A fűnyíró hangos, gyors és hatékony. Nem néz sem istent, sem embert, lefejez mindenkit, egyformán, kíméletlenül. Vadvirágot, margarétát, csalánt, laput és parlagfüvet…
a beállítástól függő magasságra, mélységre vág. Ám, van valami, ami a fűnyírásnál is hatékonyabb, ami jobban tisztítja a talajt az oda nem való kétszikűektől, gyomoktól az emberek örömére. Valami, ami sokkal agyafúrtabb és jobb.
Ha valakinek elromlik a fűnyírója, mondjuk kitört az egyik kereke, mit csinálhat? Mondjuk, ha szinte kész, de egy hosszabb sáv, egy lejtős, tuskókkal és sziklákkal teleszórt rész kimarad? Mi van, ha ez, a fűnyírónak amúgy igen kényelmetlen, terület ott díszeleg a kert szélén. Nagyon ronda tud az lenni ott. Füvet akarunk oda is, csak a mi füvünket! Először arra gondol az ember, hogy vesz egy sarlót, de persze, amikor eszébe kellene jutnia, jól elfelejti. Végül rászánja magát és nekiesik metszőollóval. Persze nevetséges, hisz már az ötlet is ferde. Ennek megfelelően fel is adná, aki ezt próbálja, pár másodperc után és… elkezdené kézzel tőből kihúzgálni a gyomnövényeket. Halkan, észrevétlen, hatékonyan, lassan haladna a cél felé, átgondolva a célt és az erőt, kinek-kinek érdeme szerint. A gyíkok, tücskök, földigiliszták és – a herceggé, hercegnővé válni mostanság sűrűn hajlamos – békák, csak akkor vennék észre és kezdenének menekülni, mikor a közvetlen közelükbe ér, de akkor már késő.
Biz nehéz és odafigyelős munka ez. Főleg rossz terepen, lejtőn, sziklák és tuskók között. Kihúzni a földből a parlagfüvet nem könnyű, nem lehet őket összefogni, egyenként kell elbánni velük, különben ők fognak össze és bennmarad a gyökerük. A terpeszkedő gyermekláncfű, azaz a pitypang, gyakran beszakad, olyankor neki is utána kell menni. Azt hiszi, virágának hajdani a szépsége megmenti, de téved. A legrosszabb mégis a csalánt marokra fogni és kitépni. Bár könnyen kijön, de nagyon fáj. Nehéz ez, de így elérhető, hogy még a magját, csíráját, gyökerét is elpusztítsuk, összegyűjtsük és eltüzeljük a kerti ellenségnek. Ráadásul skálázható az erő mértéke. Van, akit csak ki kell rántani a földből, van, ahol kellenek a trükkök és a plusz erő, van, akinek a gyökere így is bennmarad. Mégis: a fűnyíró egyhangú, fix magasságú késeinél, sokkal szofisztikáltabb eljárás ez.
Viszont az ilyen munkánál aligha van koszosabb. A benzinszagú, pár percig még fülzúgást és enyhe remegést okozó, poros, zuhanyzós fűnyírás ehhez képes kutyafüle. Annak nyomai hamar és nyomtalanul eltüntethetőek. Ám a kézi munka nyoma, az nem. Hosszú percekig sikálhatja az ember a kezét, akkor sem megy le. A körmök ijesztően feketék tudnak lenni. Napokig nem lehet lemosni. Addig mindenki látja, mit csináltunk. A csalán nyomán még másnap is rettentően zsibbad az ember keze. Harmadnapra aztán csalánkiütések jelennek meg a lábakon. Fú, de rondák. Na, igen: megjelölve lenni nem kellemes. Aki látja e jeleket, a lemoshatatlan koszt és a kiütéseket, sokáig tudni fogja, mit csinált emberünk. Mégis győzelem, férfimunka ez. Elpusztítani, ráadásul végleg, fizikailag semmisíteni meg, a szemét gyomnövényeket. Gyökerestől intézni el, nehogy visszanőjenek. A kamilla nem hatja meg, sem a pitypang, sem a búzavirág vagy a pipacs azt, aki ilyenbe fog. Nem érdekli, hogy valakinek tetszenek, ha neki ma nem. Legközelebb talán így csinálja végig az egész kertet… beleértve a meggyfákat, a rózsát és a tujákat is – válogatás nélkül, hisz azok is kétszikűek.
Én, nem lennék a helyében azért, mikor aztán hátradőlve nézegeti a kezét, aki ezt végigcsinálja. Mert bár a lemoshatatlan mocsok és a kiütések elég sokáig hirdetik a dicső győztest, az emlékezetben örökre megmarad – és nem csak az elkövetője emlékezetében, hanem azokéban is, akik végignézik.
Vékás Sándor