Annak jó a közelében lenni, aki szeretetben él. A szülők a keresztelőben azt is vállalják, hogy megtanítják a gyermeküket arra, hogy hogyan legyen Szeretetben élő ember.
Végig vezetnél minket azon, hogy hogyan zajlik egy keresztelés lépésről lépésre?
A gyerekkeresztelési szertartás a felnőttkeresztelési szertartás elemeit hordozza magában. A katekumenátus (keresztségre való felkészülés intézménye) több szertartásból áll, ami bevezeti a felnőtt keresztényt a közösségbe. A gyerekkeresztelőben gyakorlatilag ezek van összesűrítve.
Először az Egyház megkérdezi a szülőktől, hogy mi a gyerek neve, miért vannak itt, mit szeretnének. A szülők beszélnek, mivel ők azok, akik a gyerek neveléséért felelősek, ők tudnak ezekre a kérdésekre válaszolni. A felnőtt katekumenátusban is ez az alapja a befogadási szertartásnak. Mi a neved, miért vagy itt, miért akarsz ezen az úton elindulni? A szertartás befogadó részében van az is, hogy kis keresztet rajzolunk a csecsemő homlokára (vagy ahová engedi… a lényeg, hogy a fejére). Ugyanez megjelenik a felnőtt katekumenátusban is – a katekumen meg van jelölve. A szülők és a keresztszülők rajzolják ezt a keresztet, de van olyan pap, aki megmozgatja az egész családot, hogy ezáltal egy kicsit mindenki bevonódjon a szertartásba. A keresztrajzolás a befogadás jele, hogy mi itt a közösségben rád rajzoljuk a keresztet, a mi fontos jelünket, jelezvén, hogy befogadunk téged és nyitottak vagyunk arra, hogy te is a közösség része legyél.
Ezután jönnek a szentírási részek és a könyörgések, amikor a szentekhez fordulunk, hiszen ők is az Egyház részei, majd pedig az olajjal való megkenés következik. Ez az olaj a küzdelemről szól. Az alap tapasztalásunk, hogy időnként rendesen meg kell küzdenünk önmagunkkal, a saját gyengeségeinkkel, hibáinkkal és a külső hatásokkal, amik nap, mint nap érnek bennünket. Ezt a küzdelmet az éppen keresztelt gyerekeknek is fel kell majd vállalniuk. Újra egy keresztet rajzolunk a gyerekre, hogy az Isten segítségét kérjük ebben a küzdelemben. Az olajban a birkózás szimbóluma jelenik meg. Az ókorban a birkózók olajjal kenték be a testüket, hogy az ellenfél nehezebben találjon rajtuk fogást. Ezzel a megszentelt olajjal plusz segítséget kapunk a mi nagy ellenfelünkkel, a kísértővel szemben, akivel lelki küzdelemben vagyunk. A felnőttek útjában sokszor imádkozunk a harcban való megerősítésért, például az exorcizmus szertartásában, amikor a gonosz lélek hatalmának megtöréséért fohászkodunk.
Ezután következik a víz megáldása, ami rendes „helye” szerint Húsvétkor, a feltámadási szertartásban történik meg. Mivel azonban a keresztség kifejezetten a feltámadt Krisztussal való egységről szól, ezért minden keresztelőnek is része az áldás. A víz is rendkívül sok szimbólumot hordoz magában. Klasszikus értelemben a megtisztítás, megtisztulás szimbóluma, de a halálé is. Az ókeresztény korban például úgy keresztelték a felnőtteket, hogy teljesen lenyomták őket a víz alá. A víz az éltető forrás. A testünk nagy része víz, és ha nem iszunk vizet, akkor kiszáradunk és elpusztulunk. Ez a gondolat is benne van a keresztelésben. Az édesanyánk méhében is vízben vagyunk és ez a víz az, ami megvéd bennünket, biztonságot ad, körülvesz bennünket. Amikor születünk, akkor a víz teszi csúszóssá a szülőutat, a víz az, ami segít abban, hogy beleszülessünk ebbe az életbe. A keresztelőmedencére is így gondolunk, az új életre való születés, az Istennel való élet születésnek a helyeként.
Mivel a szülők hitére történik a keresztelés, a szertartás legfontosabb része előtt erről kérdezzük őket: Ellene mondotok-e a sátánnak, hisztek-e a Szentháromságban? Gyerekkorban ezt a szülők elmondják helyettünk, de utána minden Húsvétkor újra találkozunk ezzel a kérdéssel, vagyis ahogy egyre tudatosabban éljük a kereszténységünket, újra meg újra föltevődik számunkra, hogy hogyan is gondolkodunk, minek mondunk ellent, miben hiszünk. Miután a szülők kijelentik, hogy hisznek és vállalják azt, hogy a gyereküket ebbe a hitbe fogják belenevelni, utána keresztelem meg a gyereket. Ez a felnőtt keresztelésnél is így zajlik le.
A keresztelés után egy újabb olajjal – a krizmával – való megkenés következik. Ezt nagyon szeretem. A krizmát mindig akkor használjuk, amikor valakit vagy valamit Istennek szentelünk. Ez azt jelzi, hogy ők kiválasztottak, nem hétköznapi gyerekek, hanem kicsi szentek. Azt szoktam mondani, hogy a keresztelőn a gyerekekről készült képek tulajdonképpen kicsi szentképek. A krizmának kifejezetten jó illata van. Ha belegondolunk, mennyire nem mindegy, hogy milyen illatot árasztunk! Egy jó illatú ember közelében szívesen vagyunk. Nemcsak fizikai értelemben vett jó illat létezik, hanem szellemi értelemben vett is. Szívesen vagyok egy olyan ember társaságában, akiből valami jó dolog árad – azt hiszem ezzel nemcsak én vagyok így. A keresztény ember küldetése, hogy olyan ember legyen, aki vonzó módon tud élni. Jó annak a közelében lenni, aki szeretetben él. A szülők a keresztelőben azt is vállalják, hogy megtanítják a gyermeküket arra, hogy hogyan legyen szeretetben élő ember. Olyan ember, aki magáról is tudja, hogy szeretve van, és aki adni is tudja a szeretetet. Ez az, amitől kiegyensúlyozottá válik valaki. Egy kiegyensúlyozott ember közelében pedig jó lenni.
A krizmával való megkenés után következik egy jelképes beöltöztetés, amikor fehér ruhát terítünk a gyermekre. Ez egy nagyon ősi gyakorlathoz nyúlik vissza. Az ókorban külön keresztelő kápolnában keresztelték a felnőtteket, teljesen elzártan. Külön keresztelték a nőket és a férfiakat. Megálltak a keresztelő medence egyik szélén és teljesen levetkőztek. Itt tettek tanúságot a hitükről, majd bevezették őket a vízbe és a püspök lenyomta őket háromszor a víz alá. Ezután kenték meg őket az illatos olajjal és fehér ruhába öltözették őket. Manapság ebből annyi maradt, hogy a Húsvétkor történő felnőtt kereszteléskor esetleg albába öltözettjük őket; csecsemőknél meg annyi, hogy egy kis ingecskét ráterítünk, abszolút szimbolikus módon. Ez az új ember fölvétele, egy új élet kezdete.
Jézus mondja, hogy a győztesek fehér ruhába öltöznek (Jel 3, 5), aki pedig meg van keresztelve, az a győztes oldalhoz tartozik. Pál apostolnál pedig arra buzdít, hogy, öltsük magunkra Krisztust (Róm 13, 14), öltözzünk bele Krisztusba. A fehér ruha felöltésében ez is benne van.
A jelképes beöltöztetés után következik a gyertya átadása. A húsvéti gyertya mindig a feltámadt Jézusról szól. Előírás, hogy a feltámadási szertartást sötétben kezdjük. Ebben a sötétben – ami a halál és a félelem szimbóluma – jelenik meg a gyertya fénye. Krisztus felragyogtatja az élet fényét. Erről a gyertyáról gyújtjuk meg az újonnan megkereszteltet jelképező gyertyát, emlékeztetvén őt, hogy az életében felragyogott a Krisztushoz tartozás fénye. Itt megint a szülőkhöz és a keresztszülőkhöz fordulunk, figyelmeztetvén őket arra, hogy az ő dolguk az, hogy ez a gyertyaláng ébren maradjon, hogy abban a gyerekben, akinek az életében elindult valami nagyon fontos dolog, az Istennel való találkozás fénye, megmaradjon ez a fény, ne aludjon ki.
Végül elimádkozzuk a Mi Atyánkot, mint Isten gyermekének imáját, utána következik a záróáldás és a küldetés.
Szoktuk mondani, hogy ha megkeresztelkedsz, akkor leszel Isten gyermeke. Bennem ez fölveti a kérdést, ha nem vagy megkeresztelve, akkor nem vagy Isten gyermeke?
Teremtettség szempontjából mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Nincs különbség. Mindenkit szeret az Isten.
Azt mondjuk, hogy az ősbűn vagy áteredő bűn arról szól, hogy az ember megsebződött a szeretetben. Ez a sebzettség pedig valamilyen módon tovább öröklődik bennünk. Amikor én megkeresztelkedem, akkor azzal, hogy Jézushoz hasonló módon kezdek élni, ez a sebzettségem kezd begyógyulni. Jézusnak az az alaptapasztalata, hogy őt szereti az Atya. Ő jól látja, jól éli ezt a szeretetkapcsolatot, felszabadító, megerősítő módon. A jézusi út, a szeretés útja az, ami gyógyít. Kigyógyít ebből a természetes sebzettségből. Ez az, ami keresztség, a kereszténység értéke.
Szerencsés Dorka