Betonon

Ülünk a LOT budapesti járatán, a gép már elemelkedett a betonról, hamarosan elérjük az utazó magasságot. Alattunk rohan a táj, haladunk Magyarország felé. Vegyes érzelmekkel közelítünk hazánkhoz, nemcsak az otthoni zűrzavaros helyzet miatt, de rossz itt hagyni Varsót, ahol a készülő Maria Sklodowska-Curie filmen dolgoztunk. Lelkes producer, Michal Kwiecinski egyengeti a film útját, aki közben Andrzej Wajda új filmjét készíti elő (Lech Walesáról), továbbá egy százrészes televíziós sorozatot, és közben saját filmet is forgat, támogatja a fiatal rendezőket, forgatókönyvírókat.
El kellene már fogadniuk, Márta néni, hogy a silányságra nem jut többé pénz Magyarországon az adófizetőktől. Nincs pénz „Oda az igazság”-okra (225 millió), nincs pénz „1”-ekre (185 millió), nincs pénz „Így ahogy vagytok”-okra (127 millió), nincs pénz „Szuperbojz”-okra (78 millió) stb. Vége. Kész. Ennyi. Tessék a piacról megélni, vagy előbb fesztiválokon bizonyítani!
Az Akson csak egy a Lengyelországban virágzó, aktív filmstú diók közül. Miközben otthon lassan egy éve nincs semmiféle komoly pályázat, a producerek nem is gondolhatnak új produkció beindítására, a szerződésekben vállalt állami támogatás elmaradása csőddel fenyegeti őket, még az olyan filmek esetében is, amelyek komoly díjakat nyertek.
Miközben otthon a döntéshozók nem állnak szóba a filmesekkel, Varsóban a kultuszminiszter fogad minket, a köztársasági elnök felesége és Varsó polgármestere állt a Curie-film mögé. És nők. Erős, okos, öntudatos nők közössége szervezi a film támogatását. Egyikük, Magdalena Sroda filozófus, a fi lm érdekében szenvedélyes cikket írt a Gazeta Wyborcába: „Mészáros Márta egyik célja, hogy Maria Sklodowska-Curie-t visszaadja Lengyelországnak, hiszen ő szinte ismeretlen idehaza, még most is, amikor Sklodowska-év van. (…) Ha Sklodoswska véletlenül férfinak születik, és hasonló szakmai sikereket ér el, akkor számtalan utca, tér, szobor és film örökítené meg a nagyságát. De nő volt és ateis ta. Még két Nobel-díj sem segített neki. Emeld fel őt, nemzetem! Ezt egy magyar már megtette.”
Lengyelország tele van energiával, pezseg egész Varsó. A tévéstúdiókban a közéleti szereplők mellett folyamatosan jelen vannak filmrendezők, színészek, írók, festők, egymást érik az országban a filmfesztiválok, a televíziókban naponta mennek régi és új lengyel filmek, sorozatok, tévészínházak, a nézők ismerik és szeretik a színészeket, művészeket. Nálunk már a színészek sokadik nemzedéke marad szinte teljesen ismeretlen a nagyközönség előtt, a tévécsatornákon szinte kizárólag agyhalott műsorok és politika megy. Ez a romlás az elmúlt húsz év kormányokon átívelő bűne.
HIRDETÉS
A felhők fölé érve belenézünk az aznapi Gazeta Wyborcába, és nyomban érdekes cikkre bukkanunk Pavel T. Felis publicista tollából, a címe: Isten színe előtt a PIST? (Lengyel Filmintézet, azaz a lengyel MMKA, filmalap) „Mindazok ellenére, hogy a Lengyel Filmintézet újrateremtette a lengyel filmet, öt év elteltével alapvető változásra szorul. (…) A 2005 májusában elfogadott filmtörvény forradalmi értékű volt, és ennek köszönhetően létrejött a Lengyel Filmintézet, valamint a filmgyártás fi nanszírozását biztosító erős, új rendszer. Ezt nem szívesen fogadták el azok, akik ezeket a pénzeket az intézet kasszájába befizetik: a kereskedelmi televíziók, a multiplexek, a forgalmazók, a kábeltévék. (…) Ha egyszer egy olyan igazgató kerül az intézet élére, aki képtelen közvetíteni a különféle erők, irányzatok között, egy mozdulattal, egyetlen pillanat alatt tönkremehet a lengyel filmgyártás. (…) Merthogy ez történt Magyarországon. Orbán miniszterelnök úr Andrew Vajna kezébe tette a film feletti hatalmat, aki Amerikában a Rambofi lmek producereként vált ismertté. Vajna magyar Hollywoodról álmodik, miközben leállították a folyamatban lévő produkciók fi nanszírozását, és a magyar MMKA gyakorlatilag szétesett, megszüntették működését. Hogyan kerüljük el ezt a kardinális hibát itt, Lengyelországban?”
Magyarország mint elrettentő példa – emésztjük a cikk értelmét, miközben szervírozzák a teát, kávét. Van már gyakorlatunk a kínos szembesítésekben, mégis nehéz hozzászokni. Lengyel barátainknak sem tudtunk értelmes választ adni, amikor mentek utcára?
Alattunk már Magyarország, ahol megszüntették imádott szakmánkat, a filmet. A magyar Hollywood nonszensz, nincs rá pénz, és nem ez a magyar film hagyománya. A magyar film gazdag és sokszínű, tudja a vígjátékot, a történelmi filmet, a realista filmet, a filozofikus filmet, de Hollywooddal nem tud versenyezni, és nem is ez a dolga. Egy éve nincs komoly pályázat, nincs párbeszéd, nem állnak szóba a filmes szervezetekkel, elvették az idős rendezők Mester-díját, többek között Jancsótól, Makktól, Sára Sándortól, Gyarmathy Líviá tól. Ez nemcsak egzisztenciális, hanem erkölcsi kérdés is, a múltunkat akarják megszüntetni, mintha sohasem csináltuk volna meg azokat a filmeket, amelyek bejárták a világot, felhívták Magyarország létezésére a figyelmet.
Ezek fontos, jó filmek, megmaradnak. De mi lesz azokkal, amelyek el sem készülnek? És mi lesz a szakmával? Nemcsak az idősek, a fiatalok is, rendezők és szakalkalmazottak napi megélhetési gondokkal küzdenek, vagy külföldre menekülnek. Kriminalizáltak minket, lopással, csalással vádolnak, büntetéssel fenyegetnek. Nem érti senki, mi ez az irracionális pusztítás, miért vagyunk büntetésben? Éppen most, amikor a magyar film ismét jól teljesít a világban, Tarr Béla, Mundruczó Kornél, Hajdú Szabolcs, Kocsis Ági, Fligauf Benedek és sok más rendező ma ismert és megbecsült fi lmes, akik nem csak rangos díjakkal szereznek dicsőséget Magyarországnak.
A magyar nézők a lábukkal szavaznak – mondják azok, akik szerint a magyar film nem teljesít. De a filmek magukra vannak hagyva, nem úgy, mint Lengyelországban, ahol számtalan helyi fesztivál, egyetemi klub, szellemes rendezvény teszi eseménnyé az új művek megjelenését, viszi el a nézőhöz a lengyel filmeket. A film és a néző kapcsolatának erősítésére rengeteg energia, ötlet és pénz jut. Ezek a fesztiválok nem egyik napról a másikra lettek, tudatos munkával épültek ki, találták meg a formájukat, nevelték ki a közönségüket, akik ma tódulnak a lengyel és az európai filmekre. A művek és az alkotók jelen vannak a tévékben, rádiókban. A magyar filmek bemutatása jóformán kimerül a rutinszerű plakátok kiragasztásában, néhány vidéki közönségtalálkozóban, ahol egyébként mindig zsúfolva vannak a mozik. A forgalmazás anomáliáit régóta panaszolta a szakma, nem történt semmi. A fiatalok mégis ismerik az új magyar filmet, ahogy a régit is, nézik tévén, az interneten. Nyitottak, a magyar filmnek igenis van tábora.
Nyilvános párbeszéd, koncepció, átlátható pályázat híján megint arra kényszerítik az alkotókat, ha nem akarnak éhen halni, hogy egyénileg kilincseljenek, könyörögjenek, különalkukat kössenek. A filmszakma, amelyik sok vita árán, de viszonylag egységesen védte érdekeit, dolgozta ki az önkormányzatiságon alapuló, nyilvános, pályázati rendszert, egy év kiéheztetés után szétesett, tönkrement.
Milyen filmszemle lesz májusban? Teljesen értelmetlen volt az évtizedek óta bejáratott februári szemlét elhalasztani, a külföldiek naptárától, a közönség megszokásától eltérő időpontra tenni a magyar film ünnepét, ráadásul egy tönkretett szakmát ünnepelni. Természetes, hogy aki évek keserves munkája után éppen most lett kész a filmjével, szeretné megmutatni a közönségnek. Ugyanakkor eleve megalázott, vert helyzetbe kergették a filmeseket evvel az ultimátumszerű új szemlével. Jövőre pedig hogyan lesz? Nem készül film, a pár áthúzódó produkcióra, ami addig elkészül, nem lehet filmszemlét szervezni. Kiesünk a nemzetközi körforgásból. Pusztítani könnyen és gyorsan lehet, újraépítkezni keservesen lassú folyamat.
Lengyelországban tisztelnek, szeretnek, partnernek tekintenek, itthon megaláznak, büntetnek, nem állnak szóba velünk. Száll lefele a repülőgép, a zúgás betölt mindent. Lengyelországban is sok probléma van, ők is küzdenek a gazdasági helyzettel, de a művészetet, a kultúrát az identitásuk részének tekintik, tisztelik, éppúgy, mint a sportot, nem egymás ellen kijátszva, hanem egységes szellemi teljesítményként kezelve. Ott is új demokrácia született, de ott tudják: nemzeti kultúra nélkül nincs jövő. Ötven év múlva azokat a képeket nézik majd, amelyeket ma felveszünk, abból fogják tudni, hogyan éltünk, milyen volt az arcunk. A film lenyomat, kép: a táj, az arc, a ruhák, az utcák, a városok, az ország rólunk mesél – így éltünk mi. Utódaink kíváncsiak lesznek, és majd ránk csodálkoznak. Vajon mi marad meg ebből a korból?