A történelem addigi legnagyobb hajóját a brit Cunard Line társaság építtette meg. A csillagászati költségek miatt ehhez állami segítséget is kaptak, de bele kellett egyezniük abba, hogy az óriásgőzöst a kormány szükség esetén lefoglalhassa és katonai célokra használhassa. A 41 ezer tonnás Lusitaniát 1906-ban bocsátották vízre és hamar népszerűvé vált a vastag pénztárcájú előkelőségek körében. A minden elképzelhető luxussal felszerelt gőzösön volt mahagóniborítású és üvegtetejű társalgó, zeneszoba, villanyvilágítás, XVI. Lajos-stílusú ebédlő, felvonó, kávéház, az első osztályú lakosztályok a versailles-i palotára emlékeztettek. Még a harmadosztályú kabinok is kényelmesek voltak, legalábbis a konkurenciával összehasonlítva.
Az "úszó palotán" csak egyvalami nem volt: elegendő mentőcsónak, mert az ilyen gőzösöket gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek tartották. A Titanic katasztrófája után a mentőcsónakok számát megnövelték ugyan, de ezek összecsukható, fából és vászonból készült alkalmatosságok voltak, mint kiderült, vészhelyzetben nem sok hasznukat lehetett venni. A Lusitania 1909-ben megszerezte az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő utasszállító hajónak járó kék szalagot, de rekordját még abban az évben megdöntötte a szintén brit Mauretania.
A Lusitania május 7-én ért a háborús övezetnek minősülő ír partok közelébe. A hajót az előírásoknak megfelelően elsötétítették, az őrszemélyzetet megkettőzték, de még így sem vették észre a közelben ólálkodó német U-20 tengeralattjárót. Az U-20 a megfelelő pozíciót elérve egyetlen torpedót lőtt ki, amely eltalálta a hajó orr-részét. Az első és a második kazánház azonnal víz alá került, néhány másodperccel később egy második robbanás is történt. Az energiaellátás megszűnt, a hajófenék részeit elválasztó vízzáró ajtókat sem lehetett bezárni, az SOS-jelzést csak elemes rádióról tudták leadni. A fedélzeten kitört a pánik, a végzetesen megdőlt hajó 22 mentőcsónakjából csak nyolcat tudtak leengedni, a többi lánca beragadt vagy megsérült. A Lusitania rendkívül gyorsan, 18 perc alatt süllyedt el és 1201 embert vitt magával a hullámsírba. A katasztrófát csak 764-en élték túl, az áldozatok közül 128 amerikai állampolgár volt.
A katasztrófa tovább rontotta az amúgy is feszült német-amerikai viszonyt. Az Egyesült Államok a közhiedelemmel ellentétben nem a Lusitania elsüllyesztése miatt lépett be a háborúba, de a washingtoni diplomáciai jegyzékek hatására a németek egy időre beszüntették a "korlátlan tengeralattjáró-háborút". Amikor aztán két év múlva a brit tengeri fölény megtörésére törekvő németek újabb amerikai hajókat süllyesztettek el, Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, majd 1917. április 6-án hadat üzent a központi hatalmaknak.