Az utca emberei

Évek óta az Árpád híd metróaluljárójában kezdek el ébredezni. A reggeli séta és a villamos cammogása még bennem szokta tartani a fásultságot, esetleg az önsajnálatot, ami a kezdődő nap miatt bennem van. Ez talán a legnagyobb hülyeség. Munkába menet, ebéddel a hátizsákban sajnálkozni magunkon. Nem sok értelme van. Az aluljáróba érve pedig teljesen értelmét veszíti. A másik oldalra vezető átjárón egy hosszú hajú figura fújja a furulyáját reggeltől estig. Törökülésben, egy tálkával maga előtt, a szemüvegén keresztül vagy az ujjait, vagy az embereket figyelve próbálja meg feldobni a nála sokkal szerencsésebb helyzetben lévők reggelét. Vele szemben egy vak srác ácsorog (valószínűleg ő tényleg az). Néha mellette egy virágárus néni is ücsörög. Nem egy légkondis iroda, kilátással. Hihetnénk, hogy nekik nincs főnökük, de ezek az emberek pénzt fizetnek a helyekért, nem sok marad meg nekik abból, amit a járókelőktől kapnak. Ha az utcán jönnének szembe, talán teljesen máshogy néznének rájuk a többiek. Így viszont, hogy ott ülnek, vagy állnak, esetleg bámulnak bele a sötétségbe, nem nagyon néz feléjük senki. Elrohannak, kopogós cipőben, vagy öltönyben, néha-néha valaki odadob egy százast. A vak srác időnként beszélget a hosszú, ősz hajú furulyással, hol itt, hol ott guggol, a fehér botja sosem hagyja cserben. Aztán felszippant a mozgólépcső, már csak a furulya hangját hallom.

Újpesten aztán megint ismerős arc fogad. Egy ötven körüli, alacsony, bajuszos ember áll a metró kijáratánál, mintha csak várna valakit. Újság van a kezében, minden reggel összefut a tekintetünk, fogalmam sincs, hogy ki ő, vagy mi a neve, sorsa. Nem is ismerem, mégis hozzátartozik a napjaimhoz, látom rajta, ha rosszkedvű, vagy ha nincs túl jó bőrben. Átlagember módjára öltözködik, hallottam már beszélgetni másokkal, kellemes hangja van, lehet, hogy a cigaretta tette azzá. Nincs alkohol a közelében, sosem láttam. Csak egy hátizsák, a mellette lévő lerobbant telefonbeállóban, ahol készülék híján valószínűleg már évek óta nem tárcsázott senki. Egyszer napokig nem láttam, de aztán újra felbukkant, táskásak voltak a szemei, nehéz napok lehettek mögötte. Én csak egy kép vagyok neki a több ezerből, mégis néha úgy érzem, hogy ő is ugyanúgy tudja, hogy milyen hangulatban vagyok éppen akkor, amikor elhaladok mellette.

Valamelyik nap, kora reggel eszembe jutott egy dal. Végig azt dudorásztam, még a villamos felé is. Aztán ahogy közeledtem az átjáróhoz, ugyanaz a dallam ütötte meg a fülem, ami egész reggel a fejemben járt. Teljesen meghökkentem, furcsa érzés kapott el, ez nem egy deja-vu, vagy egy érdekes gondolat volt. Hallottam, ahogy azt a dallam száll ki a furulyából, szinte megtorpantam. Rá sem mertem nézni az ősz hajú fickóra, egészen megzavart a dolog, mégis jó érzés töltött el.

Másik helyre költöztünk. Elveszítettem ezeket az embereket, valamiféle ürességet hagytak maguk után. Biztos, hogy fogok még arra menni, akkor is, ha nem lesz semmi dolgom arrafelé. Nem tudom, hogy ismeretlenül, innen a távolból mit is kívánhatnék nekik. Remélem, hogy a tulipános nő eladja az összes virágot, a furulyás fickó másnak is okoz hasonló érzést, mint nekem. Remélem, hogy a vak srác szebbnek látja az aluljárót, mint amilyen valójában, és hogy az újságos, bajuszos ember egyszer maga is benne lesz a lapban, amit minden reggel, becsülettel tart maga előtt.