A kormány tervei szerint hamarosan új órával bővül az iskolai tanterv: az etika, a hittan, a médiaismeret és a tánc és dráma mellett megjelenik majd a család és a nevelés, mint tantárgy. A KDNP kezdeményezése számos véleményt szült felvetése óta, a tévécsatornák reggeli műsoraiban állandó szereplővé vált a téma. Alapvetően pozitív visszhangot váltott ki az ötlet, de azért sokak fejében megfordulnak a kétségek is.
„Családban élni jó, gyermeket vállalni nemcsak nehézséget, hanem örömet is jelent” – ez a jelmondata a kereszténydemokrata koncepciónak. Örömteli dolognak tartom, hogy hosszú idő után végre érdemben is elkezdtek foglalkozni a politikusok a családok védelmével, bár ezt most is inkább demográfiai okokból teszik. A mutatók szerint a század végére közel felére csökkenhet a magyarság, ha a születési és halálozási tendencia nem változik. Sok családban már a második tervezett gyermek sem születik meg, nemhogy a harmadik. A lét-és munkahelyi bizonytalanság mellé fellépett a kételkedés az erős, élethosszig tartó családi kötelékekben.
Eszembe jutottak a falon függő családi áldás első sorai: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke…”. A probléma talán itt kezdődik, a hitben. A házasulandók többsége sajnos tudat alatt is úgy köt házasságot, hogy „ha nem működik, legfeljebb elválunk”, mert „a házasság csak egy papír”. Most úgy érzem, a társadalom két malomban akar egyszerre őrölni: egyfelől minél szélesebb körben elfogadtatni az élettársi kapcsolatokat, másfelől erősíteni a családi köteléket, a házasság szentségét. Mert a házasság egy életre vállalt közös szövetség, a leendő családok alapja. Hogyan várunk tehát teljes családokat, ha ezzel egy időben a család magját akarjuk ledegradálni, eljelentékteleníteni? A házasság nemcsak felvállalt anyagi és szexuális kapcsolat, hanem sokkal inkább érzelmi kötelék, amely hűségre, bizalomra, szeretetre és nagyon sokszor önfeláldozásra épül. Itt kezdődik a közös élet útja, amely nehéz és küzdelmes. A statisztikák szerint az elvált szülők gyermekei hamarabb válnak el, mint az együtt élő szülőké. A családmodell tehát nemcsak egy jól hangzó frázis, hanem tényleg modell, minta a gyerekek számára.
Az új tantárgy bevezetésével az iskoláknak újabb terhet kell vállalniuk magukra. Megtalálni a megfelelő, hiteles tanárokat, akik saját életükkel is példát tudnak mutatni arról, amiről beszélnek. Sajnos szomorú, hogy megint az iskolának kell megoldania azt, amit a szülők otthon nem tudnak. Mert hiába a hűségre, helyes párkapcsolatra való nevelés az órákon, ha a szülők otthon egy pillanat alatt lerombolják a gyermekben kialakult összképet.
Véleményem szerint a gyerekeket nem tanítani, hanem nevelni kell a jóra, a szeretetre épülő emberi kapcsolatokra, ehhez pedig kevés a fölülről elrendelt iskolai reform. Ehhez gondoskodó szülőkre van szükség, akik saját életükkel is példát tudnak mutatni és akik hisznek abban, hogy a család nemcsak egy civilizációból fennmaradt csökevény, hanem szeretetközösség, ahol nem elfutnak a problémák elől, hanem megoldják azokat, mert hisznek benne, hogy megoldhatók.
Nagy-Britanniában fordítva működik a módszer, ott a felnőtteket oktatják súlyos fontokért a helyes gyermeknevelésre. Ez az ár azonban még mindig kevés egy elrontott életért, amelyet a rossz neveléssel vagy a nevelés hiányával okozhatnak. Magyarországon sem ártana néhány kurzust szervezni a kezdő szülőknek, akik el vannak varázsolva a pólyás kisbaba illatától és keresve a külső hasonlóságokat alig veszik észre, hogy növekvő csemetéjük nemcsak a mozdulataikat, hanem az életüket is utánozni fogja.
Hetente 45 perc család és nevelésre önmagában kevés ahhoz, hogy a következő generációk megtanuljanak tiszteletben és szeretetben élni. Ehhez kell a legtöbb házi feladat: otthon, a szülőknek.
Fügei Bernadett