A németek a dán példából kiindulva maguk is kinyitnák az iskolákat, a kicsikkel kezdenék, a családügyi miniszter még maszkot is tetetne a gyerekekre.
Dániában húsvét utáni kedden beindult az élet, az óvodások és a kisiskolások újra közösségbe mehetnek. Dánia mintaországnak számít, március elsején regisztrálták az első fertőzöttet, azóta jött még hozzá majd hatezer-hétszáz, de kevesen haltak meg, és sokan meggyógyultak. A szigorú járványügyi intézkedéseket nem kritizálta senki, szép csöndben elég sok tesztet tudtak beszerezni a kínai piacon, így mostanra minden nyolcvanadik dán átesett a tesztelésen. Most is egyetértenek a gyerek-őrző intézmények megnyitásában, ennek indoklásában és a szigorú előírásokban.
Az óvodában hat, az iskolában négy négyzetméternyi területet kell gyerekenként biztosítani, szól az előírás, és egymástól két méterre szabad csak ülniük. Sem ételt, sem csokit, sütit nem kínálhatnak egymásnak, és kétóránként kezet kell mosniuk.
Nagyon vágytak már a gyerekek a közösségre és a megszokott rutinra, mondják a szülők, és kétségük nincs afelől, hogy a dolog működni fog. Az intézkedéssel őket akarták bevallottan tehermentesíteni, hogy újra munkába állhassanak, mert a gazdaság nem állhat le! Olyan szépen fogalmazták ezt a „tehermentesítést”, hogy először arra gondoltam, ebben a jóléti világban pihentetni szeretnék a szülőket, mert a liberális nevelés otthoni hatása megviselte őket. Kíváncsi lennék, hogyan sikerül a pedagógusoknak betartatni a gyerekekkel az előírásokat, amikor például zabolátlan csikó módjára száguldoznak összevissza, a cuccaikat a földre hányják, és ha nem az van, amit ők akarnak, akkor… jobb nem belegondolni!
A németek a dán példából kiindulva maguk is nyitnák az oktatási intézményeket. A német Nemzeti Tudományos Akadémia javaslata alapján szintén a kicsikkel kezdenék. Sok „szegény család” ugyanis nem tudja biztosítani a távoktatáshoz szükséges feltételeket, a szülők nem tudnak segíteni a gyerekeknek a tanulásban, mert nem értik a nyelvet, nem értik az írást sem. Nem szabad hagyni, hogy a szegregációt, a tanulási nehézségeket tovább növeljük, indokolja javaslatát a tudós grémium. A családügyi miniszter maszkot is tetetne a gyerekekre. Talán már varrják valahol a cicás, majmos, pöttyös játékos maszkokat a kicsiknek kedvcsinálóként, de hogyan osztják majd szét, hogy mindenki elégedett legyen a magáéval, és ne csereberéljenek?
Nem irigylem a pedagógusokat. Az az érzésem, hogy itt is a gazdaság mielőbbi újraindítása van a háttérben. A kisgyerekek otthoni felügyelete a szülőket lefoglalja, pedig már a munka frontján lenne rájuk szükség. A járványügyi intézet vezetője nem ért egyet a tudósok ötletével, ő virológiai szempontokat mérlegel. Iskolába a kamaszokat kell küldeni, felügyelet alá, mert ha maguk maradnak otthon, bandázva terjesztik tovább a vírust.
A húsvétot sok ország választóvíznek jelölte ki, feltámadás után lerázzuk magunkról a vírus koronáját! Így tettek az osztrákok is, tulajdonképpen európai éllovasként lazítottak az eddigi szigorúságon. Okuk volt rá, hiszen végre több ember gyógyul ki a bajból, mint amennyi beleesik, a még fertőzöttként nyilvántartott hatezer-ötszáz beteg pedig előbb-utóbb meggyógyul. Első körben a kiskereskedők nyithatnak újra, persze ha megfelelnek a szigorú járványügyi előírásoknak. Ha megszegik – például több embert engednek be a boltba – akár egymillió forintnyi eurót is ki kell pengetniük. Ha jól viselkednek, akkor május közepére kiülhetnek a vendéglők, kávézók teraszára, a hölgyek ismét mehetnek szépítkezni a fodrászhoz. Kell a fegyelmezettség, mert a vírus nemcsak az embert, hanem a gazdaságot is támadja, ott kell igazán győzni, menteni a menthetőt, minél előbb, mielőtt súlyos gazdasági válság alakulna ki.
A sport húzó gazdasági ágazat, nem csak szabadidős szórakozás. Ezért Ausztriában a versenysportot is újraindítják. Edzést szigorú feltételek között, fejenként húsz négyzetméter privát szférát számolva lehet tartani. A fociban ez nem gond, még többen is elférnének a pályán. A fociedzés terén csak Németországban merül fel probléma, mert náluk egyszerre legfeljebb öt fő lehet együtt. A Bundesligában már két hete elkezdték az edzést, a pálya négy sarkára osztva kiscsoportos foglalkozásokat tartanak. Meccset így nehéz lenne játszani, át kellene írni a szabályokat, csapatonként két-két ember rohangálhatna kilencven percen keresztül, plusz a bíró. Vagy a kontaktelőírást kellene valami külön rendelettel módosítani. Nem félek attól, hogy ne találnának rá megoldást, ha a román vendégmunkások tömeges fogadását gazdasági szempontokat mérlegelve meg tudták oldani, akkor miért pont a focit ne sikerülne?
A betevő falat mellé cirkusz kell a népnek! Ezt adja a futball, ezért a bajnokságot újra akarják indítani, egyelőre üres lelátókkal. A sportorvosi igazoláshoz mellékelni kell majd egy friss, negatív vírustesztet, amelynek beszerzéséről a Bundesligának kell gondoskodnia. Valójában igen nagy pénzekről és érdekekről van szó. Ha meccs van, van közvetítési jogdíj, reklám- és sportfogadási bevétel, azaz lenne miből fizetni a játékosokat, és meglenne a népnek is a virtuális szórakozás, hogy más csatornákon vezetődjenek le a társadalmi feszültségek és az indulatok.
Véget lehetne vetni a karanténedzéseknek, nem az erkélyen kellene szédelegve futni a maratont, az előszobában sprintelni. A tornászlány sem a konyhabútoron csimpaszkodva igyekezne százszor a hűtőhöz, hogy a mutatvány végén kivegye lábával a tejet, nem kellene kézen állva vetkőzni és öltözni – és sorolhatnám még a karantén-edzésterveket. Az élsport újraindítását a szövetségek kezdeményezik, a németeknél az egészségügyi miniszter, az osztrákoknál az alkancellár támogatja.
Ha vigyázó szemünket félig mindig Nyugatra vetjük, akkor ne hagyjuk sokáig Kapás Bogit lekötözve tempózni a kerti medencében. Bár nem hinném, hogy a társadalmi feszültségeket enyhítené, ha a sportban kezdenénk a szigorítások lazítását. A sporthoz kötődő magyar érzelmi viszony, mint annyi minden más, ambivalens, pártpreferenciától függő.
Rab Irén
(A szerző történész)