Úgy 8-9 éves lehettem, amikor első háborús kalandomat átéltem. A pontos időpontra nem emlékszem, csupán feltételezem, hogy valamikor a háború legelején történhetett. Az Ó-Kisteleki szőlőben, családi házunk hátsó udvarában, a gémes kút közelében játszottam, amikor egy alacsonyan szálló repülőgépre lettem figyelmes. Különös, de nemcsak a gépet vettem észre, még a pilótát is láttam, oly annyira, hogy integettem is neki. Vélhetően észrevett, mert visszafordult, és leadott rám egy géppuskasorozatot. Az egészből még annyira emlékszem, hogy a golyók vissza-visszapattannak a gémeskút betongyűrűjéről, én pedig vadul ugrálok, hogy kikerüljem őket. Nyilvánvalóan sikerült is, mert minden baj nélkül meg úsztam első háborús kalandomat.
Amikor később mindezt családomban is elmeséltem, nővérem és a bátyám hitetlenkedve fogadta a történetet, édesanyám viszont megvédett: „Ugyan, hagyjátok már azt a szegény Jóskát, nem tudjátok, hogy ő csak arra emlékszik, amit elképzelt?” Érdekes, édesanyámnak e megjegyzése mind a mai napig megmaradt bennem. Vagyis, hogy a képzeletünk nagyban befolyásolja azt, ahogy saját életünket, sorsunkat látjuk, bizonyos azonban, hogy esetemben ez a befolyás jóval nagyobb az átlagnál. Rá kellett jönnöm például arra, hogy szinte mindent azonnal elfelejtek, ami rossz történt velem, noha más talán szörnyűségesnek tarthatná életem bizonyos epizódjait. Hogy az ismert slágert idézzem: „Csak a szépre emlékezem…” Tizenhat éves koromban például krampácsoló leszek a vasútnál, tizennyolc évesen egy zömében szabolcsi cigány fiatalokból álló csapattal, szinte egy fillér nélkül megyek Dunapentelére, a későbbi Dunai Vasmű építkezésre segédmunkásnak.
1951-ben lettem újságíró, napi, havi, üzemi és egyetemi lapoknál dolgoztam munkatársként, szerkesztőként, sikerek és kudarcok, kitüntetések és büntetések sűrűn követték egymást. Második házasságomban immár harmincöt éve boldogan élek, de első feleségemről is csak jó emlékek maradtak meg bennem.
Történhetett bármi, bárhogyan, nincs semmi, amit sajnálnék vagy megbántam volna. Mintha még a fájdalom is elkerült volna, leszámítva édesapám és elsőszülött kislányom, Gittuska halálát. Hiszen mindketten oly fiatalon mentek el, apám még csak negyvenkilenc, lányom ötvennégy éves volt.
Földesi József
Csak a szépre emlékezem…
