Asszíria bukása
Mikor Assus-ahá-iddin egy alkalommal az arbelai Istarhoz fordult jóslatért, az istennő egyebek közt a következő választ adta; „Fiad és unokád Ninurta isten térdéről fogják a hatalmat gyakorolni”. E jóslat valóban bevált, csakhogy két ellentétes értelemben. Fia, Assur-bán-apli és mindkét unokája állandóan Ninurta, a hadi isten térdén ültek. Assur-bán-apli, mint dicsőséget dicsőségre halmozó, mindig támadó hadvezér, a két unoka pedig, mint gyámoltalan, szánalomra méltó kis lélek, aki tanácstalanul és fogvacogva nézi, hogyan tornyosodnak feje fölé a felhők „A négy világtáj” felől, amelyen apái uralkodtak.
Mikor pedig 616-ban Nabu-apal-uszur, Bábel ezidő szerinti ura, támadásba kezd, portyázásai először csak részleges sikerrel járnak. Megváltozik azonban a helyzet, a médek beavatkozásával 615-ben. Fravartis fia, Hvaksatra (gör.Kyaxeres) ez év második felében előbb Ninive ostromához fog, majd itt felhagyva a harcokkal, Assur városát rohanja meg és foglalja el. Nabu-apal-uszur a vállalkozás hírére a médek segítségére siet, de az ostromról lekésik, s csak a város romjain találkozik Hvaksatrával. Ez alkalommal „jó viszonyt és szövetséget kötnek a szövetség megpecsételésére Nabu-apal-uszur feleségül kéri Hvaksatra leányát, fia, Nabu-kudurri-uszur (Nabukonodosor) számára.
Ninivével, erődítményeivel szemben Hvaksatra nem boldogult, gondos előkészítés után csak három év múlva, 612-ben került rá a sor. A nagy körültekintéssel és elszántsággal küzdő szövetségeseknek ez alkalommal sikerült is az ostromot eredményessé tenniük. Az asszírok kétségbeesett védekezésük ellenére két hónapnál tovább nem bírták az ellenállást. A büszke város azután ugyanarra a sorsra jutott, amely addig az asszír seregeknek ellent álló városoknak volt osztályrésze. Feldúlták, kirabolták, tűzzel felégették, s romhalmazzá változtatták. Szin-sar-iskun pedig, hogy az elfogatástól és kínhaláltól megszabaduljon, palotája lángjai közt keresett menedéket. A büszke város borzalmas sorsa mély benyomást keltett valamennyi ókori népben. A görög hagyomány még századok múltán is borzongva és tisztelettel emlegette a hősöket, akik vereségük szégyenét nem bírták túl élni.
Jeremiás próféta megjósolta: „Bábel királya el fog jönni, s el fogja pusztítani ezt a földet és ki fogja irtani belőle az embert és a barmot”. Nabukonodozor valóban eljött. Miután Júdára rászabadította ellenséges szomszédait, az arámiaikat, edomitákat, ammonitákat, 597-ben maga is nagy hadsereggel vonult fel Jeruzsálem ellen. Jójákin azonban nem érte meg a véget; meghalt, mielőtt a babiloni hadak megérkeztek volna. Fia Jójákin csak három hónapig bírta az ostromot, azután megadta magát. Mivel nem ő, hanem atyja volt a lázadó, Nabukonodozor megkegyelmezett neki, de őt, az ország előkelőit s a templom felszerelését Bábelbe vitte.
Abban a hitben, hogy Juda ellenállásának vége, Nabukonodozor bennszülött fejedelmet állított a provincia élére Jósiás fiát, Mattanjánt, aki trónra lépésekor a Cidkija nevet vette fel. Azonban Cidkijában is csalódnia kellett.
Az egyiptomi fáraók – II. Niku, Pszammetik (594-589) és Hofra (589-569) – arra gyöngék voltak ugyan, hogy Palesztinát fegyverrel hódítsák el Bábeltől, de nem szűntek meg Palesztinában izgatni a kedélyeket, hogy minél több kellemetlenséget szerezzenek Babilóniának. Élénk összeköttetésben állva Juda nacionalista elemeivel, sikerült is a lázadás tüzét időről-időre lángra lobbantaniuk. A judaiak pedig még Jójákin sorsából sem okultak. Cidkija ugyancsak beszüntette az adófizetést, miután a sziria-palesztinai fejedelmekkel, s főként Egyiptommal hosszas tárgyalásokat folytatott.
Nabukonodozor most is azonnal útnak indította a megtorló hadsereget. Legelőször Jeruzsálem, a lázadás középpontja ellen vonult. 587 januárjában kezdődött az ostrom, melynek kétségbeesett makacssággal állottak ellen a jeruzsálemiek. Hiába figyelmeztette őket Jeremiás az ellenállás hiábavalóságára, s a közeli veszedelmekre. Mikor pedig Hofra mégiscsak rászánta magát, hogy sereget küldjön Palesztinába, s az egyiptomiak ellen forduló Nabukonodozor félbeszakította a város ostromát, a judaiak öntudata hihetetlen mértékben megnövekedett. A városból menekülni óhajtó Jeremiást elfogták és börtönbe vetették. A kiábrándulás azonban hamar elkövetkezett. Az egyiptomiakkal szemben győztes babiloniak újból visszatértek a város alá és megszigorították az ostromot. Miután az éhség és a pestis is a bábeliek mellé állott, 586-ban az ellenséges hadak bevonultak Jeruzsálembe. A menekülő Szidkijét Nabukonodozor elfogatta, gyermekeit szeme láttára kivégeztette és őt magát megvakítva Bábelbe hurcolta. A lázadó várost a bábeliek kirabolták, falait lerombolták, templomát és falait felégették, Júda lakosságát pedig – főként a tehetősebbeket és az iparosokat – deportálták Babilonba. A Júdával való leszámolás után sor került a többi szíriai-palesztinai fejedelemségre is. Egyedül Tirusz állt ellen még 13 évig, de végül ő is meghódolásra és adófizetésre kényszerült.
A „Babiloni fogság”
A Júda-bélieknek Palesztinából való deportálásával a zsidóság nemzeti és vallási életének színterévé Babilónia válik. A deportáltak nem jöttek minden vagyon nélkül, s letelepedvén, módjukban volt a palesztinainál termékenyebb földet vásárolni; úgy hogy gazdasági életük eleve kedvezőbb lehetett a babiloniak alsó néprétegeinek helyzeténél. Ezen felül az élénk kereskedelmi élet is ezer, az otthoninál kedvezőbb megélhetési és vagyonszerzési lehetőséget kínált. Ékiratos szerződési okmányaik igazolják, hogy a zsidók e lehetőségeket értékelték és a kereskedelmi és pénzügyletekből alaposan kivették a maguk részét.
Bábel kormányát különösebb módon nem izgatta, hogy a letelepített népek ápolják-e korábbi összetartozásuk tudatát, vagy sem. A zsidóság is minden akadály nélkül ülhette meg szombatját, gyűlhetett össze közös imáira és végezhette el újszülöttjein a körülmetélést. Csak az áldozatok maradtak el, de ezek sem a babiloniak tilalma következtében, hanem mert az akkori zsidó felfogás szerint szabályszerű áldozat csak a jeruzsálemi templomban volt bemutatható. A vallási élet irányítója és őre továbbra is a régi törvényes papság maradt.
Egyedül a szuverén nemzeti király hiányzott, mivel a jövő szempontjából az rendkívül fontossá vált, bizonyos eltolódást jelentett, a régivel szemben.
Bár Jójákin, akit Avél-Marduk (561-560) kiszabadított a börtönből és fejedelemként kezelt, kétségtelenül kapcsolatba jutott népével. A zsidóság vezetése Babilonban mégis inkább a próféták kezébe került. A próféták agitátori működésének alapja pedig az a fanatikus hit volt, hogy Jahve kultusza és a Jahve tiszta kultuszához ragaszkodó nép nem veszhetik el. Miután pedig népük jövendője Bábel sorsától függött és Bábel hatalma csak kívülről volt megingatható, megtanulták világviszonylatban mérlegelni a politikai helyzet hullámzásait.
Végigvizsgálva az összes lehetőségeket, végül a perzsákban, s ezek vezérében, Kurasban találták meg azt, akit Jahve népe megszabadítására kiválasztott. Ez a körülmény azonban vallásbölcseleti szemléletükre is visszahatott. Jahve ugyanis nem csupán Izrael Istene, hanem az egész világé, aki a világtörténelmet és a népek sorsát igazgatja. Izrael hivatása az, hogy az egy Igaz Istent a nemzetekkel megismertesse, hogy nevét oly népekhez is elvigye, akik azelőtt nem hallottak Istenről. A cél az, hogy Izrael valamennyi népet felvonultasson az új Jeruzsálemben, amely a világ Istenének székhelye és az egész világ központja.
„Ennek az elgondolásnak megfelelően átalakulnak a messiási képzetek is. A Megváltó nemcsak a zsidóság érdekeit fogja képviselni, hanem az egész emberiség Megváltója lesz: az egy akol egy pásztora. Éppen ezért a megváltás is nem abban fog állni, hogy a zsidóság kiirtja ellenségeit, vérükben tapos és kutyák elé veti hulláikat, hanem abban, hogy az elnyomó és elnyomott, üldöző és üldözött Istene egymásra találnak. A farkas és a bárány, a párduc és a gida, a szarvasmarha és az oroszlán megférnek majd egy nyájban és egy kis gyermek fogja őket terelgetni.
Ez a cél – s, hogy e cél szolgálatára Jahve Izrael népét választotta ki, a legnagyobb kegy, ami népnek juthat. Az elérzékenyülés és a hála oly könnyes szavakban buggyan ki a próféták ajkáról, hogy a mélyből fakadó őszinte érzések akkor is megragadnának bennünket, ha egyébként semmi közünk nem lenne ezekhez a tanításokhoz.”
A zsidók visszatérése Palesztinába
Kurasnak 538-ban kiadott rendelete, amely a deportált népeknek megengedte a hazájukba való visszatérést, a zsidók tömegeiben nem váltotta ki a „fogság” miatti elkeseredésükkel és az irodalomban megnyilvánuló epedő honvágyukkal arányban álló hatást. Azok, akik Babilónia gazdasági életében elhelyeződtek, ugyan megelégedéssel vették tudomásul, hogy újraéledt volt hazájuk és anyagi áldozatukkal is szívesen segítették azokat, akik visszavándorolni óhajtottak, és hathatóan támogatták az újraépítés munkáját, maguk azonban továbbra is Babilóniában maradtak. Éppen ezért a fanatikusoknak és a nincsteleneknek ama tömegei, akik vándorbotot ragadtak, sok vonatkozásban nem egy régi hazáját és otthonát visszafoglaló nép benyomását keltik, hanem inkább a Babilóniában élő zsidó nemzet palesztinai gyarmatosító különítményeinek látszanak.
Így történt azután, hogy az a lelkesedés, amellyel a visszatelepülők Zerubábel vezérlete alatt 536-ban útnak eredtek és Palesztinában a mesterségesen visszaállított régi nemzetségi szervezet alapján megtelepedtek, rövid idő alatt alaposan megcsappant. Álmaik tejjel-mézzel folyó országa helyett, ahol berendezett házaknak, megművelt szántóföldeknek és szőlőknek kellett volna várniuk őket – pusztulást és nyomorúságot találtak. Rá kellett jönniük, hogy a világtörténelem fordulópontjaként hirdetett visszatérésük a valóságban nem jelenti a messiási korszak bekövetkezését.
A mindennapi szükségletek megszerzéséért folyatott lélekölő küszködés, néhány kivételesen ínséges esztendő és a Júdeát megszállva tartó népek érthetően ellenséges magatartása hosszú ideig még azt is lehetetlenné tették, hogy a nemzeti-vallásos élet központja, Jahve tiszta kultuszának székhelye felépüljön. Pedig a visszatérők a valóság kényszerítő hatása alatt eléggé leszállították már a templom nagysága és pompája tekintetében támasztott igényeiket.
A Szentírásnak a településre vonatkozó szűkszavú és feltűnően hézagos adatai alapján úgy látszik, hogy a nagy eszme rövidesen a hétköznapok szürkeségében elsikkadt volna és a palesztinai zsidóság felolvadt volna a környező népek áradatában, ha nem állnak a háta mögött Babilóniában maradt és ott élő testvérei. Ezek az emberek jobban ráértek a nagy nemzeti vállalkozás sikertelenségeinek okairól tanácskozni. Mivel pedig kiválasztottságuk tudata a Mózes után Jahvéval kötött kétoldalú szerződésen alapult, világossá vált előttük, hogyha részesei akarnak maradni a próféták által kilátásba helyezett javaknak, a maguk részéről is pontosan meg kell tartaniuk a szerződés reájuk vonatkozó pontjait: a törvényt. Éppen ezért követeik és az egymás után következő visszavándorló csoportok után állandóan és fokozottan sürgetik az ősi törvényeknek az életbe való átültetését.
Minden egyes „száműzetés”-ben élőktől kiinduló újabb nekilendülés valamivel előbbre is vitte a politikai nemzetté alakulás ügyét. Az első tető alá juttatta a templomot (520-515), a második, amelynek lelke a perzsa udvarnál előkelő szerepet játszó és 445-ben „homo regius”-ként Palesztinába jött Nehemia volt, újjáépítette Jeruzsálem falait, a harmadik Ezra főpap vezérlete alatt (432) véglegesen megszervezte a palesztinai teoretikus államot.
Az állam életének szabályozója az ősi törvény, s igazi vezetői a törvény hivatalos őrei és a törvényben előirt tiszta áldozatok végzői, a papok. Ezek élén áll a főpap, aki mint Jahve földi helyettese, az idegen hatalmat képviselő helytartó felett, az államalakulatnak tulajdonképpeni feje. Az államközösség teljes jogú tagjai pedig természetesen csak a tiszta származásukat igazolni tudó zsidók lehettek. Ezért az Ezra és Nehemia kezdeményezésére összeült nemzetgyűlés, amelynek célja a Jahvéval Mózes idején kötött szerződés megújítása volt, mindenekfelett fajvédelmi határozatot hozott: a zsidók számára. Megtiltotta a nem zsidókkal való házasságkötést. E határozat visszaható erővel bírt, s a vegyes házasságokból születetteteket, valamint az idegen hitveseiktől megválni nem akarókat a közösségből kitaszította. Minő zavarokat vont maga után a határozat könyörtelen végrehajtása a zömében nem zsidók lakta zsidó államban, elképzelhető. A súrlódásokban azután teljesen elsorvadtak a zsidóság vezető szellemeiben a fogság idején megszületett egyetemes gondolatok. A hazatértek Jahve-ja ismét kizárólag a zsidóságé. Amilyen forrón szereti Jeruzsálemet, éppolyan gyűlölettel nézi az idegen nemzeteket. Azt ígéri, hogy majd felforgatja a többi országok királyi székeit, megrontja a pogányok erősségeit és zsákmányul adja gazdaságukat Júdának.
Ez az idegengyűlölet idők múltán valamivel enyhült. Júda ráeszmélt arra, hogy a maga kiválasztottságát csak azokkal a népekkel tudja elismertetni, amelyek elfogadják Jahve törvényeit. Megindult tehát a hithirdetés és a zsidó vallás terjesztése. Nem enyhült azonban az ősi törvénynek az egyén és az állam életében való szerepéről vallott felfogása és ez nagyon komoly következményekkel járt a zsidóság további kialakulását illetőleg.
A zsidóság vallásos lelki alkatának fejlődési iránya lényegében független és érintetlen maradt a Nagy Sándor (331), Ptolemaios (301), Nagy Antiochos (203), a Makkabeusok (164), vagy Pompeius(63) előidézte politikai változásoktól. Az Ezra-Nehemia idejében kikristályosodott életrendszer annyira zárt, hogy további sorsa teljesen és véglegesen meg van határozva önmagában.
Minél jobban teltek-múltak a századok a hivatalos zsidó vallásban, annál inkább a háttérbe szorultak a nagy prófétáknak azok az egyetemességre hivatott tanításai, amelyeket később Jézus Krisztus emelt ki és állított a vallásos élet középpontjába.
Babits Mihály olvasatában
Ninive ősi mezopotámiai város a Felső- Tigris partján a mai Moszul közelében Észak-Irakban. A város kezdetben Asszíria egyik fő kulturális és vallási központja volt, majd Kr.e. a VIII. század végétől kezdve a birodalom fővárosa. Kr.e. 612-ben a babilóniaiakkal szövetkezett médek lerombolták, maradványait a XIX. század közepén végzett ásatások során hozták a felszínre, akkor találták meg Asszurbanipal király kb. húszezer agyaglapból álló könyvtárát is. Az Ószövetség szerint Ninivét Nimród király alapította, akinek két fiát Hunornak és Magornak hívták. Több ószövetségi próféta is szót emelt a város bűnei ellen, köztük Náhum és Jónás.
Nekünk, magyaroknak Hunor és Magor története mellett különösen kedves és értékes az Ószövetségi Jónás próféta könyve, mivel az Babits Mihály: Jónás könyvével (1939) participiál. A próféta könyve négy fejezetre különül:
1. A próféta küldetése, engedetlensége és büntetése
2. Jónás imája és szabadulása
3. A próféta eredményes bűnbánati prédikációja Ninivében
4. Jónás megfeddetik a miatt való zúgolódásáért, hogy Isten a Ninivebelieknek megkegyelmezett.
A bibliai történet rövidre fogja a következőt: Az Úr felszólítá Jónás prófétát, hogy menjen Ninivébe és lépjen fel a városlakók bűne és gonoszsága miatt. A próféta azonban nem akar szembeszegülni a város lakóival és kitér az Úr parancsának végrehajtása elől. Hajóra száll. Ám az Úr nagy szelet bocsát a tengerre és a vihar már-már a hajó széttörésével fenyeget. A hajósok rettegve küzdöttek a vészben a hajó megmentéséért, ám Jónás próféta a hajó aljába ment le, ott lefeküdt és elaludt. A hajósok Jónás jelenlétét okolták a veszedelem miatt és hiába nyilatkozott ő héber mivoltáról és Isten-hitéről, a vihar ereje nőtt, a pusztulások veszedelme is növekedett. Jónás tudta azt, hogy az Úr az ő engedetlensége miatt zúdította ezt a veszedelmet a hajóra, ezért arra kérte társait, hogy dobják őt a tengerbe. Oda vetették és utána mindjárt lecsillapodott a vihar és a hajón ülők megmenekültek.
Az Úr ezt követően egy nagy halat rendelt, hogy az benyelje Jónást. Így lőn Jónás három nap és három éjjel a hal gyomrában. A hal gyomrából az Úrhoz kiált nyomorúságában, hogy szabadítsa őt onnan ki. Az Úr meghallgatta könyörgését. Szólott a halnak és három nap után a szárazra vetette őt ki.
Ezt követően az Úr másodszor is arra utasította Jónást, hogy keljen fel, menjen Ninivébe és a városlakóknak hirdesse az ő beszédét és akaratát. Ekkor háromnapi járás után elérte Ninivét és annak lakóit felszólította arra, hogy változtassanak bűnös viselkedésükön, mivel ellenkező esetben már csak negyven napjuk van és ezt követően a város elpusztul. Ezért a Niniveiek, hívén Istenben a próféta felszólítására böjtöt hirdettek és zsákba öltöztek valamennyien. Még a király is zsákba öltözött és a porba ült. Felszólították az embereket, hogy böjtöljenek a barmokkal együtt, mindenki térjen meg. Ki tudja, gondolták, talán így megkegyelmez nekik az Isten és a város negyven nap múltával nem pusztul el. Az Isten megkegyelmezett Ninivének.
Jónás a megbocsátó Istennel nem értett egyet és újra szembehelyezkedett akaratával. Arra kérte a történtek után a megbocsátó Istent, hogy vegye el életét, mert életének nem látja értelmét. Kiméne ezért Jónás a városból a sivatagba és onnan szemlélte mi történik Ninivével. Az Úr a napon szenvedő próféta fölé egy tököt rendelt, amely Jónás fölé nőtt és árnyékba tartotta. Jónás örült ennek, de másnap reggel azt tapasztalja, hogy féreg rágta el a növényt és az elszáradt. Napkeltekor tikkasztó szél kábította el fejére hulló nap sugaraival. Az Úrnak újból elégedetlenségét fejezte ki a próféta, amely harag haláláig fog tartani – mondotta. Te haragszol a tök árnyat adó pusztulása miatt reám, mondotta az Úr, én pedig ne szánjam Ninivét, a nagyvárost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és bal kezük között és barom is sok van?
Az Úr megkegyelmezett Ninivének és lakóinak.
Ezek voltak az Ótestamentum szavai Jónás prófétáról és Ninivéről.
Babits Mihály
(Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.)
Babits Mihály Jónás könyve is négy részből áll. A Biblia azonban szent könyv, Babits Jónás könyve egy költői alkotás. Voltaképpen felépítésében is azonos struktúrába, de költői megfogalmazásába öltözteti a szent könyvet és Babits azt a maga érzelmeivel és gondolataival is kiegészíti. Szabadon magyarázza a Bibliát, amint azt tették már az első bibliamagyarázók is a reformáció kezdetén. Így Babits Mihály Jónás könyve címen elhíresült műve voltaképpen az Ótestamentum-i Jónás próféta című szent könyvének a költői parafrázisa. Annak szabad fordítása, annak szépséges átköltése. Teszi ezt annak ellenére, hogy Pécsett a cisztercitáknál, majd a budapesti egyetemen tanult bölcsészetet. Gyakorló tanár lett. A világháború alatt azonban pacifista versei miatt összetűzése támat felettes hatóságaival. 1917-ben nyugdíjaztatását kérte és ettől fogva csak az irodalomnak élt.
Nos, Jónás könyvének első részében Babits a maga módján mondja el az Úr parancsát és azt, hogy miként szegül ellen Jónás, „hogy szaladna, de nem hová a Mennybeli akarta, mivel rühellé a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott, ahol magány és békesség övezze, semhogy a fedett népség megkövezze. Majd hajóra szállt, de egy vihar miatt a hajó veszélybe jutott, a hajón lévők neki tulajdonították közelgő vesztüket, ezért a vízbe dobták.
„Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!” S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyú bűn nyom.”
Ezt követően megcsöndesült a tenger és a messzeségben feltűnt a szivárvány.
A második részben azt írja, hogy
„Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájja,l hogy benyelné,
halat, s vizet vederszám nyelve mellé,
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.”
Így jutott három nap és három éjjen át a szörnyű lét belsejébe, ahonnan könyörög Jónás az ő Urának a halból, mondván: „Kiáltok Tehozzád, Hallja meg, Isten! Mélységből a magasság felé kiáltok, káromlok, könyörgök, a koporsónak torkából üvöltök.” Imádsága eljutott az Úrhoz, mindeközben pedig eljött a negyednap és akkor az Úr parancsolta a halnak, ki Jónást a szárazra kivetette, vért, zsírt, epét okádva körülötte.
Következik a harmadik rész:
S monda az Ur Jónásnak másodízben:
„Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe írtam, prédikálj!”
És Jónás felkelt és ment. Kiáltott, miként az Úr meghagyta, ekként:
„Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!”
De a nép és az árusok is csak nevettek rajta, alkudtak, csaltak, a homokon illegetve kígyóztak, s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak, a király udvarában is fajtalankodtak és meztelenkedtek. Jónás ezt már alig-alig szenvedé és imigyen dörgött:
„Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!”
Azután iszonyú átkot kiáltva a királyra és udvarára, az asszonyokra és a palotára, az árusokra és a mívesekre, kirohant a pusztába Ninivéből, egyetlen látomással a lelkében, hogy ott pedig negyven nap múlva kő kövön nem marad. A pusztában tanújaképpen hívta a hatalmas, híres bosszúálló Istent, az Ószövetség Istenét az Ótestamentum Istenét,
„…gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szép szónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”
Aztán elmúlt egy hét, és kettő, három, négy, öt és már a harmincnyolcadik nap eljött. Jött a reggel és a dél és az este: Jónás egész nap az ég alját leste, s már a láthatár elmerült az éjben, s egy árvaház sem égett Ninivében.
A negyedik részben Ninive megmenekült. Az Úr megbocsátotta Ninive bűnét. Jónás viszont ebbe belekeseredett, ami szinte megfoghatatlannak tűnik számunkra. Úgy véli, hogy az Úr cserbenhagyta őt, amiért nem neki adott igazat. Hiába számolgatta a napokat, hiába kérdezgették a városból kijőve, hogy hány nap van még. Ő mindig naptári pontossággal felelt a kérdésekre. Zsörtölődik és dacol az Istennel. Úgy fogja fel ezt a kérdést, hogy az Úr őt cserben hagyta. „És hazudott az Isten! Ezt akartad? – kérdezi Tőle. Ilyen körülmények között úgy mondja az Úrnak:
„…már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem.”
Pedig a városon kívül a sivatagi pusztaságban-árnyékában volt egy nagylevelű töknek, amely ernyőt tartott eltikkadt fejére. Aztán egy reggel, hajnaltájban a nagy Úristen szerzett egy kicsinyke férget, amely a tök tövét megrágta és a növény ezáltal lekonyult, vékonnyá fonnyadt, árnyat többé nem adott.
„S mondá az Úr Jónásnak:
„Lásd, valóban
méltán búsulsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hűs árnya fejedről elapad?”
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
„Méltán haragszom azért, míg csak élek!”
Az Úr pedig azt kifogásolja, hogy nem dolgozott meg a tök leveleinek árnyékáért, nem ő ápolta azt, csak ajándékba kapta, lombja alatt csak lustán elhevert. Ezek után az Úr azt fejti ki Jónásnak, hogy ne várja azt tőle, hogy az ő magánérdekei ellenében ne szánja Ninivét lakóival egyetemben, akik bár bűnösek voltak, de megbánták bűnüket.
„A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak újabb Ninivék
és jönnek új Jónások, mint e töknek
magvaiból új indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti.”
„Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyű város, mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.”
Különleges vallástörténeti és irodalmi élmény a „Jónás könyvek” összehasonlítása, Jónás-története és Ninive történetének az együttes tanulmányozása. Mondanivalóját nézve mindkét Jónás könyv ugyanazt mondja el, de más-más módon, és stílusban. Babits Mihály szabad asszociációkat is megenged magának, míg az Ótestamentumi könyv szigorúan az ótestamentumhoz tartja magát. A magyar nyelvű Biblia veretes szövege, archaikus magyar nyelve külön élményként rejti magába a tartalom és a forma összetartozását. Babits Mihály bibliája a Biblia Jónás könyvének nem fordítása, hanem annak parafrázisa. Költőisége és mondanivalója megejtő és a két Jónás könyv összehasonlítása egyedülálló élményt nyújt. De annál többet. A Jónás könyveknek üzenetük van. Jónás prófétának pedig küldetése. A küldetést maga az Úr tette meg, ami Babits szavai szerint így hangzik:
Monda az Úr Jónásnak:
„Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”
Jónás próféta pedig felkelt és nem ment. „Rühellte a prófétaságot!” (Babits) – így esze ágában sem volt az Úr parancsának a teljesítése. Félt is szembeszegülni a gonosszal Ninivében, még attól is tartott, hogy megkövezik őt a városlakók. (Érdemes talán itt arra emlékeztetni, hogy Krisztus születése után az első három évszázad pápái valamennyien vértanúhalált szenvedtek). Jónás hajóra ült, s ellenkező irányba, Tarsisba (Törökországba) kívánt utazni. Ám hajójuk – nyilvánvalóan a Földközi tengeren – viharba került és társai ezért őt vádolták. Tengerbe dobták, ahol egy nagy hal lenyelte a prófétát és három nap és három éjjel volt a szörnyű lét belsejében a cethal gyomrában. Azután a cet az Úr parancsára a negyedik napon a szárazföldre vetette. Újabb isteni felszólításra most már vállalta küldetését és Ninivébe ment, ahol bűnbánatra szólította fel a városlakókat. Negyven nap bűnbánat után az Úr bűnbocsánatban részesítette Ninive bűnös lakóit. Ezzel Jónás próféta megint csak nem értett egyet. Hivalkodva perelt és dacolt az Istennel, arra is merészkedett, hogy még hazugsággal is megvádolta. Az embernek az az érzése Babits olvasatát tanulmányozva, mintha egy Friedrich Hebbel drámát a „Judith” című, vagy Madách Imre Ember tragédiáját olvasná. A Tragédia Római színében Szent Péter apostol monológjának kezdő sora még itt vissza is köszön Babits Mihály Jónás könyve harmadik részének egy sorában. Madách „Péter apostola: „Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,”…Babits az Istennel perlekedő Jónása: „Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket…” Jónás azonban kényelemre, problémamentességre vágyik inkább mint harcra és konfrontálódásra. Így Tarsisba utaztában amikor a hajó legénysége a viharzó tengeren a hajó megmentéséért küzdött, Jónás próféta, ahogyan az Ótestamentum könyvében írva vala leméne a hajó aljába, lefeküdt és elaludt.” Azután a Jónás könyvének negyedik részében Babits azt írja, hogy a próféta miközben Ninive lakói szenvedtek, bűnbánatot tartottak és az emberek, ahogyan a Biblia megírta, zsákba öltöztek, – a városon kívülről nézte őket a töklevelek nyújtotta árnyékból nagy boldogan.
Az állásfoglalás, a hit megvallása helyett sokan a jóra való restséget vállalják, mint tette ezt maga Jónás próféta is, és duzzogott amiatt, hogy az Ószövetség megszokottan inkább haragvó és büntető Istene helyett most Ninivével kapcsolatosan a megbocsátó Isten döntötte el a város és lakóinak a sorsát. Pedig a Jónás könyveknek ez a legnagyobb gondolata, melyet napjainkban is felvállalhatnánk, mondjuk a Közel-Keleten is. Jónással azonban akkor is és napjainkban is sokan messziről nézik, „mikor dördül egyszerre szörnyet a föld, mikor dőlnek le a nagy vár tornyai”, miként pusztul el minden, akár még a család is Ninivével. Mert „…nem lesz addig igazság, se béke, míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.” Inkább vállalják Jónással a pusztát, élnek sorvadva gyökéren és sáskán. Pedig Babits már a Jónás könyve harmadik részében kimondta a nagy félelmetes igazságot, hogy Vétkesek közt cinkos, aki néma.
DR. ANTALÓCZY ZOLTÁN
kardiológus, professzor emeritus,
az MTA doktora
A könyv kapható: Budapest, Bajcsy-Zsilinszky u. 35., Helikon Könyvesház