Kambodzsában nem áll meg az élet Angkoron kívül sem. Miután egy hétig barangoltunk a romvárosban, elhatároztuk, hogy jobban megismerjük az országot, amire a legalkalmasabb eszköz egy bérelt bicikli.
Kinéztük az útikönyvből, hogy a legközelebbi nagyváros Battanbang. Átbuszoztunk ide, és ahogy leszálltunk, azonnal megtámadtak minket a motoros taxisok egy fuvar reményében, alig bírtuk lerázni őket. Megtudtuk, hogy a város mellett egy francia férfi alapított egy zsonglőr iskolát gyerekeknek, ide látogattunk el először. 6-7 éves gyerekek gyakorolták egy torna teremben az előre és hátra szaltókat, labdákat dobáltak, gólyalábon egyensúlyoztak. Később megjelent egy tanár is, és vele folytatták a gyakorlást. Láthatóan nagyon élvezték, de azért kemény a közeg, elcsíptük, ahogy oda-oda csaptak egymásnak a gyerekek, amikor senki sem látta őket, és egymás között voltak.
Később Battanbang főterén találtunk szállást, a közelben piac a legkülönfélébb ismeretlen gyümölcsökkel, és a város egyetlen kávézója, amely a nyugati igényeket volt hivatott kielégíteni. Természetesen itt gyűltek össze a turisták, és ezért a kéregetők is. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a kávézóban olyan kis gyerekek dolgoztak, leginkább takarítottak, akiknek az iskolában lett volna a helyük. Legalábbis Európában.
Baráti áron, napi egy dollárért béreltünk bicikliket, és így indultunk a környék felfedezésére. Battanbangból kiérve lenyűgözött minket a táj szépsége, rizsföldek, banánfák, kis falvak, és egy gyors folyású folyó, amelyen egy igen rossz állapotú vasúti híd vezetett keresztül. Egy kis faluban, Watkorban, láttunk egy szép házat, amin egy tábla angolul azt hirdette, hogy ez egy ősi ház, és várja a látogatókat. Bementünk, és egy nagyon kedves hölgy fogadott minket, aki viszont sajnos csak franciául beszélt. Nekünk ez a nyelv hiányzott a repertoárunkból, ezért mutogattunk, de hamar csatlakozott két fiú, keresztény hittérítők: Krisztus szolgái az utolsó napokban, ők fordítottak nekünk. Nagyon szép és hangulatos volt a hely, ezért megkérdeztük, hogy nem lakhatnánk-e itt. Kiderült, hogy bár ez nem vendégház, de gondolkodtak rajta, hogy átalakítanák annak,és szívesen kiadtak nekünk szobákat, így legalább kipróbálták, hogy működne-e ez a vállalkozás.
A ház tényleg elképesztő, még a hölgy nagyapja építette 1920-ban. Cölöpökön állt, a szobákban fa padló, és régiségek. Találtunk egy trónt és arany szarvasokat. Mindezt egy gyönyörű kert vette körbe, hatalmas fekete pillangókkal, éjszaka pedig hangoskodó gekkókkal. Ki gondolta volna, hogy a gyíkoknak van hangja? A néni pedig szinte a családjaként tekintett minket, ezért esténként nem maradhattunk ki sokáig, mert akkor nagyon izgult értünk. Tíz napot töltöttünk itt összesen, annyira jól éreztük magunkat, és egész nap a környéken bicikliztünk. A gyerekek mindenhol kiabálva integettek nekünk, és lelkesen köszöntek.
Egyik nap, amikor egyedül indultam útnak, elég vicces helyzetbe keveredtem. Már jó pár kilométerre eltávolodtam a várostól, amikor megláttam egy szép templomot, és úgy döntöttem, hogy leülök a kertjében pihenni egy kicsit. Hirtelen, szinte a semmiből megjelent legalább harminc ember, és körbevettek. Egy csomó kisgyerek, és tíz felnőtt. Szerencsére volt közöttük egy bácsi, aki tudott egy kicsit angolul. Elmagyarázta, hogy a gyerekek még nem láttak fehért embert,sőt, külföldit sem, ezért jöttek, hogy jól megnézzenek maguknak. Aztán óvatosan tapogatni kezdtek, a karomat, meg az orromat dicsérték. Nagyon vicces helyzet volt, szinte szürreális, de mindenki nagyon kedves és nyitott volt, hatalmasakat nevettek beszélgetés közben. Amikor végül elindultam, egyikük még az ingét is nekem ajándékozta, mert iszonyú hőség volt, és én ujjatlanban voltam.
Másik nap egy közeli faluban összeismerkedtünk egy buddhista szerzetessel, aki meghívott minket magához. Egy nagy teremben laktak többen, a kis lakrészeket csak pár ruha választotta el egymástól. Mi egy kicsit angolul tanítottuk a szerzeteseket, cserébe ők pár dolgot elmagyaráztak a saját nyelvükről. Az óra egy akasztófás játékkal végződött, de azzal a különbséggel, hogy itt a vesztest nem felakasztják, hanem megeszi egy krokodil.
Itt, Watkor faluban ért véget utunk kambodzsai része. Egyik reggel, hosszas búcsúzkodás után elbuszoztunk a határhoz, ahol kilométeres sorban állás után jutottunk csak át Thaiföldre. De Kambodzsa itt is megmutatta különleges arcát, hogy ne unatkozzunk, egy határőr dalokkal szórakoztatott minket várakozás közben. De az ország rengeteg problémával küszködik, és ez azonnal, már a határnál megtapasztalható. Egy táblán egy kisgyerek fényképe, alatta a szöveg angolul, hogy nem eladó, utalva ezzel az embercsempészetre. A tábla alatt pedig koldus gyerekek csapata, egészen fiatalok, páran alig három-négy évesek lehettek. A kisebbeket a nagyobbak cipelték, és a turistáktól kéregettek pár fillért. Ez az utolsó kép, amit magammal vittem Kambodzsából.
Korábbi cikkek Kambodzsáról: 1. „Egy sál egy dollár, de ha nem veszel semmit az tíz”