boldogságról szólnak. Tolsztoj szerint a betegség és a lelkiismeret-furdalás a két igazi rossz, ezek hiánya a boldogság. Én viszont úgy érzem, betegen is lehetek boldog, a lelkiismeret sem gyötör minden pillanatban. Mert az ember sosem érdemtelenül boldog. Kendőzetlen őszinteséggel tárom az olvasó elé hitemet. Bízom benne, hogy volt értelme a lelkemet a közönség elé tárni. Szándékom szerint úgy szóltam, hogy „Vénámat” egyedül a szabadság törvénye ítélje meg.
Bertók T. László