Szeged felé a kényes-fényes gyorsvonatunkkal…Egy pillanatra felvillan emlékezetemből a hasonlóság, ugyanis utaztam egyszer ilyenféle luxusvonaton, mégpedig Ceylonba, amikor a hegyes vidéken lévő drágakőbányába akartam felkeresni, többek között azért, hogy olcsón jussak nyerskövekhez, mert akkoriban drágakőcsiszolás volt a hobbim. Kevés embernek van annyi és annyira más-más hobbija, mint nekem. Japánoktól vette a szegény szigetország a vonatcsodát, hogy felvágjon a turisták előtt. Mindenki alaposan meg is fázott, mire odaértünk, mert a légkondicionálás, mint olyan, vadonatúj valami volt nekik, és büszkeségből teljes erővel jártatta a masiniszta.
Itt most persze nem trópusi tájak pálmás, hegyes-völgyes vidékén suhantunk szinte hangtalanul, hanem az Alföld szelíd végtelensége gyönyörködteti a szemet. Több mint harminc éve nem jártam erre, akkor is fapadoson…Az Ünnepi játékok egyik előadására jöttem akkor, a délutáni vonattal. Finom nyár volt, az ablakokat itt-ott kissé lehúzták az emberek, hogy jöjjön már be hűsítő levek,az se baj, ha párosul hozzá egy kis füstös vonatszag, meg a vonatfütty, ami természetesen együtt járt az ilyen utazással. Emlékszem, előbb-utóbb vidám, majdnem családias lett a hangulat: énekeltünk, hogy kellemesebbé tegyük a vonat kocogásának egyhangúságát. Jópofa népdalokkal kezdődött. Három-négy szilaj legény a távoli sarokban igencsak döntögette a demizsont, aztán kurjongatni kezdtek, mígnem az egyik rázendített egy nótára. Felnevettek az emberek, de lassan be is kapcsolódtak maguk is, sőt hogy őszinte legyek, magam is. Szegedig szólt a nóta. A pohár is körbejárt abban a sarokban.
Nézem a mostani utasokat: fegyelmezett arcú, jólöltözött nők és férfiak, nyilván abból a rétegből valók, amelyik megengedheti magának, hogy ennyit fizessen egy két és fél órás luxusért. Kényelmesen is vonnák össze a szemöldöküket, és az orrukat is kissé felhúznák, énekelni meg holtbiztosan nem énekelnének népdalokat ezek akkor sem, ha a legények itt volnának, meg a demizson.
Más vonat, más idők, más közönség. Mert hiszen „fejlődünk”. De maga a táj a vonatablakban ennyi évtized után is meglepően könnyedén varázsolja vissza a képzeletet a régi időkbe szinte pillanataik alatt. A tájnak, ennek a szelíd síkságnak a végeláthatatlan tere amúgy is teljesen szabadon és messzire engedi a gondolatokat, és nemcsak térben, hanem időben is, sőt az időtlenségbe is átereszti, hogy kalandozzék. A hegyes vidékek népe egészen más. A hegyek csak a körös-körben húzódó többi hegyig engedik a látást, és legfeljebb földereng nekik, ha tudat alatt is a kérdés: mi lehet ott a hegyek mögött, de ez a kíváncsiságnak, a találgatásnak, a furfangos képzeletnek ágyaz meg, míg a síkság emberének nyíltabb, szabadabb, tágabb a lelke; addig száll a képzelete, ameddig csak akar, egészen a végtelenségig, sőt talán egy kicsit még azon is túl, ha kell. A pusztában élők lelki alkata talán azért gazdagabb másokénál, mert rászoktatta őket az örökös térbeli végtelenség, hogy teljesen tárva legyenek a képzeletnek, gondolatoknak és bölcsességeknek, mint az ég, sőt Isten elérhetőségének az evidens voltát is érzik, hiszen létüknek végtelen tere, maga a síkság is természetesen találkozik össze az éggel ott, messze, földközelben, ahol az istenek laknak.
Oka van annak, hogy nem csak Krisztus, hanem sokan mások is „a pusztába” mentek, ha igazán szükségét érezték az elmélyülésnek, vagy éppen annak, hogy személyesen átéljék a Teremtővel való egyesülést, ahol a föld és a tengernyi ég realitása és álma képez egyetlen egészet. Azokat a kopár bibliai „pusztákat” a fene eszi ehhez a termékeny síksághoz képest itt. Nálunk nem az élettelenség sterilitásában, hanem éppen a Teremtőtől kapott gazdag termékenységben élt és él tovább a pusztai lélek. Nagy különbség ez.
De a puszta így is, úgy is, és itt is, meg máshol is a léleknek ugyanazt az alkalmat adja: a teljes kitárultság élményét és állapotát, sőt akár az Isten közvetlenebb közelségét is.
Az amerikai Harley-Davidsonos motorosok jutnak most az eszembe meg az öreg indián. A televízió mutatott képeket egyszer egy főkötős, tetovált, marcona Harley-Davidsonos motoros csapatról, amit pokoli robajjal és nyaktörő sebességgel száguldoztak össze-vissza a csöndhöz és lelki elmélyüléshez szokott vörös földű arizonai sivatagi síkságon, mintha elment volna az eszük. Ha majomcsordát láttam volna rajcsúrozni egy templomban körülbelül ugyanazt éreztem volna, mert nem illik egymáshoz a kettő. A motoros csordának, meg a majomcsordának is megvan a maga természetes élettere, és a pusztaság katedrális csöndje egy egészen más dolog… Az ilyeneknek, akiknek a motor repesztése, ereje és tüzes dühe a legnemesebb, vagy éppen az egyetlen igazi élmény, csupán egy csakrájuk működőképes: a legalsó, ami az indiai bölcselet szerint a egyrészt az ember ülepe mélyén helyezkedik el, tehát az agytól és elmétől olyan távol, amilyen távol csak lehet, másrészt nem az intellektussal, hanem a csak a párzás elemi igényével van összefüggésben. A legalacsonyabb rendű élőlényeknek is csak ez az egyetlen működőképes csakrája, de valószínűleg annak is, aki az országúton vagy egy pusztában nyomja a gázt, hogy felálljon neki a „csakrája” a motor repesztése adta izgalomtól, amitől persze, sohasem áll az fel, akárhogy is adja rá a gázt. Így illenek a faunába a tetovált motorosok, ámbár valójában csak a faunába. A flórába már semmiképpen sem.
A helybeli öreg indián csak hallgatagon nézte az eszement csodát, majd egy hosszú szünetjel és egy még hosszabb gondolatjel után ennyit mondott: „Nem tudják ezek, hol őrjöngjenek. És hogy milyen nyomot hagynak maguk után…”
Mutattak közben légi felvételeket az arizonai sivatagról. Tanulságos volt például az a kilométereken át húzódó, egyenes ösvény, amelyet az egykor élő sosoni indiánok lábnyomai alakítottak ki, amint évente egyszer átvonulnak egyik szertartásuk szent helyéről a másikra. Gyalog. Régen nem járják már ezt a rituális utat, mert lényegében kihaltak már a fehér ember „jóvoltából” több mint egy évszázaddal ezelőtt, de az ösvény, amit hagytak, ma is változatlan, mert a sivatagban nincs jelentősége az időnek: tegnap vagy százötven évvel ezelőtt, nagyjából egyre megy. Sokak szerint az a sivatag is pont ugyanolyan ma, mint a Teremtés után öt perccel volt. A lábnyomok és talán a Teremtő ujjlenyomatai is ott vannak még frissen.
A hallgatag öreg indián szava kissé megeredt, amint látta, hogy a motoros csorda egyszeriben felkerekedik, és eltűnik, ahogy a majomcsorda is eliszkol egyik pillanatról a másikra, amint elvakkantja magát a vezér. Azt mondta, hogy mindig is itt élt, és itt is fog meghalni, mert máshol nem hallhat meg. „Jó itt élni, és megszűnni is jó lesz itt – mondta. „Egyszer egy ismeretlen fájdalmat éreztem a mellemben”- folytatta. „Egyedül volta, és nagy gyöngeség jött rám, meg szokatlanul erős szívdobogás és fájdalom a mellemben. Lefeküdtem itt, erre a földre, és gondolkodtam. A szívroham lehet ilyen, de nem érdekelt a fájdalom, inkább nagy békességet éreztem magamban és magam körül. Jó volt itt élni, gondoltam, ahogy fektemben az ég tengerébe bámultam, és jó lesz itt folytatni is, ha átmentem a másik világba”- mondta. „Szent hely ez, mert minden hely szent, amit a Nagy Szellem teremtett.”
Magyar változatban úgy hangzana ez, hogy bölcsőd az, s majdan sírod is, mely ápol s eltakar…”
Nézem a vonatablakból a síkság végtelen távlatában a vékony, párás vonalat, ahol a föld és az ég tengere egybesimul…És nem egészen értem, miért ennyire szép nekem ez a végeláthatatlan síkság, vagy miért szebb ez nekem, mint a többi, amit utazgatásaim során láthattam, hiszen Amerikában élek már régóta, sőt amikor még itthon éltem, akkor se nagyon jártam „vidéken”. Szegeden is egyszer voltam csak, meg aztán láttam nagyobb síkságokat is, híresebbeket is, de azoknak a látványa mégsem keltett fel bennem semmi különöset, ami érzelmi lett volna, vagy több, mint amit a turisták éreznek úgy nagy általánosságban. Itt meg azon elmélkedtem, hogy már a mezők zöldje is végre pont úgy zöld, ahogyan az igazi zöldnek lennie kell. Angliában a mezők például szembetűnően, harsogóan zöldek, Kentucky-ban egyenesen kék fűnek hívják az ott honos füvet, és szó ami szó, valóban majdnem hogy kékebb, mint amennyire zöld. Másutt meg sápadt marad a mező, akár az esős évszakban is, mert olyan fajta. Az itthoni magyarnak nyilvánvalóan nem tűnnek fel ilyen árnyalati különbségek, de a külföldről hosszú évek után hazalátogató észreveszi az ilyesmit.
Milyen számunkra az igazi zöld?
Ilyen. Amit itt látok.
Elképzelni sem tudom zászlónkban a „rendes” zöld helyében, mondjuk a haragoszöldet vagy a zöldet, ami majdnem kék, vagy a sápkórosat, és mindjárt megértjük, hogy miért hagyta jóvá egykor az ízlés az ilyen összetett kompozíciójú zöldek közül pont ezt az árnyalatot, ami végül helyénvalónak, sőt zászlónkra valónak ítélt.
Meglehet, hogy azért, mert a százféle árnyalatközül az az igazi nekünk, amelybe beleszülettünk, ami mindenütt körülvesz bennünket, amiben élünk, amit itt látok a vonat ablakából is.
Élvezem a tájat, a szelídségét és a végtelenségét, és a színét is, és majdnem elnevetem magamat, amikor viccből úgy fogalmazom meg magamban a táj szépségében való édes elmerülést és feloldódást, hogy otthon érzed magad komám, mert az igazi árnyalatú zöldbe érkeztél vissza.”