Eufórikus izgalommal értesült a világ a futótűzként terjedő szenzációról, miszerint egy Dél-afrikai sebész elvégezte az első sikeres szívtranszplantációt. Christian Barnardot 1967-ben elvégzett műtétje után szárnyára kapta a világhír.
A szervátültetés gondolata nem volt új, hiszen már a 16. században is foglalkoztatta az emberiséget, de csak a 19. században került elérhető közelségbe gyakorlati megvalósítása, és végül a 20. század már megvalósult álomként könyvelhette el.
A sebészi bravúr a világ egyre több országában mozgatta meg a tudós professzorok fantáziáját, és mivel a műtétre szoruló, végstádiumban lévő szívbetegek száma egyre több, sürgető szükségszerűséggé vált a szívtranszplantáció gyakorlati alkalmazása.
Multidiszciplináris feladat több orvosszakma részvételével
Magyarországon 1992. január 3. volt a nevezetes dátum, amikor sor kerülhetett az első szívátültetésre. A jeles eseményről a legilletékesebb emberrel beszélgetünk, akit a hazai szívtranszplantáció atyjának is neveznek. Szabó Zoltán professzor így emlékezik a nagyszerű eseményre:
„Igaz, hogy nálunk csak két évtizeddel ezelőtt kezdődött a szívtranszplantáció, helyesebben annak gyakorlati megvalósítása. Mert az előtte történő felkészülés már sokkal korábban megtörtént. Sokan megkérdezik, most utólag, vajon miért csak 20 évvel Barnard után végeztük el itthon az első sikeres szívcserét. Egy számunkra teljesen ismeretlen területen kellett elindulni, és nemcsak nekem volt szükségem hosszú tanulmányokra, mint az első transzplantáló orvoscsoport vezetőjének, hanem munkatársaimnak is.
Nem „egyemberes” feladatról volt szó. Külföldön tanulmányoztuk a nyitott szívműtétek folyamatát, elméleti és gyakorlati, technikai felkészülésre volt szükség olyan helyzetben, mikor nálunk még a megfelelő műtőblokk sem állt rendelkezésre. Modellgyakorlatok, folyamatos tréningek előzték meg az első transzplantációt. Multidiszciplináris feladatra készültünk, amelyben több orvosszakma képviseltette magát, és a részek fogaskerékszerűen kapcsolódtak egymáshoz.”
Vagyis elmondhatjuk, hogy ez az úttörő munka nem a műtőasztalon kezdődött.
„A transzplantációnak szigorú protokoll szerinti folyamata van, a beteg kiválasztásától a donor megkereséséig, a riadótól a műtét elvégzéséig sok a tennivaló. A megfelelő donorszívet négy órán belül be kell operálni a beteg szíve helyett. Előtte a szöveti, vércsoport-, testsúlyegyezést szükséges vizsgálni, meg kell kezdeni a beteg immunrendszerének gyengítését a későbbi szervkilökődés meggátolására, majd a fertőzésveszély elhárításáról kell gondoskodni a sterilszobában. Utána pedig a rehabilitáció következik, ami bizony élethosszig tart. Ennyi, dióhéjban. A valóságban ez 15-20 ember összehangolt, előre megtervezett munkája, ha valahol porszem kerül a gépezetbe, akkor az egész folyamat kudarcra van ítélve.”
Szerencsére az első hazai szívtranszplantáció sikeres volt. Ez nem csak azért volt fontos, mert emberéletet mentettek meg, mert elismerést és hírnevet szereztek a szakmának, akik a beavatkozást végezték, hanem felszabadította a kétkedőkben, a bizalmatlanokban a gátlásokat, az ellenállást a modern kor orvosi „csodájával” kapcsolatban.
„Az első szívtranszplantáltunk, Schwartz Sándor, aki igen rossz állapotban került műtétre, ma is él, két gyermek apja, dolgozik, remek formában van, és természetesen állandó kapcsolatban állunk, ez a kapcsolat több mint egyszerű orvos-beteg közti kötelező kontroll és figyelem.”
Kevés beteg van a várólistán
A professzor, aki igazgatója volt a Ér- és Szívsebészeti Klinikának, és az első sikeres szívtranszplantációt elvégezte csapatával, ma már túl a 80. életévén, nyugdíjban van. Nyugdíjban, de nem nyugalomban, ahogy mondani szokták. Bejár az intézetbe rendszeresen, tanácsokkal segít, figyelemmel kíséri az eredményeket, tanít és vizsgáztat. Nagy idők tanúja, akinek neve örökre összefonódik a hazai szívsebészet modern kori kialakulásával, és fejlődésével. A 20. század magyar orvoslástörténetének megírásában oroszlánrésze van.
Beszélgetésünkbe bekapcsolódik a tanítvány, aki az első szívátültetésnél ugyancsak jelen volt, Szabolcs Zoltán, az intézet osztályvezető főorvosa, egyike azoknak, akik átvették a stafétabotot, hogy részt vegyenek az életért folyó végtelen váltófutásban.
„Talán meglepő, amit mondok, de most az a gond, hogy nincs elég beteg a várólistán. Mindössze 20-25, míg máshol ez a szám eléri a 100-at is. Ugyanakkor 300 ezer szívelégtelenségben szenvedő beteg van, közöttük 12 ezer végstádiumban, transzplantációra 5-600 felel meg közülük.”
Különös ellentmondás: mire jó értelemben, szinte napi rutinná válik a szervátültetés, kevés az erre váró beteg. Tulajdonképpen ki kerülhet a várólistára?
„A végstádiumban lévő, krónikus szívelégtelen beteg. Ez azt jelenti, hogy amit az orvostudomány mai állása szerint lehet, mindent megkapott, de a szív funkciója már nem állítható helyre, sem gyógyszerekkel, sem modern technikai eszközök alkalmazásával.
Ugyanakkor a transzplantálásnak is szigorú kritériumai vannak, az életkor, a várható életkilátások alapvetően meghatározók, de ezen túl a megfelelő donorszív megtalálása sem könnyű feladat szövettani, és egyéb szervi egyezések ugyanis nem hagyhatók figyelmen kívül.
Húsz év alatt 216 szívátültetés
Az alapvető baj az, hogy a szívelégtelenségben szenvedő betegek gondozása, ellátása sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a szívprogramban, közösen a Szív a szívért civil szervezettel arra törekszünk a 2012-es évtől, hogy országos hálózatot alakítsunk ki, ambulancia centrumokat hozzunk létre. Ez lenne a biztosíték arra, hogy azok a szívbetegek, akik felépülhetnek, akiknek javítható az állapotuk, megkapják a megfelelő ellátást, akiknél nincs más út, azok pedig minél előbb transzplantációs várólistára kerüljenek és új szívet kaphassanak. A várólista „feltöltése” azért is fontos, mert az Eurotranszplanthoz történt csatlakozásunk után több donorszervet kaphatunk, viszont ha nincs igény donorszívre, akkor más országok kapják meg a nálunk kivett szerveket”.
Vagyis nem kell attól tartani, hogy „kimegy a divatból” a szívtranszplantáció, és a XXI. század új orvosi bravúrokkal rukkol elő?
„Mára a szívtranszplantáció biztonságos, valóban új életesélyt, és minőségi életet kínáló beavatkozás lett. Az elmúlt két évtized alatt 216 szívátültetést végeztünk el itt, a klinikán, a túlélési statisztika kifejezetten jó: a l5 éves túlélés 50 százalékos, a 10 éves 60, és az 5 éves 73 százalék.
Az újszívesek aktív életet élnek, az elmúlt két évtizedben sokat változott a műtéti technika, egyszerűbb lett, az immunszuppresszív terápia is más, kevesebb gyógyszer kell a szervkilökődés megakadályozására, és műtét után is kevesebb időt töltenek a betegek a sterilszobában, vagyis az egész folyamat biztonságosabb, és gyorsabb is.
A ma is élő 110 szívtranszplantálttal rendszeresen találkozunk, közös programokon veszünk részt. Valamennyiüknek két születésnapja van – az élet üzenetét és reményét hozzák el minden találkozás alkalmával. És orvosnak ennél nagyobb örömet, teljesebb sikert semmi nem jelenthet.”
Forrás: http://mti.hu