Márton-napi program a Néprajzi Múzeumban

Családi kézművesműhely és mesejátszóház. A program a jeles napokhoz és kalendáris ünnepekhez kapcsolódó kulturális örökség elemeit használja fel, vagy a népi kultúra más közösségi alkalmait eleveníti meg. Kézműves-foglalkozás indítja és kíséri végig az egész eseményt. Az egyszerű tárgyak, figurák és játékok, amelyeket készítünk, maguk is kapcsolódnak a paraszti életmód adott hónaphoz kötődő munkáihoz, ünnepeihez, szokásaihoz. A tárgykészítés közben énekelünk, zenét és mesét hallgatunk, beszélgetünk. A foglalkozás végén a tárgyak életre kelnek, a gyerekek és felnőttek ,,átváltoznak” mesehősökké.

 

2010. november 13. 11:00-12:00

Néprajzi Múzeum, 1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 12.

Kérik a kedves vendégeket, hogy legkésőbb 11 óráig érkezzenek meg, mert később nehéz bekapcsolódni a programba.

 

Belépőjegy:

gyerekeknek 500 Ft,

felnőtteknek 1000 Ft.

A jegyet a Szombati Műhely vezetőjénél kell megvenni.

 

 

 

Szent Márton a negyedik század első éveiben a római birodalom a mai Szombathely helyén álló ókori Sabaria városában született. A régi magyarok az ország védőszentjének tartották, a Márton-napi libasült pedig ma is gyakori étel. Mártont lovassági tisztként Galliába vezényelték a 330-as években. Az úton egy lesoványodott, meggémberedett, beteg, félmeztelen koldussal találkozott. Kérés nélkül odament hozzá, majd katonai köpenyét kardjával kettéhasította és ráadta. Éjszaka a köpenyét viselő Jézus megjelent neki álmában, és az angyalok karainak azt mondta: Márton öltöztette föl.

Ennek hatására a fiatal katona keresztény hitre tért és otthagyta a hadsereget, majd istenfélő, aszkétikus, imádságos életet élt. Szent Lidorius tours-i püspök halála után a város hívei őt választották főpapjukká. A szerény Márton nem akarta vállalni az egyházi elöljáróságot, s a püspökké szentelés elöl elmenekült. Egy libaólban bújt meg, de a ludak gágogásukkal elárulták. Így hívei megtalálták és kérték, hogy legyen a püspökük. Márton vállalta, és Tours népszerű főpapjaként érte a halál egyik lelkipásztori körútja alkalmával 397 novemberében.

 

Európában elterjedt népszokás Szent Márton napján, november 11-én libát sütni. A valószínű és kissé prózainak tűnő ok, hogy a régi paraszti gazdaságokban ekkorra nőtt meg és hízott süthető állapotúvá az ,,idei”, tehát fiatal liba. Csakhogy az emberiség istenadta ínyes érzéke mindig kitalált valami nemesebb indokot arra, hogy a lehetőséget szokássá, a szokást pedig ünnepélyes eseménnyé léptesse elő. Így választották ki Szent Márton napját, s így került kapcsolatba a Pannónia területén született és Franciaországban püspökké lett Márton a ludakkal. A legenda szerint, amikor püspökké akarták szentelni, a szerény természetű férfiú elrejtőzött rajongói elől, és hollétét a gágogó libák árulták el. (Köztudott, hogy a lúd nemcsak konyhai felhasználásra és paplanfeltöltésre, de házőrzésre is alkalmas.) Ez a népszokás a franciáknál régóta elterjedt, olyannyira, hogy Párizsban például a Saint-Martin-des-Champs apátság közelében egy egész utcát elfoglaltak a libasütők, akiknél készen vehették meg a csemegét a lusta vagy sütőkemencével nem rendelkező háziasszonyok. Az utca most is megvan, de egy nyelvi félreértés következtében ma már Medve utcának nevezik, de medvét nem sütnek benne. A fránya angolok, akik mindent másként csinálnak, mint a kontinens lakói, Szent Mihály napján sütik a libát, állítólag azért, mert amikor nagy győzelmet arattak a spanyol hadiflotta, a ,,rettenthetetlen ármádia” fölött, éppen Mihály napja volt, és Erzsébet királynő éppen sült libát evett, amikor jelentették az örömhírt. A királynőnek már ekkorra is volt hízott libája, és mi mást tehet egy trónusához hű nép: maga is ilyenkor eszi meg a ludat.

 

 

Mint a keresztény kultúra minden áldása, a Márton-napi lúdsütés Magyarországon is elterjedt, de valószínűleg lakomáztak már libát a pogány időkben is, némi pogány beütéssel. A fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majorannával, kívül-belül. Befűtik a kemencét, majd amikor már forró, kicsumiszolják (nedves rongyseprűvel kihúzzák a faszenet), és lehetőleg nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben betolják a libát. Szép pirosra, ropogósra sütik. Amikor elkészült, kiszedik, fatáblára fektetik és feldarabolják. A melle csontjáról óvatosan lefejtik a húst (úgy át kell sülnie az állatnak, hogy ez könnyen elvégezhető legyen), és szemügyre veszik a mellcsontot, hogy megjósolják belőle, milyen is lesz a tél. Ha a mellcsont fehér; kemény, havas tél várható. Ha szürkés, akkor latyakos, enyhe télre kell számítani. Meg kell jegyeznem, hogy Zalában magam is részt vettem egy ilyen szertartáson, és a mellcsont helyenként fehér volt, helyenként szürke. Mint általában. Ebből pedig az következett, hogy a tél egy része keménynek és havasnak, más része latyakosnak és enyhének ígérkezett. Ugyancsak mint általában. Így aztán elmondhatjuk, hogy ha jó a lúd és meleg a kemence, akkor jó lesz a libapecsenye, és sikerül megjósolni egészen pontosan azt is, hogy milyen lesz a tél…

Forrás: Új Ember