Utazom a 4-es 6-os villamoson a munkába. Még nem vagyok teljesen magamnál, ahhoz túl korán van. A járművön unott, feszült emberek. Megtanultam már, nem szabad az arcukba nézni, azt kihívásnak veszik. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy a zsúfoltság miatt négy-öt ember is az intim zónámon belül van. Próbálom úgy tartani a könyvet, amit a reggeli utazások elviseléséhez is használok, hogy elférjen az előttem rendelkezésre álló 5 cm-en. A könyv egy alkoholista konzul kilátástalan vergődéséről szól a második világháború kirobbanása előtti, szintén kevésbé józan világ árnyékában. Valamivel fel kell dobnom ezeket a reggeleket.
A Wesselényi utcáig zötykölődöm. Mivel itt kevesebben szállnak le, mint az eggyel ezelőtti Blaha Lujza téri megállónál, így méltóságteljes és halk bocsánatkéréseim közepette verekszem le magam a villamosról. Sietek a munkába. A villamossíneken át kell kelnem, és érdemes elérnem a zöld lámpát, hogy ne kelljen sokat várnom. A síneken járva alig látom, milyen színű a lámpa, csoda, hogy még egy villamos sem ütött el. Ezután elkapva a zöld lámpa utolsó sugarait átvágtázom a zebrán, melyen már balról kanyarodó autók haladnak át, s idegesen veszik tudomásul, hogy lassítaniuk kell egy vacak gyalogos miatt. Az átkelés előtt még gyorsan beelőzök egy lassan cammogó fiatalt, de hibázom: hirtelen mozdulattal teszem, így a mögöttem szintén előzni igyekvő ember nekem jön. Ő ugyanúgy vétkes, mint én. Látom a szemén, ütne már, ha nem hallaná bocsánatkérésem. Bocsánatkérésem nem félelemből, inkább tanult engedelmességből, meghunyászkodásból fakad. S abból a tényből, hogy valamelyest valóban én voltam figyelmetlen. Átjutok a Wesselényi utcára, innen tíz perc gyaloglás a munkahelyig.
Fiatalok kolbászolnak komótosan a közeli iskolába, ügyes mozdulattal igyekszem megelőzni őket. A járda nagyon szűk, így olykor le kell lépnem az úttestre, kockáztatva ezzel testi épségemet és a száguldó autók festését. Az út szélén hajléktalan ember üvölt, szidja mindenkinek az anyját, meg minden más felmenőjét is. A járda szélén két galamb: az egyik egy nylonzacskót élelmiszernek ért félre, azt próbálja csipegetni. Csak remélni tudom, hogy időben észreveszi tévedését, és nem fullasztja bele magát. A másik a frissen mosott autóról lecsorgó vegyszeres vizet issza ostobán. Át a következő kereszteződésen, még mindig van vagy négy-öt hátra. Az egyik autó jóindulatúan előre enged, pedig nincs elsőbbségem. Kedvességét igyekszem viszonozni azzal, hogy gyorsan áthaladok az úton előtte. Sietségem közben arra koncentrálok, hogy az út túloldalán, a járda közepén rám váró hányást szakavatottan kerüljem ki. Próbálom nem észrevenni, hogy ebből is galambok csipegetnek, de most már késő. Ugyanilyen figyelmesen lépem át a gyros maradványt, kutyagumikat és egyéb szemeteket. Egy szembejövő ember kedvesen néz jobbra-balra. A következő undokul néz rám. Megint egy másik megvetően. Tekintete számonkérő: „hogy képzeled ezt a létezés dolgot?”. Lesütöm szemem, valóban az én hibám. Több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött úgy érzem, meg tudom állapítani, ki az, aki az átlagoshoz képest eltérő külsőm miatt néz rám mogorván, s ki az, aki korrekt módon csak azért utál, mert ember vagyok.
Félreteszem az ostoba, sehova nem vezető gondolatokat. Tovább suhanok, egyre közelebb kerülök a célomhoz, de balról egy parkolóból, mely a járdáról alig látható, autó hajt ki. Majdnem elüt. Rafinált ötlet volt a járdára merőlegesen parkolót építeni, hogy az autók azon (és talán a gyalogosokon) keresztül jussanak ki az úttestre. Még néhány hangoskodó külföldi mellett kell elmennem, akik sorfalként blokkolják előttem az utat, csigalassan vánszorognak, és látom, hogy élvezik a „kelet európai” kiruccanást. Egy baljós kinézetű ember mellett surranok el, végre elérem a munkahelyem. Bemegyek.
Most jön a neheze.
Habib Dániel
Kép forrása: https://pixabay.com/hu/photos/r%c3%a1g%c3%b3gumi-cip%c5%91-ragaszt%c3%b3-piszok-438404/