Amikor a sötét lépcsőházba érek, megállok. Megint ez a lépcsőház. Megint ugyanazok az emberek, ugyanazok a szomszédok. A szokások. Most fel fogok menni és megint leülök vacsorázni. Szendvicset, mint mindig. Aztán fürdés és utána megnézem a híradót, majd alvás. Másnap kelés, reggeli, munka, ebédszünet; ebéd, munka, haza. Újra: lépcsőház, vacsora, fürdés, híradó, alvás, kelés… Munka közben, ebéd közben állandóan jelentéktelen emberek vesznek körül, sokan vannak, nagyon sokan, és mind ugyanolyan. Jelentéktelen dolgokról fecsegnek, és várják, hogy egyetértsek velük, hogy nevessek a vicceiken, hogy együtt érezzek velük, mikor sérelem éri őket. És mindezt megkapják. Tőlem meg. Mi segíthetne? Elindulok, fel a lépcsőn. Mi segíthetne? Ne álljak velük szóba? Akkor bunkónak neveznének, és nem beszélnének velem, és rossz hírem is lenne, ez tényleg segítene rajtam? Rajtam? Önmagamon? Nem is rajtam kéne segíteni, nincs semmi bajom, csak ez az érzés ne lenne itt. Ez az undor a mindennapoktól. De bajom van, nem is kicsi, mióta tudom már, és mióta nem teszek semmi ez ellen.
Pedig lépni kellene. Ekkor már a kulcsomat keresgélem a zsebemben. Gondolataimat ismerős hang üti meg, a székely nénié. Már tudom, mit akar mondani, minden nap ezt mondja, már nem is figyelek rá, csak gépiesen beillesztem a kulcsot a zárba, elfordítom, megállok a küszöb előtt és megvárom, míg befejezi, nem is próbálom leplezni unottságomat, úgy se lát el idáig. Monológja végére ért, hangosan mondom neki: (hogy biztosan hallja) rendben van, és bemegyek a lakásomba. Unalmas látvány. Rendetlenség, de azért lehet járkálni a szobában, ez is olyan, mint mindig. Meglazítom a nyakkendőmet, leveszem az öltönyt és felgyűröm az ingemet, majd teát forralok, megcsinálom a szendvicseket, és leülök enni. Kibámulok az ablakon; szürke táj, köd van, innen a hatodikról le se lehet látni a földre. Csak az egyik fa lombjai törnek ki a ködből, olyan mintha fuldokolnának. Én is ilyen leszek, mint az a néni? A székely. Itt fogom leélni az életemet? Egyedül? Hoppá. Lehet, hogy meg is van a gond forrása. Magány. Orvosság? Menjek bulizni, tudok is néhány szórakozóhelyet. De tudom, hogy nem fogok menni. És tudom, hogy nem ez az igazi gond. Bekapcsolom a rádiót. Nincs egyetlen jó zene sem benne, úgy, mint mindig. Lekapcsolom és beteszek egy CD-t, az egyik csövestől vettem amolyan segélyként. Popra számítok, valami semmit mondó 268. énekesnőre, egy senkire, vagy egy pörgős könnyű rock albumra, amiben minden meg van szabva előre, dallamos indítás, felvezetés a refrénre. Még a hülye is tudja, hogy most jön a refrén, egy kis ordibálás, zúzás és ezt még megismétlik háromszor, az utolsó résznél próbálnak még nagyobbat zúzni, és ennyi. Ez volna a nagy produkció.
De nem. Nem ezt hallom. Lassan kezdődik, nincs ének, tovább tekerném, de ezek szerint csak ez az egy szám van a lemezen. Hagyom tovább, fürdővizet engedek. Mire visszaérek, már van ének is: „I believe I can see the future” – érdekes hangja van. Szinte öntudatlanul leülök az asztalhoz, nézem a magnót, és hallgatom a zenét. Nem átlagos, egyáltalán nem az. Aztán jön a refrén, és végigborzongok. Rögtön egy kérdés merül fel bennem; véletlenül került ez a CD hozzám? A refrén a következő: Every day is exactly the same there is no love here and there is no pain… every day is exactly the same…
Elgondolkodom. Ennek a CD-nek pont ma és pont hozzám kellett kerülnie. Nagy hatást gyakorolt rám, lehet, hogy túl nagyot is. Ülök a széken, hallgatom a számot. Másodszor. Harmadszor. Negyedszer. Ez nem lehet igaz. Kihűlt a fürdővíz, de kit érdekel? Tennem kell valamit, egyszerűen muszáj, nem élhetek így, nem lehet: ez egyszerűen nem állapot! Nem vagyok olyan, mint ők! Nem vagyok olyan, mint a többi ember, én más vagyok! Egyszerre úgy érzem, képes vagyok bármire. Ha kiugranék az ablakon, tudnék repülni. Furcsa érzés. Egészen belelovallom magam, ez nem lehet az én életem. Ideges leszek. Nem tettem semmit eddig, most már dühös vagyok. Ilyen még sosem voltam, felhangosítom a zenét és kitárom az erkélyajtót. Kiordítok az éjszakába, megborzongok a hideg fuvallattól, vagy attól hogy ennyire más lettem? Nem leszek ilyen! Ekkor következik az a csodás pillanat, mikor ököllel betöröm az ablakot. Nem is fáj a kezem, csak vérzik, a szilánkok eltűnnek a ködben, úgy mintha eddig elmúlt életem töredékei lennének. A semmibe küldtem őket, nincs szükségem rájuk. Már csak az a kérdés hogy mit csináljak az új életemmel. Hosszan elgondolkozom az ágyon üldögélve.
Másnap reggel az ébresztőórára ébredek. Mint minden nap. Csakhogy a kezem odaragadt a párnához a vértől. Vérfoltos a párnám és a takaróm. Nehezen sikálom le a kezemről az alvadt vért, de végül mégiscsak sikerül. Az biztos, hogy nem dolgozni megyek, mégis ugyanúgy öltözöm fel: fehér ing, fekete nyakkendő, fekete nadrág, elegáns cipő, és a szürke kabát. Szürke akárcsak az eddigi életem. Azért felhúzom. Bemegyek a munkahelyemre, beadom a felmondásomat.
Útközben találkozom ez egyik kollégámmal. Kedves lány, de túl egyszerű. De nem is ez az érdekes. Hanem ami a kezében van: egy ugyan olyan CD-tok, mint amilyet én kaptam a csövestől! Meg kell hallgatnom, mi van azon a CD-n!
– Szia, Anita, mond csak mi ez a CD? – kérdezem és bevetem a legszebb mosolyomat. Mindig beválik, most is.
– Szervusz, Tamás! Örülök, hogy látlak! (Vajon hányadik ember vagyok, akinek ezt mondja?) Épp most vettem egy hajléktalantól, kell egy kicsit jótékonykodni is néha, meg úgyis mindjárt itt a Karácsony!
– Én is vettem egy ilyesmi CD-t, kíváncsi vagyok, a tieden milyen zene van, belehallgatunk még munka előtt?
Persze belemegy. Kíváncsi vagyok azon is ugyanaz a szám van-e, ami az enyémen. Végre beérünk az irodámba és beteszem a CD-t. A 268. énekesnő. Nem értem. Szó nélkül otthagyom Anitát, kimegyek az irodából és kisétálok a munkahelyemről. Mért? Mért került hozzám az a CD? Mért? Le az aluljáróba, mintha a sors akarná, meg is pillantom. Piros sapka, kék pufók kabát, őszülő hullámos haj, most is mosolyog. Éppen a mozgólépcsőn megy le, felmutatja a bérletét az ellenőröknek. (Bérlet egy csövesnél!?) – Hé! Várjon! Beszélnünk kell! – Kiáltok rá, és futok felé. Mintha megrémülne, elfordul és gyorsít a tempón. Kiabálok utána és rohanok. Az egyik ellenőr elém áll – A jegyét uram! – Persze hogy pont most nincs nálam a bérlet, az Istenit! – Figyeljen, uram, el kell érnem azt az embert, beszélnem kell vele, nem érti, muszáj! – Szabályosan hülyének néz és még jobban elzárja az utat. Nincs sok időm. Elfordulok, mintha feladtam volna és elmennék, aztán hirtelen nekirontok. Feldöntöm, szabad az út! A másik ellenőr megragadja a kezemet, kirántom és rohanok a hajléktalan után. Kiabálok, a BKV-sok a nyomomban. Lökdösöm az embereket és rohanok. Az öreg berohant a metróba, az ajtók záródnak. Nem! Ez nem lehet; el kell érnem! Beleadok mindent, már szúr a tüdőm, de az ajtó becsapódik, én pedig teljes erővel beleszaladok a metró csukott ajtajába.
Vért köpök, a metró elhalad, az ellenőr beér. Teljes kudarc, ott térdelek a jellegtelen kövön. Egyszeriben szelet érzek az arcomon, felnézek. Egy magas oszlopon állok, lehet vagy nyolcszáz méter magas. Mellettem a felhők szállnak, madarak röpködnek. Lenézek, és látom a Zöldet, elemi Zöldet, én pedig a Kékben vagyok, igen az elemi Kékben. Széttárom a karjaimat, szabad vagyok, és ekkor leugrom. Mindent levetkőzök a zuhanás közben. Mindent, ami emberi, mindent, ami eddig voltam. Csak zuhanok és változom. Lassan alakulok át, érzem, hogy egyre több mindenre vagyok képes, és végre boldog vagyok, életemben először. Sírok. A könnycseppek végiggördülnek nem emberi arcomon, végigcsordulnak hajlott csőrömön. Felszállok a magasba. Én vagyok a Sas. Tetszik ez az alak, nem is pazarlom az időt, repülök, egyre gyorsabban, belelovalom magam, de ekkor, új kép jelenik meg. Nem nagyon értem hogyan. Egy piros mezőn rám néz egy háromszemű fehér nyúl, és futni kezd, én is futok, aztán beérem, és már nem üldözöm, hanem én vagyok a nyúl, úgy futok, aztán Sötét, elemi Sötét.
Az ellenőrök csak annyit láttak, hogy a földön kuporgó alak hirtelen feláll, széttárja a kezét és mosolyog. Egyikük sem mert közbeavatkozni, jobban is tették, nem szabad megzavarni a síkokat. Aztán az ember leugrott a sínekre, de a lábai nem értek földet, azon nyomban futni kezdett, gyorsabban, mint addig bárki a Földön.
Kinyitottam a szememet és sötét volt, hiszen az alagútban voltam, tudtam jól. Rohantam a metró után. Nem éreztem szúrást a tüdőmben, se fáradtságot, csak futottam, és be is értem a járművet. Könnyű volt, futottam vele, majd amikor lassított én is lassítottam, megállt és kiszállt belőle a csöves. Kiugrottam a várakozó emberek közé és megragadtam a karját. Kiáltásra nyitotta a száját, de úgy néztem rá, hogy megnémult.
– Csak egyetlen kérdés. – mondtam csendesen, alig mozogtak az ajkaim. – Miért adta nekem ezt a számot?
– Én nem akartam, biztosan összekevertem a saját CD-mmel, nem tehetek róla, de… de ha kívánja, akkor jöjjön, adok magának másikat, csak ne bántson, kérem!
Mégis mi a fenét vártam? Azt hittem tud valamit. Ezek szerint ez a véletlen műve? Sosem hittem a sorsban, most mégis csalódott voltam. Elengedtem.
– Miért futott el?
– Azért hogy megtaláld az életedet, te kis szerencsétlen! – hogy örültem volna, ha ezt mondja.
– Azért hogy meghalj. – hangzott az igazi válasz. Fel se fogtam. Mire felnéztem már szúrt is.
A penge átszakította a kabátomat a vállrésznél, és húsomba mélyedt. Ordítottam és rúgtam. Ledöntöttem a lábáról és rúgtam-ütöttem ahol értem. Mikor kifáradtam és abbahagytam, már egy csomó ember állt körülöttünk, kiabáltak és sikítoztak. Felkaroltam az ellenfelemet és futásnak eredtünk. Berángattam egy parkba, és lenyomtam az egyik padra.
– Ha megmoccansz, meghalsz. – mondtam, és a kést a zsebembe tettem, de kezemet nem vettem ki. Mivel nem kezdett beszélni, körülnéztem és képen töröltem. – Ha nem válaszolsz, belevágom a kést a karodba! Ezt egyikünk sem szeretné, ha jól tippelek.
– Jól van, jól van, csak ne bánts! Te veszélyes vagy, nem, nem úgy értem, hogy most rám, bár ez sem kétséges, de… te belátsz a többi síkba, és ez az, amiért veszélyt jelentesz!
– Mi… mi van?
– Fogd be és elmondom! Több sík van, több dimenzió egy adott helyen, és mi nem egyetlen személy vagyunk, hanem minden síkon megvan a megfelelőnk. Sok-sok sík van, és mindegyikőnk mindegyiken jelen van. Te láttad az egyik énedet, az egyik síkról. Mi volt az, na, gondolkozz.
-A… A sas?
– Talált. Te megláttad egy másik síkban élő önmagadat. A másik síkban te egy sas vagy.
– És a háromszemű nyúl?
– Mondtam, hogy különféle síkok vannak, másfélék, vannak, amik egész hasonlóak, vannak, amilyeneket álmodban sem tudnál elképzelni.
– És hány sík van? És ha meghalsz az egyik síkon, akkor mi lesz a többi éneddel? És tud még valaki erről? És…
– Nem elég ennyi kérdés egyszerre? Rengeteg sík van, nem tudjuk mennyi. Ha meghalsz az egyik síkon az összes többi éned is veled hal, egy kivételével, ez mindig valamilyen alacsony létforma. Egy egész kutatóállomás foglalkozik ezzel, láttunk már sok furcsaságot, például hogy egy embernek két énje volt ugyanazon a síkon, persze külön testben, az egyik énje Kínában élt, a másik itt, szóval sok minden megesik, de ilyet, hogy te meg tudtad látni a másik síkban élő énedet, ilyet még nem láttunk.
Mit mondjak, megdöbbentem attól, amit mondott, lenéztem a földre, és elmélyedtem gondolataimban. Nagy hiba volt. Gyomorszájon vágott, majd elfutott. Alig kaptam levegőt, mire fel tudtam tápászkodni, már nem volt sehol. A fenébe! Most vadászni fognak rám. Hova mehetnék? A lakásomra semmiképp nem térhetek vissza, ó a fenébe! Na, várjunk csak! Ha úgy futottam, mint a háromszemű nyúl, igen utolértem a metrót… akkor el tudom sajátítani a többi énem képességeit is, csak meg kell tudnom milyenek azok!
– Állj vagy lövök! Maradjon ott, dobja el a kést! Feküdjön lassan a földre és nem esik bántódása!
Ilyen gyorsak? Rám küldték a rendőrséget! A fenébe! Futni kezdtem, de a sikátor másik oldalán is ott voltak. Egy pillanatig kétségbe estem, aztán már tudtam mit kell tennem. Ekkor jelent meg a „csöves” – Lőjétek le! Gyerünk! – ordította.
Széttártam karjaimat és felröppentem a levegőbe, oly könnyedén, mintha tényleg madár lennék. Felszálltam a magasba, élveztem, ahogy a szél az arcomba csap, elhatároztam, hogy felrepülök a Parlament tetejére! Lövések dörrentek, de nem találtak el, csak repültem megállíthatatlanul…
A sötét és kék teremben ingerült hangok csendültek.
– Meg kell ölnünk! – kiáltotta a „csöves” – túl sok mindenre képes ezen a síkon!
– Hogy történhetett meg ez? Mi nyitotta fel a szemét? – kérdezte valaki.
– Tudjuk, hogy kik fogékonyak a többi énjükre, ezzel kísérletezünk. Megfigyeltük ezeket az embereket, mindent megtudtunk az életükről, így tudjuk személyes próbatétel elé állítani őket. Általában csak a második vagy harmadik alkalommal nyílnak meg, de Tamás annyira érzékeny volt, hogy nála már az első próbálkozás is sikerült. Kapott tőlem egy CD-t, amin a pszichológusaink által kiválasztott zene volt. Ez aztán kizökkentette eddigi életéből. Érdekes, mások csak a második vagy harmadik próbálkozásra nyílnak meg.
– És mik ezek a próbálkozások?
– A legtöbb ember a fogékonyak közül akkor jön rá képességeire, amit a többi sík nyújt neki, amikor mély depresszióba esik. Ezt érjük el a második próbával, ami rendszerint egy közeli hozzátartozó halálát jelenti. A harmadik próbát már maga az alany készíti magának, ez az öngyilkosság. Volt egy esetünk például, amikor egy ember már a harmadik próbánál tartott: levetette magát egy panelház tetejéről. Lezuhant, de nem lett semmi baja sem, így ébresztettük rá arra, hogy mire képes.
– És mi történt ma magával és Tamással?
– Épp lent voltam az egyik aluljáróban és vártam Budai Rékát, a tízes számú alanyunkat, hogy neki is adhassak egy CD-t. De felbukkant Tamás, én pedig a lehető legrosszabbat tettem: elmenekültem előle. Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen megrémültem a gondolattól, hogy egy ilyen emberrel találkozzak, aki már tudatában lehet igazi erejének. Egyenesen felém tartott, tudtam, hogy engem keres. Így aztán elmenekültem, de ahogy kiszálltam a metróból, máris ott termett, és elkapott. Féltem tőle, ezért megpróbáltam végezni vele, de nem sikerült. Elkezdett faggatni, én pedig elmondtam neki az igazat. Egyrészt kíváncsi voltam, hogy reagál rá, másrészt úgy gondoltam, ezen majd annyira elcsodálkozik, hogy sikerül kereket oldanom. Ez be is jött. Több választása lehetett volna ez után is: elfogadja igazságnak, amit mondtam, vagy nem. De ő ösztönszerűen tudta, hogy ez az igazság, és felhasználta a tudását, nem több mint két perccel ez után már alkalmazta is a képességeit! Csodálatraméltó és ijesztő is egyben! Erre még senki sem volt képes eddig!
– Az elmondásából is látszik, hogy mennyire veszélyes, és hogy nem fog együttműködni velünk. El kell pusztítanunk, mielőtt még túl nagyra nő a hatalma.
– Megpróbáltuk a másik síkon is, ahol nyúl volt, de elmenekült. A 45-ös síkra, amin sas, nem sikerült még becsatlakoznunk.
– Megmondom, mit csinálunk! Síktörés! – kiáltotta egy mély hang.
Néma csönd lett a Nagy Teremben. Csak a papírok zörgése hallatszott, és néhány köhögés. A furcsa kékes megvilágításban az arcok rejtve maradtak.
– Kifejtené, hogyan gondolja? – Kérdezte egy bársonyos hang.
– Pofonegyszerű. Az egyik síkot…
– Ismerjük a síkokat, és a lehetőségeinket! – Csattant egy ideges hang, aztán visszanyelve dühét magyarázkodni kezdett. – Mindannyiunkat felkavart ez az esemény, most olyan ő a mi világunkban, mint Superman vagy Batman.
– Apropó, Pókember tényleg létezett, vicces nem?
– Vissza a témához! Tehát a 45-ös síkot megnyitjuk, és átengedjük Tamás sas énjét a 69-esbe, ahol nyúl. Fontos, hogy jól beállítsuk a koordinátákat, hogy a két lény közel legyen egymáshoz. A sas meg fogja ölni a nyulat, mivel ezek Alárendelt síkok, és ezek a lények nincsenek tudatában a többi dimenziónak, így Tamás magával fog végezni. Mivel nem tudunk belépni az említett síkokra, szerintem ez a legegyszerűbb módja, hogy kiiktassuk.
Tapsvihar volt a válasz, el is kezdték, a nagy monitoron nézték a síkokat, rákerestek és mikor megvolt mindkettő, megtörték a síkot. A terv sikerült. A nagy sas madár csak nehezen tudta utolérni a háromszemű nyulat, de végül elkapta és felfalta.
Tamás épp a Parlament tetején ücsörgött és élvezte a napsütést és a szellőt, nem szólva a kilátásról. Mosolygott, életében először, igazán mosolygott. Mintha eddigi szürke élete csak egy kabát lett volna, amit most levetett, már nem is hozzá tartoztak azok az évek. Nevetett.
Aztán kifordult a szeme és legurult a tetőről.
Mindenki megkönnyebbült a Nagy Teremben.