Kilépek a sűrű sötétségbe borult udvarra. A város szélén lakunk, a néma csendet csak a lábam alatt zizegő, porladó falevelek verik fel. Három éves kislányom pár perccel korábban eltörte a Párizsból hozott porcelán lágytojástarót. Kedves emlék volt, de most nem érdekel különösebben. Halottak napja előestéje van. Úgy tűnik minden az elmúlásról szól. Megengedem magamnak, hogy szomorú legyek, hogy egy kicsit hatalmába kerítsen a veszteség érzése és hogy jöjjenek a könnyek. Zaklatott vagyok. Még nincs egy éve, hogy elvesztettem az édesanyámat…
Nem sokára azon veszem észre magam, hogy miközben nézek felfelé és bámulom a csillagokat, beszélek hozzá. És várom, hogy ő is szóljon. Keresem a kapcsolatot. Én is mondom Prohászkával:
„Elment a más világba, de érzem, hogy a kötelékek, melyek hozzá fűztek nem szakadtak el, s hogy neki köze van hozzám s nekem hozzá. Mondják, hogy meghalt. Igaz, meghalt; de én élőnek nézem; élettel és érzéssel keretezem emlékét; sírja ugyan bezárult; de a szívem sebe, melyet távozása szakított, az nyitva maradt, s abba van beírva a neve, bele van rajzolva a képe; s ha a testét meg nem menthettem, de a lelkét azt bírom, az nem halt meg, az él.”
Ezen az éjszakán is érzem őt. Magam előtt látom, ahogy int a kezével, ahogy hajnali órán a nappaliban törökülésben olvas valamit, mellette papír és toll. Hallom a hangját, ahogy a telefonba szól és érzem az érintését is. Édesanyám itt él bennem kitéphetetlenül. Kezdek megnyugodni.
„Van szomorúságtok, van bánatotok, vannak sírjaitok …, ez nem hiba, ez nem bűn; de legyen reménységtek is, s azzal hassatok vissza lehangoltságtokra.”
Az örökkévalóságba vetett hit az, ami igazán értelmet ad az életnek. Lelkem legmélyén érezni, hogy van tovább a halál után is, még ha néha a kétely meg is környékez. Várni a nagy találkozást a szerető, irgalmas Istennel és a találkozást azokkal, akik már ott vannak Vele.
Mindenszentek és Halottak napja komoly ünnep. Komoly, mély gondolatokra késztetnek, amik nemesítik a lelket. Kedves dolog a tökfaragás is, de kár lenne jelmezek és arcfesték mögé rejtőzni a halál és a túlvilág gondolata elől és félni a lelkekkel való találkozástól.
„Halottak napján … úgy vagyunk, mintha élénkebben jutna öntudatunkra a bennünk lappangó szellemi kiválóság s nagyság. E tudat s érzés ébresztői a lelkek; velük érintkezve mi is lelkibbek, mi is intuitívebbek, mi is emancipáltabbak leszünk. Egy más miliőbe vezetnek át, hol a lelkit és szellemit nem kell vitatni, hanem inkább megérezni s átélni.”
Elképzelem, mint kapcsolódik majd össze a lelkünk, amikor majd letérdelünk édesanyám sírjánál, mécsest gyújtunk és elmesélem lányaimnak, hogy Margit mama is a végtelenben fényeskedő gyertyaláng, aki biztató fényével vár, és majd ha eljön az idő, mutatja az utat.
Mielőtt nyitom az ajtót megtörlöm az arcom. Már szaladnak is felém a gyerekek. Reménységeim. A Jóistentől és szüleimtől kaptam az életemet, gyermekeimben ők is tovább élnek. Felfedezem a mozdulatokat, pillantásokat, amiket édesanyámtól és édesapámtól lestem el, és amelyeket öntudatlanul is továbbadtam lányaimnak. Az elmúlás helyett mégis az élet ünnepe ez. Már gyógyulnak a veszteség vájta sebek. A lágytojástartót pedig mégis összeragasztom.
Szerencsés Dóra
(Idézetek: Prohászka Ottokár: Új elmélkedések. A túlvilág tornácában.)