Az eset, amit szeretnék megosztani, december 29-én este történt.
Már éppen elbúcsúztunk a nagyszülőktől, két kislányunkkal lebattyogtunk a második emeletről és kiléptünk az ajtón. Férjem céltudatos lépekkel rögtön az úttest másik oldalán parkoló kocsinkhoz sietett, hogy bepakolja a csomagokat, én pedig kezemben kisebbik lányommal visszafordultam integetni az ablaknál álló nagymamának és nagypapának. Nagyobbik lányom ott állt mellettem és ugyanígy tett. Sok minden kavargott a fejemben, de leginkább arra gondoltam mi minden vár még ránk, miután hazaértünk. Szalad a konyha, tele a szennyestartó, fürdetés, altatás, hogy csak néhányat említsek. Erzsébet nagyon élvezte az integetést. Ficánkolt a kezemben nagyokat kurjongatva. Mária viszont már megunta a dolgot és csatlakozni akart az apukájához. Én viszont ezt csak néhány pillanattal később vettem észre, addigra már a járda szélén volt és szemlátomást nem érzékelte a gyorsan közeledő piros autót. Apukája még az úttest túloldalán, én még a társasház lépcsőjén. Mindketten egyszerre kiáltottuk, hogy álljon meg. De nem állt meg. Az autós nem vette volna őt észre időben, mert még nagyon alacsony, eltakarják a járdaszegély mellett parkoló autók. A férjemet vette észre, aki hirtelen az úttestre ugrott Máriáért, aki el is esett a nagy lendülettől. Fél pillanat, pár centi…
Elgondolkoztam azon, hányszor előfordul, hogy a jelen helyett a múlt vagy a jövő köti le a figyelmünket. Rágódunk, tépelődünk, mit rontottunk el, mi mindent kellett volna másképp csinálni. Vagy épp ellenkezőleg, szeretnénk elbújni a saját múltunkban, visszamenni egy kicsit a „boldog időkbe”. Máskor pedig előre nézünk és félünk. Mit hoz majd számunkra a jövő? Vajon teljesülni fognak-e a vágyaink, egyáltalán mi vár ránk, milyen nehézségekkel kell majd szembenéznünk, hogy tudunk majd helytállni? És talán mindeközben észre sem vesszük, hogy elfelejtünk a jelenben élni. Valóban jelen lenni az itt és mostban.
Pedig az itt és most rengeteg ajándékot tartogat nekünk és csak rajtunk áll, hogy felfedezzük-e ezeket, vagy hagyjuk őket elröppenni. Az is rajtunk múlik, hogy miként tekintünk életünk eseményeire. Még a tévedéseink és hibáink is ajándékká lehetnek, ha megtanuljuk őket használni. Richard Rohr szavaival élve „Jobban fejlődünk, ha tanulunk a hibánkból és megváltozunk, mintha az egyenes úton haladunk, ami nem tanít nekünk semmit.” Az isteni gondviselés tanított nekem valamit ezen a napon, amit jól a szívembe véstem.
Ha igazán jelen vagyunk, egy pillanat sem egy pillanat csupán, hanem maga az élet.
Szerencsés Dorka