Close

Poézis

    Hamarabb tanultam meg versekben beszélni, mint magamtól fogalmazni, azt hiszem.  Voltaképpen ezt apámnak köszönhetem, aki nemcsak a szerepeit mondta otthon  hangosan, de a verseket is, amikkel fellépni készült. Mindig anyám kérdezte ki tőle,  rendszerint vágta a körmét a lavórban, s közben apám szavalt, anyám javította: Ej, nem ez  a jó hangsúly, Lajos, ez félrement. Dehogyisnem — kardoskodott apám, ez kell ide, hidd el  nekem, kincsem, itt most olyan helyzet áll elő, hogy nagyon fontos politikusok jönnek  Magyarországról, hadd hallják, miképpen szól az erdélyi lélek! Nem szólt az, hanem  csengett, búgott, zsongott, mikor apám kiállt, nem lehetett mást utána berakni, nem volt  színész, aki apámat követően színpadra mert állni, mindenki tudta, ezt a hangot nem tudja  túlszárnyalni. Apám szép hangjának köszönhetően hívták is sokan, az Arany János  Fonetékájában is őrzik a hangját, de én legjobban azt szerettem, hogy beszél hozzánk, és  nevel. Ej, miképp is lehet gyereket nevelni annyi fellépés és premier között? Valahogy  mégiscsak sikerült. Kiskorunkban nénikre bíztak, aztán később már egyedül is kivártuk,  míg véget értek a fellépések, s örömmel újságolták el szüleink, hogy sej, de sok fontos ember  gratulált ismét nekik! No és pénzt kaptatok-e, Édesapám? Hát, azt nem… Akkor miért  álltatok ki? Kellett, a hazáért s az ügyért. Egyszóval, csupa poézis az élet. Legalábbis a miénk  jórészt az volt.

 

részlet a Névtelenül című novelláskötetből

Shares
scroll to top