Majd negyven év távlatából, ez a legjobban sikerült családi fotóm. Sok jó fotót sikerült készítenem kis családokról, nagy családokról, olyan sok tagúakról, hogy bele se fértek egy felvételbe, boldogokról és keserűekről, tehát nincs okom panaszkodni. De mégis…mind közül ez van valahogy hozzám a legközelebb. Elég csak rá pillantanom és föllángol a szívem. Visszakívánkozok azokba az időkbe, amikor házhoz hívtak, és én minden cókmókommal megindultam a nagyvilágba. Egy napon aztán ott voltak ők. Felszabadultan, izgatottan és várták, hogy véghez vigyek valamilyen csodát. De a csoda nem bennem, a tehetségemben vagy esetleg a fényképezőgépemben lapult, hanem valahol mélyen bennük. Semmit nem kellett beállítanom, úgy volt tökéletes, ahogy ők elképzelték. Még rám nézniük sem kellett, így is mind engem néztek. Hogy most hol lehetnek nem tudom, de kívánom nekik, hogy negyven év után is találjanak majd egy fotóst, akit megtudnak ajándékozni egy ugyan olyan pillanatnyi csodával, mint azon a délutánon engem.
Fura fotós
