Éjszaka érkeztünk meg a kambodzsai Siem Reapba, így aznap már csak arra jutott erőnk, hogy szállást keressünk. Másnap indultunk el, hogy felfedezzük Siem Reapot, és a mellette fekvő híres romvárost, Angkort.
Ez az a város, ahová a turisták többsége megérkezik, mert hat kilométerre fekszik a híres romvárostól, Angkortól. Siem reap széles főutcáján egymás mellett sorakoznak az ötcsillagos hotelek, drága éttermek, és szupermarketek. De elég csak egy utcával beljebb menni, hogy megnézzük egy kicsit Kambodzsa valódibb arcát. Mégis sokan nem jutnak el idáig, mert taxival teszik meg a hotel és Angkor közötti utat. Pedig a kambodzsaiak nagyon kedvesek a külföldiekkel, és a legrosszabb ami történt velünk, hogyha venni akartunk valamit, magasabb árat mondtak, mint egy helyinek. De még így is hihetetlen olcsó volt minden európai szemmel nézve.
Aminek viszont megkérték az árát, az az angkori belépő. Választani lehetett, egynapos, háromnapos és hétnapos variációk közül. Egy nap alatt nem lehet megnézni semmit, csak Angkor watot, három alatt sietve a fontosabb templomokat, ezért az egyheteset választottuk 60 dollárért.
Angkor megismerésére rá kell szánni az időt, egy hét alatt is jut minden napra felfedeznivaló. A romok nagy távolságra fekszenek egymástól, ezért a legtöbben motoros taxikkal, tuktukokkal közlekednek a templomok között. Mi sokszor csak sétáltunk, mert a dzsungelnek hihetetlen hangulata volt. Estefelé, sötétedéskor rákezdenek a bogarak, ciripelésük szinte túlvilági, egyszerre éles és sivító búgás. Ilyenkor bújnak elő a majmok is, ennivaló után kutatva. Boldogan vették el a banánt, de feltúrták a szemeteseket is maradékok után. Az egykori várost egy fal vette körül, amelyen négy kapun keresztül lehetett bejutni, minden égtájra jutott egy. A falat egy folyó szegélyezi, amelyen egy híd vezetett át. A korlátját emberalakú szobrok alkották, amelyek mindannyian egy hatalmas kígyót tartottak. Sajnos az arcuk már nem kivehető. Angkorban a legtöbb szobornak vagy faragásnak hiányzik az arca. Ha nem az idő vasfoga, akkor a vörös khmerek vájták ki őket, és az illegális műkincskereskedők révén sok szobor, illetve a domborművek darabjai ekkor kerültek magánkézbe.
{vsig}mozaik/kambodzsa{/vsig}
A leghíresebb templomok az Angkor wat, az öttornyú templom, a Bayon templom, amelynek tornyait Buddha arcok díszítik és a Ta Prohm, egy rom, amelyet benőttek a hosszú gyökerű fák. (Kép: gyökeres rom) A templomok falaira a hindu mitológia alakjait faragták. A templomokat a khmerek a 9. századtól kezdődően építették, és ez volt a birodalom központja is. Az aranykor a 11. századra tehető, ekkor épült az Angkor wat. A várost a 15. században hagyták el a lakói a thaiok támadásai miatt. Amikor a 20. században elkezdték a romok restaurálását, hatalmas területet kellett megtisztítani, mert benőtte az őserdő. A régészeti munkákat többször félbe kellett szakítani a II. Világháború, az Indokínai háború, később pedig a vörös khmerek hatalomra jutása miatt, 1975-ben. A négy éves diktatúra alatt az ország lakosságának a negyedét kiirtották. A vörös khmerek úgy gondolták, hogy az országban nincs szükség értelmiségiekre, ezért haláltáborokba hurcolták a tanárokat, vallási vezetőket, értelmiségi foglalkozásúakat, de azokat is, akik egyszerűen csak szemüvegesek voltak, mert ez alapján arra következtettek, hogy sokat olvasnak. Végül vietnami csapatok elűzték a Pol Pot-rezsimet 1979-ben, de az országban szétszórtan továbbra is jelentős politikai erőt képviseltek. Pol Potot magát pedig soha nem vonták felelősségre. Amikor az 1990-es években folytatták a félbehagyott régészeti munkálatokat, magyar régészek is dolgoztak a restauráláson.
A helyiek próbálják kihasználni a fellendülő turizmust, rengeteg árus kisgyerek kínálja portékáját Angkorban. Egyikük, egy nyolcéves forma kislány nagyon kitartóan követett minket, közben folyamatosan csacsogott, és vicceket fabrikált: „egy sál egy dollár, de ha nem veszel semmit, az tíz.” Megkérdezte honnan jöttünk, majd sorolta is: „Magyarország, fővárosa Budapest, köszönöm.” Ezt biztos, hogy nem az iskolában szedte magára.
Esténként visszatértünk a városba, és Siem Reappal ismerkedtünk. Kambodzsában meglehetősen nehéz vegetáriánus menüt találni, a legtöbben nem is értették, hogy mit szeretnénk, valószínűleg úgy gondolták, füvet egyenek csak az állatok. A piac mellett találtunk egy kis büfét, ahol egy néni sütögetett pár helyinek. Gondoltuk szerencsét próbálunk. Nagyon zavarba jöttek, azonnal söprögetni kezdtek, és összekapkodtak egy asztalt, székekkel. De a nagy sürgés-forgásban az összesöpört szemét bekerült az asztal alá, úgyhogy kezdhették az egészet elölről. Mikor készen lett az asztalunk, hosszasan magyaráztuk, hogy mi tulajdonképpen csak rizst szeretnénk zöldségekkel, de semmi húst. Ezt csak nagyon nehezen hitték el nekünk, de addig mutogattunk, míg végül a néni kisütött nekünk pár ismeretlen zöldséget, szósszal. Nagyon finom volt, fejenként egy dollárért, és fizetésnél látszott rajtuk, hogy nagyon boldoggá tettük őket, így minden este ide tértünk vissza, hogy megspóroljuk a magyarázkodást. A néni mindig kicsit máshogy készítette el a menüt, így nem vált unalmassá. Még pár napig, minden este ugyanolyan zavarba jöttek, amikor megláttak, de aztán számukra is elmúlt az újdonság varázsa. Végül már beszélgettünk is velük egy kicsit, leginkább a néni fiával, aki annyira megkedvelt minket, hogy egyik este odahívta egy ismerősét is, aki tudott angolul, hogy áthidalja a nyelvi akadályokat.
Siem Reapban a turistákra való tekintettel van egy-két szupermarket, ahol nagyon drágán nyugati termékeket lehet kapni, mint sajtkrém, vagy kukoricakonzerv. Itt a fogyasztói társadalmat mozgató és fenntartó filozófiák is testet öltöttek. Azaz, nem vagy jó, úgy ahogy vagy, meg kell változtatnod magad, hogy trendi, sikeres, szép, stb. legyél, és ennek az a módja, hogy megveszed a reklámozott terméket. Nálunk, Európában mást sem hallani, mint hogy a szép, napbarnított bőr a divatos, a polcokon sorban állnak az önbarnítók. Kambodzsában, ahol pedig az embereknek szép, napbarnított bőre van természetszerűen, minden plakáton kifehérített, európai arcvonásokkal rendelkező modellek jelennek meg, azt reklámozva, hogy az a szép, ha valakinek minél fehérebb a bőre. A polcokon pedig rogyásig a fehérítős krémek. Nem is lehet mást kapni.
Egy hétig jártuk az angkori romokat, majd biciklivel a környező falvakat fedeztük fel. Az emberek mindenhol nagyon kedvesek voltak, a gyerekek integetve hellóztak, a fiatalok pedig néha mellénk szegődtek beszélgetni. Kambodzsa a fejlődés útjára lépett, de a múlt még kísért. Egyik nap elmentünk a siem reapi aknamúzeumba, amely egy félreeső kis utcácskában kapott helyet, és arra a problémára hívja fel a külföldiek figyelmét, hogy az ország nagy területe a mai napig alá van aknázva. Nincs elég pénz, se szakképzett munkaerő, hogy megtisztítsák az egész országot. Egy aknaszedő napi keresete egy dollár. A múzeumban olyan félkezű, féllábú gyerekek dolgoznak, akik elcsatangoltak egy mezőn, és túlélték, hogy aknára léptek. A múzeumot egy kambodzsai férfi,Aki Ra alapította, akit arra kényszerítettek a vörös khmerek, hogy aknákat rakjon le. Onnantól kezdve, hogy a háború véget ért, annak szentelte az életét, hogy eltávolítsa ezeket az aknákat. Mivel ismeri a helyüket, és azt is tudja, hogyan lehet őket felszedni. Ő tanítja be az aknaszedőket, de még nagyon sok munka van hátra, amíg megtisztítják az egész országot, és ennek felgyorsításához külföldi segítségre lenne szükségük.
Összesen egy hónapot töltöttem Kambodzsában, egy olyan országban, ahol a turizmus még csak mostanában kezd fellendülni. Néha az emberek az utcán megállítottak, és megköszönték nekem, hogy ellátogattam az országukba. Én pedig legszívesebben azt köszöntem volna meg nekik, hogy egy olyan helyen lehettem, amit a globalizáció még nem uniformizált.