Egy ideje figyelem az embereket. Köztük magamat is és észre kellett vennem, hogy van valami, ami végig kísér minket az emberiség történetén. Királyok, vezérek jöttek, mentek, társadalmi rendszerek sorra változtak, kormányok buktak meg és kerültek hatalomra, volt öröm és bánat, nyomor és gazdagság, de egy kép mindig ott lebegett a fejünk felett.
Az ellenségkép. Úgy tűnik, hogy ez a kis szócska az emberiség éltető eleme. Nem tudunk nélküle létezni. És ha nagy ritkán össze is tépjük a képet, hamarosan újra megfesti a harag és az irigység. Nyomban vitatkoznunk, pereskednünk, háborúznunk kell. Elvenni a másét, csakhogy nekünk több legyen, vagy csak azért, hogy nekik ne legyen. Nemhogy nem tudunk örülni mások boldogságának, de egyenesen bosszant. És a romlás virágai egyre csak nyílnak. A szeretet helyét átvette az ellenségképre való igény. Azt látom, hogy sok embernek muszáj valakit, vagy valakiket utálni, gyűlölni, még akkor is, ha az okát nem is tudja. Ez élteti őket, ettől érzik, hogy léteznek. Még az Iszlám vallásból ismert Dzsihád jelentését is képesek elferdíteni és a hitetlenek kiirtásának eszméjévé tenni, miközben a Dzsihád pont önmagunk legyőzésére szólít fel, a bennünk rejlő sötét árny elleni harcra. De mi minden bajunkért, problémánkért másokat hibáztatunk. Minden és mindenki hibás, csak mi vagyunk vétlenek. Saját sorsunkért sem vállaljuk a felelősséget, mert nem akarunk és nem merünk szembenézni önnön magunkkal, mert kiderülne, hogy mindenről mi tehetünk. Régen a hívő magyar mindig magával hordott egy kör alakú tükröt, ami a Napot idézte meg és a lelkiismeret tükrének hívták. Mindenki ez alapján ítélte meg magát, saját tetteit. A lelkiismeretre úgy tekintettek az ősi magyar vallásban, hogy az emberben a lelkiismeret szava, az a Nap Isten szava.
Gondolkodjanak el: “Annyi bánat van a világon, rengeteg bajt hoz az élet, s mi meg tetézzük azzal, amit egymásnak okozunk. Pedig mindenki mindenkiért felelős, ez az egyetlen elfogadható álláspont. Ráadásul bizonytalanok és befolyásolhatóak vagyunk. Ttudatunk szúnyókál.
Ha pl. egy nagy piros gömbről néhányan elkezdik azt állítani, hogy az fekete, akkor egyesek elgondolkodnak: lehet, hogy rosszul látnak és a gömb tényleg fekete? Vagy a pirosat ezentúl feketének kell hívni? És minél többen bizonytalanodnak el, annál többen fogják előbb-utóbb állítani, hogy a gömb fekete. Itt-ott néhány bizonytalan hangot is hallani, hogy a gömb talán esetleg inkább sárga, de ezeket gyorsan elhallgattatják. Aztán a növekvő fekete pártiak ráébrednek egyre gyarapodó fölényükre és elkezdik üldözni a pirosakat. Közben a sárgák földalatti szervezkedésbe kezdenek és egyesülve a pirosakkal átveszik a hatalmat. A Gömb pedig erről mit sem tud. Baromira nem érdekli, hogy milyen színű. Csendesen lebeg a langyos szélben egészen addig. míg az erős Napsütés melegétől ki nem durran. És ekkor kitör a pánik. Vége a világnak, hiszen nincs már miért harcolni. A sokféle színű hitű néz egymásra és tanácstalan. Hogyan tovább. Harc nélkül? mi értelme az életnek. És közös erővel fújnak egy új gömböt…..
Az elmúlt századokban mi magyarok pl. bebizonyítottuk, hogy alkalmatlanok vagyunk együtt küzdeni bármiért. Ha három ember összefog egy ügy érdekében, tuti, hogy rövid időn belül egymásnak esnek. Ez szinte átokként kíséri a magyarság életét ezer éve. Egy monda szerint amikor István Király megegyezett a római egyházzal és a katolikus vallást tette kötelezővé az immáron betiltott ősvallással szemben, a sámánok megátkozták az ország népet, örökös széthúzásra, megnemértésre ítélve minket, amíg vissza nem térünk eredeti vallásunkhoz. …..
Belefáradtam a gondolataimba, elszúnyokáltam a fotelben és álmodtam…. Ősz van, vagy tavasz. Az udvaron mosolygó halott ló fekszik. Csendes délutánokon idehallatszik a harangszó. Mellettem a kövek között, kis fekete virágok nyílnak.
Káin magasra tartott, súlyos köve dübörög az agyamban, Néró Rómájának lángjai lobognak szívemben,
Hitler katonáinak lépései dobognak a fülemben… Egyedül vagyok. A szél hozzácsapkodhat valamit a haranghoz, mert néha megkondul. A Föld, utakkal barázdált arca megvonaglik. Az égen lekvár színű felhők. Gomba alakúak.
Ott ült a homokban. Ő, az Isten teremtménye. Az ember. Ujjai között lassan pergette a homokszemcséket. Talán arra várt, hogy végleg elfogyjanak és akkor már ezzel sem ütheti el az időt. Az időt, mely szinte már elvesztette jelentőségét a számára. Hiszen olyan régen ült már itt. Már csak a fájdalmat érzi, az egyedüllét fájdalmát. A szeretet nélküliség fájdalmát. A lelkiismeretfurdalásét. Hiszen Ő ölte meg Ábelt,Ő volt az, aki megfeszítette Krisztust. Ő találta fel a pénzt és a fegyvert. Ő vívta végig a háborúkat és borította egyetlen gombafelhőbe a Földet.
Mikor is történt? Már nem is emlékszik. Nem maradt semmi, csak a gyűlölet és a félelem érzése. Talán évezredek óta sír már egy kis szeretetért…A távolban egy kis fénypont tűnt fel. Egy ember, égő fáklyával. És a tűz bearanyozta az oly régóta sötétbe burkolózott Földet. Ott álltak a homokban. Ők. Az Isten teremtményei. Két ember.
-Add ide a tüzet. Akarom!
-Nem adomAz enyém! És a tűz fényében két hegyes acélpenge villant fel….
“Gyűlölni azt, aki minket szeret, ördögi dolog.
Szeretni azt, aki minket szeret emberi dolog.
És szeretni azt, aki minket gyűlöl, Isteni dolog.” (Antony de Melo)
Gyulai Gaál Krisztián dolgokazeletben@gmail.com Ha vitázni, véleményt mondani, vagy csak beszélgetni lenne kedve, szívesen várom jelentkezését.