Hazafelé menet beugrottam a boltba. Ez már a második volt a sorban, úgyhogy az egész napi teendők lelki terhe mellett még magamhoz vettem két telepakolt szatyrot is. Valahogy elegem volt az őrületes rohanásból, az egész napos elfoglaltságból, az elintézendő és már késésben lévő feladatokból, egyszóval az egész világból.
Reményvesztetten kiléptem a bolt ajtaján és a legcsodálatosabb látvány tárult a szemem elé. Az eget az alkonyat pírjai festették meg. Olyan volt, mint egy táncoló nimfa, aki a napsugarakkal játszadozik, néhol megfogja őket, néhol elereszti. Ártatlanság és vad bujaság kettősége váltotta egymást az égbolton. A sötétkék szinte átmenet nélkül olvadt bele a narancssárgába, hogy aztán vörösen izzó vékony csíkká váljék a horizont felett. Felhők csak imitt-amott tűntek fel az égen, de a varázslatos látványban ők nem játszottak szerepet. Ahogy megláttam, szinte földbe gyökerezett a lábam. Az autók fényei eltompultak, még a zaj sem tűnt olyan elviselhetetlennek. Pár pillanat volt csak az egész, néhány tizedmásodperc, de ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy lelkileg kilépjek a mókuskerékből. Világosság és sötétség csodálatos kevercse a viharkéken át a bódító narancssárgáig – egyszerűen nem tudtam betelni vele. A nimfa elkapta megfáradt lelkem és messze repítette, távoli hegyek közé, amelyekről az otthon jutott eszembe. Hegyek közé, amelyek között felnőttem, amelyek védelmet és biztonságot jelentettek mindenkor.
A testem ment tovább a maga útján, kérlelhetetlenül a zebra felé, ahol már villogott a zöld, mire odaértem. Máskor bosszankodtam volna, de így még egy percem adatott gyönyörködni a lenyűgöző képben, a természet eme csodálatos alkotásában, amelynél szebbet ember sem képes alkotni. Az alkonyat varázsa kivédhetetlen volt. Nem tudom, a többi ember észrevette-e, amit én láttam. Valószínűleg igen, de vajon észrevették-e igazán? Vajon az ő lelkükbe is beleégtek a színek, mint az enyémbe? Ők is meg tudtak állni lélekben egy pillanatra, hogy szemtől szemben álljanak a természettel? Remélem az útkereszteződés piros lámpái nem vontak el túlságosan nagy figyelmet az ég vöröséről.
Pár perc múlva hazaértem. Már csak a testem volt fáradt. Nekiláttam a vacsorának és közben leültem ide, hogy leírjam azt az érzést, amely megszületett bennem. Nem a gazdaságról szóló jelentések egyike és nem is az afrikai polgárháborúkról szól, de talán élvezetesebb olvasmány, mint a másik kettő. A természet mindig végzi a maga dolgát és most úgy érzem, rajtam keresztül is alkotott valamit. Egy csöpp odafigyelést, egy kis kiszakadást ajándékozott magából nekem, amely még szavakkal is leírhatatlan.
Lélekben még mindig a hegy tetején állok. A hajamba belekap egy játékos szellő és én csak nézem a nimfát, aki egyre haloványabb ujjaival maszatolja össze az ég színeit. Végül eltűnik, hogy fölvehesse csillogó, sötétkék bársony estélyi ruháját, és mint Éjkirálynő térjen vissza az emberek közé.