Amerigo Tot – Tóth Imre néven – egy kis dunántúli faluban, Fehérvárcsurgón született, 1909. szeptember 27-én.
„Azt mondják, Csurgón születtem, Magyarország egyik szőlődombján, ősszel, és mustban fürösztöttek meg: ezt el kell hinnem, mert valahol csak kellett születnem. Mint kisgyerek falovon lovagoltam, melyet magyar paraszti ízléssel festettek ki. Apám, ez az egyszerű falusi ember, bevallotta, hogy féltett sorsomtól.”
A Tóth család 1921-ben Budapestre, Sashalomra költözött, a családfő pedig lovasrendőrként, gyakorlatilag csendőrként kezdett dolgozni.
Tóth 1927-ben fejezte be a gimnáziumot, de érettségit nem tett. Ugyanabban az évben pedig már az Iparművészeti Főiskola elődjének, a Mintarajziskolának a grafikus növendéke lett. A tanulás mellett a Piatnik gyárban vállalt munkát.
A főiskolai évek alatt érdeklődni kezdett a baloldali nézetek iránt, majd tagja lett Kassák Lajos Munkakörének. 1930 tavaszán elvbarátaival a Nemzeti Színház előtt turulista tüntetőkre támadtak, s az összecsapásnak rendőrségi beavatkozás vetett véget. Tóthot letartóztatták, és „közrend elleni vétség”-ért három hónapi fogházra ítélték. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy mintarajziskolai tanulmányait nem fejezte be teljesen. Amikor pedig értesítést kapott, hogy korábban beadott pályázata alapján 1931-től felvételt és ösztöndíjat nyert a dessaui Bauhausba, nem sokat gondolkozott, hanem azonnal elindult – gyalog, neki a világnak, mint a mesében.
1931 a Bauhaus utolsó éve volt Dessauban, maga az iskola is túl volt már virágkorán. Walter Gropius, az alapító ugyanis 1928-ban elhagyta Dessaut, és többen is hiányoztak már a korábbi tanárok közül. Ám még így is olyan művészóriások tanítottak az iskolában, mint Lyonel Feininger, Josef Albers, Vaszilij Kandinszkij és mások mellett a már Berlinbe költözött, de Tóth elmondása szerint heti két napot még Dessauban töltő Moholy-Nagy László. 1932-ben a Bauhaus a helyi politikában egyre inkább erősödő nácizmus hatására Berlinbe települt, ahol még 1933 elejéig, a hitleri hatalomátvételig vegetált.
Tóth valamivel korábban, 1932 októberében hagyta ott az iskolát, és ez időben szállt tengerre: Hamburgban tengerésznek állt. „Teljesen kékbe öltöztem, kék vászonba és behajóztam… Hajósinas voltam, utolsó szög a hajón.”
A tengerészkalandot követően rövid időre visszatért Berlinbe, majd Otto Dix, „a forradalmi művészek vezetője” fogadta drezdai iskolájába. A Dix körül kialakult forradalmi művészcsoport azonban 1933. február 10-én lebukott és Tóthot két társával együtt letartóztatták. Zwickauba internálták, ahonnan azonban megszökött. „Magam mögött hagytam a koncentrációs táborok előjeleit, melyekben… magam is a legjobb úton lettem volna, hogy a halálba érjek.” Hosszas gyalogút után, 1933. június 4-én Rómába érkezett. Megérkezésének valóban mesés történetét Szerb Antal örökítette meg az Utas és holdvilág című, 1937-ben megjelent regényében.
Élete Rómában igen mélyről indult: hajléktalanmenhelyen lakott egy ideig, kezdetben szobafestést és mázolást vállalt, három évig cinkográfus volt egy újságnál, közben pedig esténként kocsmáról kocsmára járt, és néhány líráért arcképet rajzolt a vendégekről.
1933. novemberében aztán elnyert előbb egy olasz állami, majd egy magyar ösztöndíjat, a Magyar Akadémián. Itt kezdett el szobrászattal foglalkozni és felvette az Amerigo Tot nevet.
1937-ben részt vett azon az Albániában kiírt nemzetközi pályázaton, amelyet Szkander bég emlékművének megalkotására hirdettek meg; megnyerte a pályázat első díját, lovas figurájával, ám a megvalósításra nem került sor, sőt a második világháború idején makettje és vázlatai is elpusztultak. (Időközben az Albániát meghódító olasz fasiszta rendszer egy másik szobrásszal, Romano Romanellivel készítteti el a Tot által megálmodott lovasszobrot, mely ma is látható Rómában a Piazza Albanián, az Ostiai Postahivatal tőszomszédságában.) A siker azonban felhívta a figyelmet a magyar művészre, és ez, ha úgy tetszik, a felfelé vivő út első állomásának is tekinthető.
Ebben az időben ismerkedett meg Renato Guttusóval, és az ő révén bekapcsolódott egy újabb baloldali művészcsoport szakmai és politikai tevékenységébe.
1937-ben látogatott haza, hétévi távollét után először, majd miután megkapta Rómában a Fiatal Művészek Díját, 1938-ban másodszor is. Ekkor vett részt az éppen aktuális Madách-pályázaton, és a második díjat nyerte meg.
Olaszország 1940-ben belépett a második világháborúba, Tot pedig a baloldali kapcsolatai révén egyre szorosabb kapcsolatba került az olasz ellenállási mozgalommal. A Nemzeti Felszabadítási Bizottság délre küldte, ahol ejtőernyős összekötő tisztként szolgált, és több bevetésen részt vett. Később – egészen a németek olasz földről történő kiűzéséig – Veneto tartományban az ott működő partizáncsoportok összekötője lett.
A művészi tevékenységhez 1946-ban tért vissza, még ugyanebben az évben megnyerte a St. Vincent szobrászati díjat, 1946 és 1949 között Renato Guttusóval együtt a Magyar Akadémia művészeti tanácsadójaként működött, közben 1948-ban a Forte dei Marmi első díját kapta. Időközben, részben anyagi okokból, részben kalandvágyból, autóversenyzéssel, szigony-vadászattal is foglalkozott.
1949 hozta meg egyik leglátványosabb művészi sikerét és tette világhírűvé: első díjasa lett a római Termini pályaudvar előtető-frízének megalkotására kiírt nemzetközi pályázatnak – az alumíniumlemez-kompozíció 1953-ban készült el.
Ezt követően egymás után kerültek sorra külföldi kiállításai: 1950 és 1952 között Svájcban, Dániában és Svédországban, 1952-ben pedig a Velencei Biennálé olasz szekciójának kiállításán mutatta be alkotásait. 1956-ban készítette el Bariban a Takarékpénztár épületének bronzkapuját. 1958-ban, többek között, két olyan jelentős művel jelentkezett, mint Rómában a Külügyminisztérium dísztermének a plasztikája, és a brüsszeli Világkiállításon az Európai Közlekedés pavilonja előtt felállított Mostro locomotivo (A szörny lokomotív) című szobra.
1959-ben készítette el a római Autóklubfőépületének hatalmas betonplasztikáját és a Palazzo delle Foreste bronzreliefjét.
A következő évben készült el nagy domborműve a Sportpalota díszpáholyának mellvédjén, s ugyanekkor állították fel az épület előtt Meteor című kisplasztikáját.
1962-ben Angliában állított ki, majd a XXXI. Velencei Biennálén önálló kiállítási lehetőséget kapott.
Egyik legnagyobb megbízása az olasz hajózás egyik büszkeségének, a Raffaello nevű új luxus óceánjáró hajónak a plasztikai díszítése volt, melyen 1963-1964-ben dolgozott.
1966-ban önálló kiállítása nyílott New Yorkban, és megbízást kapott a római John F. Kennedy-emlékmű elkészítésére. 1967-ben tanulmányutat tett az USA-ban, majd Japánban és Indiában is.
1968-ban mint filmszínész szerepelt a Bocsánat, szerelmeskedünk című, Vittoria Caprioli rendezte filmben.
1969-ben látogatott haza Magyarországra. Hazatérését a közönség, a kritika és legfőképpen a hivatalos politika képviselői szinte egyhangú lelkesedéssel fogadták. A hatalom, amely maga is szívesen sütkérezett a „világhír” visszfényében, kész volt számára olyan – igaz, nem sokba kerülő, de másnak nem igen járó – „kiváltságokat” nyújtani, amelyeket Amerigo Tot ha nem is kért, mégis szívesen elfogadott. Így – mint híresztelték – elviselték időnként extravagáns, nemegyszer – akkori körülmények között – provokatív viselkedését; lehetővé tették, hogy munkáiból Pécsett 1978-ban műveiből múzeumszerű állandó kiállítást rendezzenek. Élete utolsó éveiben a korszak egyik legnagyobb szabású megbízását is Amerigo Tot nyerte el. 120 négyzetméteres, nemcsak méretében, hanem hatásában is monumentális domborműve, A mag apotheozisa, amelyet 1983-ban lepleztek le a gödöllői agráregyetem aulájában, jelképesen is koronája lett a majd ötévtizedes életműnek.
Közben filmes karrierje is folytatódott. 1970-ben Damiano Damiani A legszebb feleség című filmjében, 1972-ben a Pulp című filmben, 1974-ben a híres Keresztapa-trilógia második részében szerepelt.
Az időközbeni magyarországi sikerek mellett sem szakadt el Itáliától. 1970-ben meghívták a Bari-i Szépművészeti Akadémia szobrásztanárának. A hetvenes években került jó viszonyba vatikáni körökkel, és tőlük is fontos megbízatásokhoz jutott. Így 1974-ben VI. Pál pápa portréját mintázta meg; ő készíthette el azt a kelyhet, amelyet a pápa a Szent Év megnyitásakor celebrált misén használt, és ugyancsak az ő kezéből került ki a Porta Sacra megnyitására szolgáló kalapács, illetve a bezárásához szükséges vakolókanál is. Még 1972-ben állították fel a Vallone di Rovito egyik szikláján a Bandiera fivérek emlékművét, amelyet Amerigo Tot egy jó évtizeddel előbb megnyert pályázat eredményeként készített. Újabb munkáiból 1973-ban a szicíliai Palermóban nyílt kiállítása. Az évtized vége felé Anzioban egy egykori német háborús bunkerből formált monumentális szobrot, s ekkoriban kapott jelentős megbízást a perzsa sahtól, Reza Pahlavitól, egy teheráni emlékműre. A hosszú sorba mindenképp beletartozik az a bronz dombormű is, amelyet – a magyar megbízásból – 1980-ban a Szent Péter Bazilikába, a Magyarok Nagyasszonya Kápolnába részére készített.
1982-ben a budapesti Vigadó Galériában nyílt meg utolsó hazai kiállítása.
1984. december 13-án halt meg Rómában; Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Forrás:
Amerigotot.hu
Vigilia.hu/2002/7/kovacs.html
Major Máté: Amerigo Tot, Corvina 1971.
Szoborlap.hu