„Nem tudok annál biztatóbban, mint hogy az ember kétségbevonhatatlanul képes életét emelkedettebbé tenni tudatos erőfeszítéssel… Ha magabiztosan haladunk álmaink irányába, és megpróbáljuk azt az életet élni, melyet elképzeltünk, a hétköznapokban hihetetlen sikerrel járunk.” [H. D. Thoreau]
„Cselekedni! Cselekedni! Ez az amiért létezünk.” [J. G. Fichte]
Manapság mindenki sikeres akar lenni; ki több, ki kevesebb energiaráfordítással szeretne boldogulni mind munkájában, mind magánéletében. A média jóvoltából naponta ismerhetünk meg sikeresnek kikiáltott embereket, naponta állítják őket elénk példakép gyanánt, naponta sugallják, hogy őket kell követnünk, s mi is ugyanolyan sikeresek leszünk, mint ők, hozzánk is ömlik a pénz, ami manapság a siker szinte egyedüli fokmérője.
Az értelmező kéziszótár szerint a siker valamely tevékenység szerencsés kimenetele, jó eredménye, illetve alkotással, magatartással kivívott tetszés. Ha elfogadjuk a meghatározás – s miért ne tennénk -, akkor beláthatjuk, hogy a siker a sokak által vallott felfogással szemben nem feltétlenül anyagiakkal mérhető, nem a megszerzett pénz mennyisége jelenti az ember számára a sikerélményt.
A siker ilyeténképpeni értelmezésének elismerésével válik érthetővé, hogy miért tarthatja magát sikeresnek az az ember, aki bár nem dúskál az anyagi javakban, de valamit alkotott, létrehozott, megvalósított.
Így óriási sikerként élhette meg az ősember a mamut elejtését, közössége számára az élelem biztosítását. A folyammenti birodalmak parasztjai, akik emelőszerkezeteket építettek, hogy a folyók vizével öntözhessék földjüket, sikeresnek érezhették magukat, amikor látták a korábban sivár talajt termővé válni. A keresztes lovagoknak a Szentföld meghódítása, a muszlimoknak pedig a keresztesek iszlám földről való kiűzése jelentette a sikert. Az amerikai Nyugatot meghódító pionírok sikert arattak az indiánok felett, amikor megfosztották őket vadászterületeiktől. Az első holdraszállás, mely „kis lépés az ember számára”, az emberiség jelentős sikere lett. Az egyiptomiak nagy többsége sikerként élte meg Mubarak elnök 30 éves uralmának megdöntését.
A siker tartalma – a felsorolt példákból is látható – történelmi koronként, kultúránként, társadalmi rétegenként, egyénenként mást és mást jelentett. Ha a siker jelentése ennyire változékony, akkor mit érthetünk ma sikeren? Van-e tudományos elmélete a sikernek? A választ keresvén bukkantam rá többek között a Magyarországon Sikerkalauz. Hogyan szerezzünk barátokat, hogyan bánjunk az emberekkel?, Sikerkalauz 2. ne aggódj, tanulj meg élni!, Sikerkalauz 3. A hatásos beszéd módszerei címen ismertté vált Dale Carnegie műre [továbbiakban Sikerkalauz]. Sorról sorra, fejezetről, fejezetre haladva egyre jobban érdekelt már nem csak a siker elmélete, hanem a szerző személye, élete, s az a kor, amelyben munkásságát kifejtette.
A kor, amelybe Carnegie beleszületett, s amelyben leélte életét
Az Egyesült Államok történetében jelentős változást hozott a polgárháború (1861–1865) utáni időszak az ország gazdasági, demográfiai helyzetében egyaránt.
A polgárháború előzményei a 17. század elejére nyúlnak vissza; 1619-ben az első afrikai rabszolgákat szállító hajó kikötött Jamestownban. A rabszolgaság intézménye a függetlenségi háború (1775-1783) után is fennmaradt, sőt a 19. század elejétől nagymértékben terjedt. Délen az ültetvények száma növekedett, különösen a gyapottermelés gazdaságosságát fokozó gyapottisztító gép feltalálása (1793) következtében. Az északi államok ellenezték a rabszolgaságot, ők a bérmunkát alkalmazó szabad verseny hívei voltak.
Az 1830-as években megerősödött a rabszolgaság megszüntetéséért harcoló mozgalom, az abolicionizmus. A nyílt összecsapás a rabszolgaságot ellenző köztársaságpárti Abraham Lincoln elnökké választásakor (1861) robbant ki, amikor a rabszolgamunkán alapuló ültetvényes gazdálkodást (gyapot, cukornád) folytató déli államok kiléptek a Unióból, és Amerikai Konföderált Államok néven szövetkeztek. A váltakozó eredménnyel zajló „Észak-Dél harca” az északi államok győzelmével végződött. A rabszolgaság megszűnt, elvileg minden volt rabszolga szabad, egyenlő tagja lett a társadalomnak, azonban még hosszú évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy gyakorlatilag is a fehérekkel egyenlő jogokat élvezhessenek.
A népesség rohamosan növekedett, 1865-1911 között 25-26 millió ember érkezett a Államokba. A távoli, nyugati területek meghódításához, benépesítéséhez szükséges volt a közlekedés fejlesztése. Az ekhós szekerek kora lejárt, a vasúté a jövő! A vasútvonalak gyors kiépülése egyrészről megalapozta az amerikai gazdaság fellendülését, másrészről az őslakos indiánok életformájának (bölényvadászat), sok esetben életének vetett véget.
A közlekedés forradalma megteremtette a nehézipar alapjait, ami egyúttal jó alkalmat kínált az egyéni siker megvalósításához és a gazdagok még gazdagabbá válásához. A „rabló bárók”, a „Teremtés Urai”, a vállalkozások korának „hősei” [Rockefellerek, Morganek, Harrimanek, Carnegie-k, Swiftek, Vanderbiltek, Duke-ok, Hillek] vagyonukat, tőkéjüket a gazdasági fellendülésnek köszönhetően tovább gyarapították. Talán Andrew Carnegie volt az egyetlen iparmágnás, akinek pusztán dollármilliói birtoklása már idős korában nem okozott megelégedettséget; nagy emberbarát lett, milliókat osztogatott szét a rászorultak között.
Az Egyesült Államokban az ipari fejlődés a monopóliumok kialakulása felé vezetett, a növekvő fogyasztási igények kielégítésére nagyvállalatok, trösztök jöttek létre. [Az első tröszt: 1882. Standard Oil, John D. Rockefeller.]
A tradicionális amerikai gondolkodásmód szerint mindenkinek joga van az élethez, a szabadsághoz, a boldogsághoz. A szorgalmasak, az erényesek számára korlátlanok a lehetőségek, csak az egyénen múlik saját boldogulása. Ez a gondolatrendszer, ami a felvilágosodás filozófiájából eredeztethető, túlélte a szabadversenyes kapitalizmus korát, és megmaradt a monopóliumok, a multinacionális vállalatok idejében is.
Valószínűleg ez a filozófia is hatott Theodore Roosevelt elnök gondolkodásmódjára, aki egyszerre testesítette meg az imperialista törekvéseket, és ugyanakkor trösztellenes intézkedéseket is hozott. Az utána következő két elnök – William Howard Taft, Woodrow Wilson – cselekedeteiben is ez a kettősség mutatkozott meg, sőt Taft több trösztöt semmisített meg, mint Roosevelt. E három elnök neve fémjelzi az ún. progresszív korszakot (1901-1917), ami sikerek és kudarcok keveréke volt, a régi és az új küzdelméről, a szabadversenyes kapitalizmus és a monopolkapitalizmus harcáról szólt. Ez a „háború” természetesen nem harctereken zajlott, hanem gazdasági és eszmei síkon.
Az USA 1917-ben a Németország által kiterjesztett totális tengeralattjáró-háború miatt, semlegességét feladva belépett az I. világháborúba az antant oldalán. Kormányzati irányítás alá került a hadigazdaság, az ipari termelés fokozódott, ami magával vonta a lakosság szinte teljes foglalkoztatottságát. Kialakult a modern munkásréteg, általánossá vált a 8 órás munkanap. Egyre több nő vállalt munkát, már nemcsak otthonukban dolgoztak, hanem az ipar és a mezőgazdaság különböző területein is foglalkoztatták őket. A több évtizedes múltra visszatekintő nőmozgalomnak nagy eredménye volt az 1919-es XIX. törvény, amely kimondta a nők választójogát. A nők hagyományos szerepéről alkotott felfogás azonban még sokáig akadályozta a női egyenjogúság megvalósulását, jelentős változásokra csak az 1960-as -70-es években került sor.
Az Egyesült Államok megerősödve került ki a háborúból. Igazán nem ismerte meg a háború szörnyűségeit, hiszen területén nem folytak harcok, embervesztesége kb. százezer főre tehető.
A háború befejezése után hamar felszámolták az irányított hadigazdálkodás rendszerét, és egy rövid visszaesés után a gazdaság hihetetlen prosperitásnak indult, ismét megnőtt a fogyasztási cikkek iránt való igény, az emberek vásárolni, szórakozni, költeni akartak. Az üzlet lett a legfontosabb! Ez a kor, „a lázas, morajló 20-as évek” kora egyrészt a dzsessz, a flapperek, az olcsó autók, hitelek, a háztartási gépek, a filmek a filmcsillagok, a sportolók kora, másrészt a növekvő társadalmi egyenlőtlenség, a Ku-Klux-Klan, a szesztilalom, a gengszterháborúk, az alcaponék kora is.
A 20-as évekre oly jellemző óriási termelés, kínálat az évtized végére telítette a piacot, a vásárlóerő csökkent, az árak inflálódtak, túltermelési válság alakult ki. A tőzsde 1929. okt. 29-i összeomlása után vállalatok, bankok, gyárak mentek csődbe, a farmok jövedelme felére redukálódott, a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. A nyomor jelei az utcán is mindennapossá váltak, éhes felnőttek, gyermekek kóboroltak városban, vidéken, élelem után kutatva. A válság a társadalom minden rétegét megérintette. Hoover elnök nem tudta megállítani a regressziót, intézkedései hatástalannak bizonyultak.
Szükség volt egy bizakodó, optimista új elnökre, aki hitével erőt tud adni az embereknek, hogy a hagyományos amerikai értékekre alapozva legyűrhetik a nehézségeket és újra talpra állhatnak. Az 1932-es választások győztese Franklin Delano Roosevelt lett, aki beiktatási beszédében mondta el híressé vált szavait, „a legrettentőbb a rettegéstől való rettegés”. A szavakat tettek követték, a New Deal néven ismert gazdasági és társadalmi újjáélesztési program (1932-1938) fokozatosan visszaadta az emberek bizalmát, életkedvét, kezdték elhinni, hogy csaknem minden lehetséges, képesek változtatni helyzetükön, sikeressé válhatnak.
Ebben a hat évben Roosevelt különböző reformokat vezetett be: segélyezés, közmunkák megszervezése, munkások kollektív szerződéshez való joga, művészek támogatása, jelzálog fedezése, minimálbér biztosítása, maximális munkaidő törvénybe iktatása, szakszervezetek támogatása, gyermekmunka végleges eltörlése, farmerek segítése. E program eredményezte a gazdasági élet megindítását, a válságból való végleges kiemelkedés azonban csak a II. világháború éveiben valósult meg.
A minden eddiginél nagyobb emberáldozatot követelő háborúból az USA a világ legerősebb hatalmaként került ki. Új fellendülés következett be, 1946 után „a bőség birodalma” jött el az amerikaiak nagy többsége számára. Voltak azonban perifériára szorult jelentős tömegek, akik utcákon, nyomornegyedekben tengődtek, és a fogyasztói társadalom „bőségszarujából” semmi nem jutott nekik. Az 50-es évek első felére erősen rányomta bélyegét a McCarthy-izmus, amely mindenütt „vörösöket”, kommunista szimpatizánsokat keresett, s amely – nem túl hosszú időre – megmérgezte az USA társadalmi, politikai életét.
A fentiekben bemutatott történelmi események, gazdasági–társadalmi változások, politikai–filozófiai ideológiák, eszmék, mind–mind hatással voltak Dale Carnegie személyiségére, pályájának alakulására.
Életrajzi adatok
Dale Carnegie 1888-ban született a Missouri állambeli Maryville-ben. Anyja tanítónő, apja béres volt. A család szegénysége miatt a gyermek Carnegie korán megismerte a fizikai munkát, volt gyümölcsszedő, tehénpásztor. A család sok hiábavaló küszködés után, minden igyekezete ellenére tönkrement, otthonát eladva egy Warrensburg melletti tanyára költözött. Itt sem éltek sokkal jobb anyagi körülmények között.
Az ifjú Carnegie édesapjának segített a mezőgazdasági munkákban, s mellette a Warrensburgban lévő Állami Tanárképzőben tanult négy éven keresztül. Szégyellte szegénységét és kialakuló kisebbrendűségi érzését legyőzendő, kereste a siker, az érvényesülés útját. Édesanyja azt szerette volna, ha fia a vallásnak szenteli életét. Carnegie is komolyan gondolkodott azon, hogy misszionárius lesz, de a főiskolán hallgatott vallástörténeti stúdiumok elbizonytalanították, nem tudta miben is higgyen, agnosztikus lett. Később visszatért a valláshoz. A kitűnés lehetőségét az iskolai szónokversenyeken való részvétel jelentette számára. Hamarosan olyan eredményeket ért el, amelyek társai elismerését is kiváltották.
A tanárképzőt elhagyva Dél-Omahában, az Armour & Co. cég ügynökeként szalonna-, szappan- és disznózsíreladással foglalkozott.
Sikeres ügynöki tevékenységével felhagyva New Yorkba ment az Amerikai Színművészeti Főiskolára színészmesterséget tanulni. Felismerve a színészetre való alkalmatlanságát hamar otthagyta a főiskolát.
Ismét ügynök lett, 1909-ben teherautókat árult, azonban ebben a munkában nem találta örömét. Felnőtteket akart tanítani, könyveket akart írni!
New Yorkban az YMCA-nél [Keresztyén Ifjak Egyesületének iskoláiból alakult szervezet] 1912-ben kezdte el a beszédművészet tanítását. Tanfolyamai országszerte egyre népszerűbbek lettek, sőt külföldre is meghívták előadásokat tartani. A maga által 1931-ben írt könyvből – The Quick and Easy Way to Effective Speaking [Sikerkalauz 3. A hatásos beszéd módszerei], – melyet többször átdolgozott, oktatta a hatásos beszéd tudományára tanítványait. Felesége, Dorothy Carnegie 1962-ben jelentette meg férje e munkáját.
A szónoklattani ismeretek átadása során Carnegie felismerte, hogy az embereknek nehézséget okoz a kapcsolatteremtés, az adekvát bánásmód más emberekkel. Megfelelő kézikönyv híján ő írt egyet, s 1936-ban adatta ki How to Win Friends and Influence People [Sikerkalauz. Hogyan szerezzünk barátokat, hogyan bánjunk az emberekkel?] címmel. Ebben az évben már létezett a ma Dale Carnegie & Associates, Inc. néven működő, különböző tréningeket szervező [pl. a nyilvános megszólalás technikája, hogyan befolyásolj, hogyan fejleszd ki magadban a vezetői képességeket, hogyan oszd be hatékonyan az idődet, önbizalomfejlesztés] oktatóközpont.
Az évek múltával Carnegie rájött arra, hogy a tanfolyamaira járó felnőttek szorongók, tele vannak aggodalommal, feleslegesen idegeskednek, ami nem vezet problémáik megoldásához, csak megbetegíti őket. Segíteni akart, hogy az emberek leküzdhessék feszültségeiket, legyőzhessék depressziójukat, ezért 1948-ban, hosszas könyvtári és laboratóriumi kutatómunka után, megjelentette How to Stop Worryng and Start Living [Sikerkalauz 2. Ne aggódj, tanulj meg élni!] című „receptgyűjteményét”.
67 éves korában, 1955-ben halt meg.
A tanulmány 2. részében D. Carnegie: Sikerkalauz c. művéről lesz szó.
Antal Judit Laura