Volt nekem egy barátom a hetvenes években, aki zenész lett. Az ambíció hamar magával rántotta, emlékszem, mennyire meglepett a tudatosság, ahogy érvényesülni akart már tizenöt évesen. Én akkoriban túl voltam néhány dolgon, elég, ha azt mondom, hogy a gimnázium, amelynek folyosóján megismerkedtünk már a hetedik iskola volt, ahová kerültem. Fogalmam sem volt, mi az „életcélom”, de tudtam, mit akarok. A szakmai „érvényesülés” cseppet sem érdekelt. Biztos voltam benne, hogy ami jár nekem, az majd meg is talál, s az ölébe fekszem.
Régen találkoztunk, harminc éve lehetett. Még a rendszerváltoztatás előtt. Kis lakótelepi lakásukban a hangszerek elfoglalták a szoba nagyobbik felét. Felelevenítettük a régi szép időket, amikor gyakran felszaladtam hozzájuk, s a konyhában arról vitatkoztunk – lábosból lecsót kanalazva – ki is a jobb gitáros, Karácsony János vagy Tátrai Tibor? Mindig zenéről beszéltünk, mert én is zenész voltam, csak nem tudtam hangszeren játszani és énekelni sem. De a zenét hallottam. Mikor utoljára találkoztunk nekem már eljött mindaz, aminél ember többre nem vágyhat. Szerelmem, kisgyermekem, hivatásom. Szép otthonom, kis sikereim is. A betegség még rejtőzködött, várt. Majdnem szégyelltem magam.
A barátom aztán sikeres lett, mégis mostanában sokat ülhet a számítógép előtt: blogot ír, megoszt, kioszt, feloszt, sokat dolgozik. Mindenhez ért. Közbeszerzéshez, bár soha nem vett részt ilyen eljáráson. Közoktatáshoz, de iskolában nem tanított. A joghoz is ért, kivált az „uniós joghoz”, amiről azt hiszi, hogy úgy aránylik a római joghoz, mint a Colosseum a Pancho Arénához. Az uniós szerződésekről hallott s talán tényleg azt hiszi, ezekben az áll, hogy az Európai Unió területére minden határellenőrzés, sőt regisztráció nélkül, okmányok hiányában, bármekkora tömegnek joga van belépni. S ha valahol belépett, majd egy „bizottság” eldöntheti, hány embernek kell nálunk élni, mennyinek más államokban. Azt viszont nem érti, hogy akkor majd kvóta-kerítést épít mindenki, mert lehet, hogy a srácok Afganisztánból, Szudánból és Kongóból nem tudják, mi az a „kvóta”. Minden kvóta egyben zárt szám. Numerus clausus. Ellentétes a legalapvetőbb emberi jogokkal. És azokon a kerítéseken mi sem jutunk majd már át.
Minden művészeti ághoz is ért, tudományhoz is. Kivált a színházhoz, ha igazgatói kinevezésről van szó. Szombathelyen otthon van, a Nemzeti Színházba be sem tette a lábát amióta nem az Alföldön van. A CEU a szíve csücske. Hogyan is van, hogy minden magyar egyetemmel – sőt minden európai egyetemmel – szemben kiváltságai vannak, nem érdekes. Talán azt gondolja: az a Felföld, ez így van rendjén.
Nagyon ért a közlekedéshez, sporthoz, építészethez is. A környezetvédelem érdeklődésének középpontjában áll. Ligetspecialista. Platánügyi illetékes. Vízügyi szakmérnökök elbújhatnak mellette: gátügyben a véleménye megfellebbezhetetlen. A politikához nagyon ért. Demokráciához, népakarathoz különleges, bensőséges viszony fűzi. Száz „vezető értelmiségi” a biztos iránytűje. Nagyon szeretne közéjük tartozni. Manapság tüntetésekre is jár, pedig egykoron semmi agresszivitás nem volt benne. Kedvelte a Fonográf dalait. Már csak Bródyt szereti, azt hiszem. Az olimpia kérdésében, annak minden közgazdasági, városrendezési és lélektani összefüggéseivel együtt nagyon otthon volt, amíg a megrendezésének esélye fenyegetett. Látott egy képet a szarajevói téli olimpia lerobbant bobpályájáról. Megosztotta. Az összes közgazdászok elmélete összesűrűsödött ebben a képben. S persze a nagy történész filozófuséké is Fukuyamatól Casemiróig.
A hajléktalanok problémái mélyen érintik. Mind a több száz most télen Budapesten halálra fagyott hajléktalan a jó ismerőse volt, s mindig juttat nekik egy-egy tallért azóta is. Teljesen otthon van az atomtechnológiában. Az atomerőművek minden részecskéjét ismeri. Egyértelmű véleménye van a következő ötven év energetikai lehetőségeiről, ezek technikai kivitelezhetőségéről. Svájc, Dánia, Kalifornia és Pannónia: egyre megy. A „civil” szervezetek finanszírozásához is nagyon ért. De ha megkérdeznénk, melyeket ismeri, csak az jutna eszébe, amelyiktől pénzt kapott. Vele van száz nagyszerű magyar civil. Köztük: Rajk László, Konrád György, Tamás Gáspár Miklós!
Mit jelent az, hogy civil? Azt jelenti: szervezethez nem tartozó személy. Mondjuk: polgár. Mondjuk: minden állami-, egyházi-, párt- vagy anyagi érdekcsoport befolyásától mentes személy. Meg lehet kérdezni e szétmálló szó ürügyén a századik, jubileumi tüntetésen: mi vagy te civilben? Mert léptük nem hagy nyomot a vízen, ahol járnak. Hivatásos forradalmárok után itt vannak a hivatásos civilek. Ez rémisztő és mélyen sértő azokra, akik valódi civil szervezetekben segítenek az embereken.
A mostani küzdelem is az emberi civilizáció három tartóeleme között folyik. Az egyik tartóelem a nemzet, a másik az erkölcs. Jó esetben az elsőnek megfelel az ország, a másodiknak a vallás. Nemzetet szétszabdalhat országhatár, erkölcsöt a hit egyházakba, szorított sokasága. Akár a hitetlenség is. Ezekkel birkózunk itt Európában kétezer éve, de egy szellőben lebegő porszellemként. A harmadik elem valami áttetsző, kételyre, tagadásra, de építésre is alkalmas pillér. A profitmámor. Ezt hazudják most „civil társadalomnak”. Szellemi és anyagi forrásai egyaránt vannak. Már régóta mozgatója a „disznófejű nagyúr”. Ez pénzzel, médiumokkal, mohósággal monopolhelyzetre tör. Állammal, hittel, emberrel szemben. Akár meg is semmisítené a nemzeteket, államokat, erkölcsöt. Mert ezek a profitja útjába állhatnak. Nem volt ez így mindig, de most így van. Megint naiv tömegeket trombitálnak ki az utcákra. Félrevezetetteket, elégedetleneket. Veszélyes ez. Kár bagatellizálni. Veszélyezteti a jövőnket, s az örök százak valahol virrasztva tartják a markukat.
Annyira, hogy a profitmámor már fellép az utódlással szemben is. A gyermekkel szemben is. Ennek elfedését szolgálja a „menekültek” millióinak űzése és befogadása Európába. Velük pótolni gyermekeinket! A megszülető gyermeket! Akinek a szemében a mi mosolyunk élne tovább. Helyette ezer alakban itt a nihilizmus abortusztól robbantásig nyögő révülete.
Mégis, minek? Mi ennek a mozgatója? Csakis a hitetlenség. Pusztuljon minden, ha neked el kell pusztulnod, ember! De az ember ennek ellentmond. Ösztönösen. Mert az élet élni akar. Semmi sem létezne, ha ez az ösztön nem volna. Oratóriumot senki nem jegyzett volna kottára, verset cédulára, gondolatot villamosjegy hátuljára. De egy facsemetét sem ültetett volna el soha.
Említett barátom a fákhoz is nagyon ért. Azt hiszi, soha egyetlen fát sem szabad kivágni, mert soha nem ültetett egyet sem. Írásait, „megosztásait” egy levelet imitáló gép küldi hozzám. Nem tudom, Ő elküldené-e? Szívesebben néznék a szemébe. De kicsit félek, hogy nem értenénk egymást. Pedig magyarul beszélünk, s e kivételes magyar nyelv a gondolkodásunkat is befolyásolja. Lehet, hogy ezért e gép, hogy egymás szemébe mégse nézzünk soha.
Tudom, hogy sok ilyen kétely keletkezett az elmúlt évtizedekben. Szétestek baráti társaságok, munkahelyi közösségek, még családok is. Dolgoznak azon, hogy minden kapocs elszakadjon, minden közösség robbanjon szét, minden barátság enyésszen el. Szerelembe ember ne vesszen, s szerelem ne olvadjon tiszta szeretetté. Hogy egyedül maradjunk. Egy géppel, magányosan. Fájó érzés ez, és nem is tudom nyugodt lelkiismerettel azt mondani: öleljük meg egymást akkor is, ha szétszéledtünk, szétestünk, szanaszét szaladtunk ijedtünkben. Nem tudom, van-e még erőnk, hogy az illendőség keretein belül maradjunk?
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap